Figyelem! Figyelem!

Részlet a könyvemből mindig külön bejegyzésben fognak felkerülni, vagy néhány novella elején, esetleg hátulján.

A blogban pedig előre is bocsánatot kérek az esetleges durva szavakért, káromkodásokért!

És szívesen várom mindenkinek a véleményét, a novellámról, könyv részletekről stb. ^^

2013. január 31., csütörtök

Kedves Suzenne!


Apró, alig észrevehető döntések határozzák meg az életünket. Szinte észre sem lehet venni, és már magukba szippantottak.
Pont, mint engem. És nos igen... elfelejtettem volna bemutatkozni? Nem hiszem. Ugyanis én vagyok a fájdalom, a kétségbeesés, a félelem, és az, amikor már mindennek vége van. Mert tudjátok elég sok emberben benne vagyok, mint egy érzés, egy apró, fáradt sóhaj, ami azt mondja: elég! Vagy kérdezi, hogy mi van, ha? Én ezt nem merem....
Régebben persze nekem is volt egy életem. Egy álmom, hogy a világ legszebb házait fogom felépíteni egy nap. És igen emberiség, én iszonyatosan értettem az építészethez  De aztán történt egy szörnyűség. Apró méregként szivárgott belém, és lassan pusztított el. Igazából nem is akartam idekerülni, de megtörtént. A fájdalom, a magam iránti szánalom, és a félelem megtette a hatását. A kiábrándulás csak édes díszítés volt a tortán. A legrosszabb pedig az, hogy nem szerelmi bánat volt ez, nem is a barátaim elárulása, mert ezek sosem történtek meg, hanem családon belül ért utol a végzet. Még a szerelem kesernyésen csodálatos ízét sem tapasztalhattam meg, nem merülhettem el a rózsaszín színekben, a szépséges felhőkben és az ezzel kapcsolatos határtalan boldogságban. Sajnos mindig csak reménykedtem, álmokat szövögettem, és közben észre sem vettem, hogy a többi ember, a családom pár tagja lassan, nagyon lassan, de az elpusztításomra készül. Vagy csak tévedtem volna? Már sosem lehet megtudni.
Az ember, ami már én nem vagyok, mindig is a boldogság alapján tudott tanulni. Lehetett akármennyi fájdalom és szenvedés közben, a boldogság és a szeretet volt az, ami meg adta a löketet. Engem ez táplált. Építeni akartam valami nagyszerűt, valami fenségeset, még az eljövendő házamról is csináltam egy rajzot. Alig hétévesen kezdtem neki ennek a tervnek és az évek során csak tökéletesítettem, javítgattam az eredeti vázlatot. Ez lett volna életem munkája. Ám egy rokonom - nem mondom meg ki, még a végén ti is úgy néztétek rá - elárult. Vagy nem is elárult,  inkább ellenem fordult. Sértegetett, eljátszotta a békés időszakot, majd egy kis apróság miatt újabb sértésbe kezdett. Azt kellett látnom, hogy egy másik rokonommal sokkal kedvesebben bánik, mintha valami földre szállt angyal lenne. És ez engem nem zavart.  Csupán az, hogyha ő hazudik és én igazat mondok, akkor is neki hisznek. Bármit mondhatok, mindig ez lesz a vége. Egyszer az egyes számú rokonom meg is ütött és belém rúgott a földön. Reszkettem a félelemtől, ezért kerültem a padlóra. Meg akart ragadni engem, és a félelem, ami akkor hajtott, egy láthatatlan erő a földre kényszerített. Mert lehet, hogy építész akartam lenni, a bensőmben egy igazi reménykedő, álmodozó lány élt.
De hoppá! Azt hiszem most elárultam a nememet. De se baj! Szerintem amúgy is kiderült volna a monológomból, de lehet erre már réges-rég mindenki rájött. Amúgy egy naplóba írom mindezt, és nagyon érdekes. Az egyik embernek, akinek a házában vagyok, olyan hatalmas mértékű a fájdalma, vagy éppen a kétségbeesése, hogy már képes vagyok megfogni tárgyakat és írni velük. Ezt neki írom.
Kedves Suzenne!
Szerinted is olyan a pocsék az élet, mint szerintem? Én végül is éhhalálban haltam meg. Nem mertem enni, és kimenni a szobámból. Nevetséges, ugye? Most meg itt kísértelek, és azt kell mondanom nem tetszik az, amit te produkálsz. Évek óta beléd sújkolták, hogy nem vagy elég jó semmire, ronda vagy, utcaseprő leszel felnőtt korodban. Most pedig itt vagy, vagyonosan, jó kinézettel és sírsz? Igen, persze megértem, mert még most is szemétkednek veled. Az irigy hóhérok! És messze vannak tőled azok, akik szeretnek, igaz? Mert velem is ez történt. Úgyhogy STOP! Fogd a cókmókodat  vegyél egy repülő jegyet, mert tudom, hogy van rá pénzed! Híres forgatókönyv író vagy, emberke! Aztán utazz vissza a barátaidhoz, ott is tudsz nagyszerű filmeknek nagyszerű történetet írni, és minden okés lesz. Nem is értem, mért nem mentél el hamarabb? Hát megbolondultál!? Nekem nem volt választásom, az emberek haldokoltak a közelemben, és az egyetlen, akitől valamilyen támogatást vártam volna, rám fogta az egészet. ÉS az, akiben tényleg bíztam messze járt, hogy minden jó dolgunk legyen az életben. Tudod, milyen szar érzés ez? Számítanak rád, erre te meghalsz. Feladod. Nem mersz enni. Nem mersz inni. Nem mert az égvilágon semmit csinálni, mert félsz, hogy újra előjön. Újra mondd rád valami rosszat, újra megsért, és újra hazugnak nevez. Mi van, ha megint megüt? Vagy az csak egyszeri alkalom volt? És mi van, ha ismét felhívja az anyádat, hogy te milyen "rossz" vagy, mikor szüksége lenne valamilyen megnyugtatásra?
Istenem, most meg elárultam ki az a rokon, aki messze jár! Ez is a te hibád.
Most meg sírok az istenért!
Szóval menj el, menj jó messzire! Már te szabod a feltételeket, nem kell egy olyan embernél laknod, aki nem szeret és nem becsül meg, és még csak azt sem tudja megtenni, hogy egyszerűen nem vesz tudomásul. Velem is ez volt csak én kevesebb ideig bírtam. Mindig is érzékenyebb voltam a társaimnál, a többi embernél. Te viszont erős vagy. Ne hagyd magad! Menj jó messzire! Vannak barátaid akik szeretnek, mert voltál olyan okos és jó embereket választottál annak.
És lehetőség? Több híresség? Kit érdekel!  Már gazdag vagy. És melyik a fontosabb: a pénz, vagy a boldogság? Én azt mondom az utóbbi. Mert hidd el, te sem akarsz majd halálod után azzal foglalkozni, hogy kétségbeesett, fájdalommal teli emberekből szívod el az erőt. Tudod, milyen szar érzés? Érezni folyamatosan... Ezt te sose csináld! Még csak észre sem vettem, hogy nem eszek, és amikor igen, akkor sem tettem semmit. Furcsa, mi? Mindenesetre neked okosabbnak kell lenned. Ne legyen bűntudatod, hogy ott hagyod az embereket, cserben hagyod őket és így már nem tudsz értük semmit sem tenni. Meg amúgy is, ha annyi baj baj veled, akkor kit érdekel? Menj! Menj jó messzire!

Ekkor lépett be a szobába Suzenne. Az arca a sírástól eltorzult, a megalázottságtól a szíve összefacsarodott. Teljesen ugyanolyan volt, mint én csak sikeresebb és erősebb, okosabb.
A lány egyszer csak a naplóra nézett, a szeme elkerekedett és ijedten körbe fordult. Zavarában az ajkába harapott.
- Van itt valaki? - kérdezte félénken, majd újra az írására pillantott. - Me-menjek?
- Menjél! Messzire! - süvítettem neki, és már kezdtem megszeretni a lányt. Ahogy láttam rajta, nem tiltja el az elméjétől a mágiát, a természetfelettit, sőt, különösen érdekli őt a dolog. Ráadásul meghallotta azt, amit mondtam.
Ismét felemeltem a tollat, amivel írtam és lefirkantottam azért a választ.
Menjél vissza a barátaidhoz!
Suzenne-en látszott, hogy kétségek között őrlődik  de azért bólintott. Éreztem, hogy most már a remény is kezd csírázni a lelkében. Ennek pedig nagyon örültem.
Sikerült!
- Megyek...
És elment. Tényleg. Nem sokkal pár héttel ezután felszállt egy repülőgépre és szállt messzire. Maga mögött hagyta a fájdalmat, a bűntudatot, a megalázottságot, és esélyt adott egy boldogabb életre. Egy olyanra, ami nekem sajnos nem adatott meg.
- Tanultál belőle? - Hallottam meg egy hozzám hasonlóan süvítő hangot.
- Mi van?
Egy angyalszerű lény jelent meg előttem. Olyan fensőbbségesen nézett rám, hogy attól kisebbségi érzésem támadt.
- Rájöttél, hogy mi volt az, amit te elbaltáztál?
- Hát persze, hogy rájöttem - feleltem. - Rögtön, amint megtörtént ez! Ez az... átok. Tudom, hogy  nem kellett volna...
A fehér hajú, szárnyas férfinak elég volt egy pillantás ekkor, és elhallgattam.
- Segítettél neki, de ő amúgy is erősebb volt, mint te. Bátrabb. Bizakodóbb.
- Ne sértegessen, kérem!
Az "angyal" gyengéden megérintette a karomat.
- Bocsáss meg! Tudom, mért kerültél ide.
- Jól van, de akkor is...
- Csöndet, kérlek! - parancsolt rám lágy hangon. - Azt akartam mondani, hogy tudom mért kerültél ide, és a vétkedet most feloldottad. Ki tudja, mi lett volna, ha ennek a lánynak nem jön meg az esze. Talán ugyanarra a sorsra jutott volna, mint te, és akkor majd ketten járkáltatok volna kétségbeesett emberek házaiba, lakásaiba, és szívtátok volna a káros energiát.
- Most már abbahagyhatná - próbáltam legyűrni a dühömet. Olyan álszenten hangzott ez az egész, ráadásul fájt, hogy eszembe juttatja, mit tettem. Hogy mit adtam fel, és talán én is olyan lehettem volna, mint Suzenne. Egy vagyonos ember, aki hamarosan boldog is lesz. Ráadásul él.
- Hát persze - mosolygott rám és a jobb kezével végig simított az arcomon, majd a ballal egy tálat varázsolt elő a semmiből. - Nagyon finom...
A szavaitól, vagy éppen a tálban lévő süteménytől hirtelen ismét éhes lettem. Mintha megint élnék, és most nem akarnék semmi mást, csak enni. Finom, édes süteményt. Vagy bármilyen más kaját, amit meglátok.
- Én... - kezdtem neki és remegve felemeltem a kezemet.
Az angyal rám mosolygott.
Én pedig kivettem a tálból a barna színű süteményt, amit kakaós marlenkának hívnak, majd beleharaptam. Az íze egész egyszerűen végig folyt a torkomon és az egész bensőmben.
Egyszerűen fantasztikus volt!
- Most már mehetsz a Mennyországba!
Meghatottan néztem a fehér hajú, ragyogó férfira, és megfogtam a kezét.
Majd együtt repültünk el egy jobb, szebb világba...
És kedves Suzenne! Köszönöm. Köszönöm szépen, de nagyon...
...hogy helyettem is megjött a te eszed!

2013. január 30., szerda

Összeférhetetlen 18. részlet

Narráció

- Szerinted el fognak boldogulni? – kérdezte Fairy, miközben Osue ölében ült. – Olyan jó végre szabadnak lenni! – mosolygott rá kedvesére. Az ő arcán is látszott a változás, ahogy Lisáén. Sokkal kedvesebb, lágyabb lett. Boldog, de sebezhető.
Az existen nem válaszolt csak szerelme nyakát csókolgatta lágyan.
- Nem válaszolsz?
- Ő olyan, mint te.
- Biztos?
- Nem hazudok neked – morogta válaszol és a tündérből lett tündelány mélyen elpirult. Most, hogy teljesen megtisztult a káros hatalomtól, a félénksége is visszatért.
- Akkor kifejtenéd ezt pontosabban? – kérte kedvesen mosolyogva és felállt a másik öléből, hogy kinézhessen az ablakon.
- Nem.
- Nem?
Osue felvonta a szemöldökét.
- Mikor lettél te ilyen bátor, te lány?
Fairy nem válaszolt csak becsukta a Vádér templom ablakát és a párjához ugrált. Lehajolt hozzá és csintalanul a szemébe nézett. Ajkai alig pár centire a férfi szájától, és olyan pajkosan mosolygott rá, mint még soha. A vámpír már előre élvezte az előadást.
- Csókolj meg! – parancsolta vidáman, ám mikor a másik teljesíteni akarta a „kérést” hátrébb ugrott. A kezét a szájához emelte. – Ó, nem! Te vagy az a borzalmas exvámpíristen!
A férfi dühösen felpattant a székből. Mégsem élvezte a műsort. Mintha megint visszatért volna a rég múltba, olyan éktelen haragra gerjedt. Mit mer szórakozni vele egy tündér?
Felnevetett. Hiszen már nem is tündér!
Elkapta a lány kezét, és gyengéden a mellkasára tette. Összeráncolta a szemöldökét.
- Ju-jul…
- Jasmine a nevem! Jasmine Fairy Folt! De te hívj csak Jasmine-nek.
- Jasmine Fairy…
Fairy ekkor kacagva megcsókolta Osue-t. Az arca kipirult és teljesen ellágyult a férfi előbbi alakításától, amit meg is próbált kimutatni.
A férfi felkapta a tündelányt és ledobta az ágyra, majd mint egy párduc, rámászott. A szemeiben vágy és szerelem csillogott.
- Kedves tündehölgy, leszel az én feleségem?
Jasmine, ha lehet ettől még jobban ellágyult. Annyira imádta ezt a vámpírt! Hálát érzett Elisabeth és Eduardo iránt, amiért segítettek nekik. Végre lesz idejük egymásra is. A sok év nélkülözés után.
- Mért, kihez mennék még feleségül?
- Válaszolj! – parancsolta Osue, miközben a szorítása erősödött egy kicsit. A tünde mind a két karját lefogta az ágyon.
- Te férfi vadállat! – nevetett a lány ismét elpirulva. – Hát persze, hogy hozzád megyek. És most engedj el!
- És hamarosan elkezdjük a királyi életünket.
Fairy felsikoltott. Tudta, mit jelent ez. Újabb felelősséget.
- Nee!
- m?
Jasmine ütögetni kezdte a férfi mellkasát, miközben ismét felkiáltott.
- Te gonosz!
A vámpírkirály azonban egy csókkal elhallgattatta kedvesét.
- Mmm...

Vége

2013. január 29., kedd

Összeférhetetlen 17. részlet

Ha nem vagy képes vámpír maradni, akkor pusztulj!
Mégis mit képzel magáról? Olyan hatalmat adtam neki, amivel szinte bármit megtehet. Istenné emeltem és megosztottam vele az erőmet, de ő kizárt. Muszáj volt visszahúzódnom, mert éreztem a gyűlöletét és a dühét. Képtelen volt megérteni mért szabadultam meg a vámpír énemtől. Nem fogta fel, hogy ezzel akartam visszaváltoztatni a világ egyensúlyát. Nem létezhetnek félvérek. Soha. Ha mégis lesznek a jövőben, azoknak tizennyolc- vagy hat évesen muszáj lesz választania. Erről gondoskodok. Meg élhetünk egymás mellett békében, de nem okozhatunk katasztrófát. Régebben is a gyermek vagy csak az apjára, vagy csak az anyjára ütött. Hogy honnan tudom, fogalmam sincs. Mindenesetre érzem az ereimben.
Amikor meghallottam a hangomat, szinte magamra sem ismertem, mégis tetszett. Nem zavart, mert a helyes döntést hoztam meg. Bár talán a rossz embert – vagy inkább vámpírt? – választottam magam mellé. Szükségem van rá, de ha egyszer nem tudja megérteni, vagy akár elfogadni a tünde lényemet, arról én nem tehetek.
Nem gondoltam rá, és az érzéseire ezzel kapcsolatban. Ahogy arra sem, hogy eddig mindig vámpírnak szólított, most viszont teljes mértékben nincs feljogosultsága hozzá. Vagy azt hiszi, ezzel én is megváltoztam. Egy csöppet igen. De csak erősebb lettem. Ez kellett tennem a világ érdekében.
Most pedig itt állok egyedül. A tündérek és a vámpírok kezdenek megváltozni. Szabad akaratot adtam nekik, hogy maguk döntsenek a sorsukról. Eltüntettem azt a zárat, amely eddig a tündérek szívén volt, és amelyet az anyámnak sikerült magától feloldania.
Most viszont mit tegyek?
Behunytam a szememet. Az erőre összpontosítottam, amelyet megosztottam vele és megpróbáltam még többet adni neki. Ha célba ért, én is tudni fogom, hol rejtőzködik. Az énem egy részét adtam neki, és ezt nem fogja tudni tőlem elvágni. Vagy legalábbis remélem, hogy nem.
Meg is van!
A levegő összesűrűsödött körülöttem, egy kicsit émelyegni kezdett a gyomrom, és megéreztem, hogy most már máshol vagyok.
A szemem kinyílt és a szobájában voltam. Micsoda képzelőerő! Ha már elszökik előlem, valami klassz helyre tegye. Vagy azt akarta, hogy megtaláljam? Mindegy.
- Mit akarsz tőlem? – Oké. Most kezdem utálni a hangomat. Ez most teljesen úgy hangzott, mintha egy nyávogós kislány mondta volna. Legalábbis szerintem.
- Nézz magadra! – pillantott rám undorodva. – A hangod, a tested, a hajad, még a szemed is a rohadt életbe! Undorító vagy.
Egészen eddig szép voltam számára. Hiába volt a kinézetemet átlagos, ő mégis gyönyörűnek talált. Most viszont, mikor a tünde erőnek köszönhetően ragyogni kezd, undorodik. Hát nem nevetséges?
- Ott a tükör – mutatott a fejével a szekrény felé. Kinyitottam és megnéztem magamat.
Elállt a lélegzetem. De komolyan. Nem túlzok: még sosem láttam ilyen gyönyörű nőt, mint én. A hatalom, amely magába szippantott olyan kisugárzást adott nekem, mint még soha. Veszélyesen néztem ki, érzékien, pont úgy, amilyen mindig is akartam lenni. Ám ez még a legmerészebb álmaimat is felül múlta.
- Úristen – suttogtam, hogy kipróbáljam, milyen, ha beszélek. Egyszerűen fantasztikus! És ő tényleg erre mondta, hogy undorító? Hát ez nem normális! Mégis melyik eszement mondaná erre a testre, hogy ronda? Atyaúristen. A régi, hétköznapi Lisát átvette egy szupermodell. Minden megváltozott rajtam kívülről. Lehet, hogy ez zavarta? Ugyanúgy fekete a hajam, barna a szemem, mégis… mégis van benne valami több. – Te normális vagy? – Alig tudtam visszafogni magamat olyan boldog voltam. Erről a testről álmodoztam mindig is.
Istenem, de jó! Ha ezt tudtam volna már előbb… Na jó, nem. Ezt inkább nem szabad neki elmondanom. Akkor még nagyobbat csalódna bennem. De hát… Olyan klasszul nézek ki!
- Mi az, hogy normális vagyok?? Te magadra néztél egyáltalán?
- Gyönyörű vagyok! – kiáltottam rá és egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Igazgyöngyként a földre pottyanva. Eduardo csak bámult azt. A szeme tágra nyílt. – Látod? Tünde vagyok. Jó vagyok.
- Te…
Közelebb léptem hozzá.
- Kellesz nekem.
- Mi…?
- Szükségem van rád, felfogtad? – kérdeztem számon-kérően. – Te meg csakúgy ott hagytál a fenében. Több ezer kiáltozó vámpír és tündér között. Neked adtam magam, a jó… istenedbe!
- Mi? Te választottad a tündérséget.
- Nem – mondtam ellent neki. – Én téged választottalak és a békét. Ha mindketten vámpírok vagyunk, felborul a világ rendje.
- Ott van a tündérkirálynő meg a vámpíristen. Mit akarsz? – A szemei vészjóslóan összehúzódtak.
Felsóhajtottam.
- Erősebbek lettünk náluk. – vettem egy mély levegőt. – Már mi vagyunk az istenek. Ha én nem leszek tünde, akkor legyengítettem volna a fajukat. Az erő örökre elveszett volna a semmiben.
- Nem.
- Tök mindegy. Szeretek tünde lenni, és neked is meg kell szeretned, megértetted? A hatalom, amit adtam, el is tudom venni. Majd átruházom valaki másra, és azzal fogok uralkodni.
- Szeretlek!
- Hűha. Én is téged – forgattam meg a szemeimet. – Ettől függetlenül minden szó, amit mondtam igaz. És mindenképpen ezt az utat választottam volna. Én tünde akarok lenni.
- Annyiszor vámpírnak neveztelek… - mondta, majd keserűen elmosolyodott. – De te sose voltál az, igaz?
Még egy könnycsepp folyt végig az arcomon és nagyon nyeltem.
- Sajnálom, és… igaz. De szeretlek! Hidd el, jó? Nekem muszáj tündének lennem. Vagy tündérnek – Láttam, ahogy az utolsó szótól összerándul, de most már folytatnom kellett. – Ne haragudj! Viszont most, hogy itt vagy, végre egésznek érzem magamat. Nem mar a vérem, mégis itt van. Mert neked adtam egy részemet. Úgy, ahogy a szívemet is.
- Megbocsátok.
A karjaiba vetettem magamat és megcsókoltam.
Nehéz élet vár ránk, de megoldjuk…

2013. január 28., hétfő

Összeférhetetlen 16. részlet

Eduardo

Hihetetlen volt, ahogy az előbb még egy ocsmány istennő feküdt rajtam és mélyesztette belém a körmeit, most meg Lisa kezét fogom. Nála gyönyörűbb lényt még sosem láttam. Mégis fájt az elvesztése. Magával rántott egy szellemalak, éreztem a fájdalmat, az émelygést, ahogy az élet és halál síkja között mozogtam. Mégsem akartam elengedni az szellem kezét, és már tudom is, hogy mért. Mert biztonságban voltam. Ő volt az egyetlen, aki meg tudott menteni, és nem hagyta, hogy elvesszek a semmiben.
Elisabeth.
Ahogy a kérdéseit, akár egy kis angyal feltette, hangja behízelgő volt és dallamos, nem tudtam nemet mondani neki. Alig fogtam fel, mi történt velem.
- Akarod-e? Akarod-e? – faggatott játékosan, miközben még mindig éreztem a belém nyilalló fájdalmat. A hangjából azonnal felismertem, mégis volt benne valami más.
- Igen – feleltem önkéntelenül és visszarántott a valóságba.
A csatatéren továbbra is harcoltak, csupán már egy őrült istennő is közöttük volt, aki ellen együttes erővel összefogtak. Mindhiába. A vérszívó úgy ölte őket, mintha csak ez bogarat taposott volna el éppen. Undorodott tőlük, felháborodott, de nem félt. Egészen addig, amíg meg nem pillantott minket.
Nem tudtam, mi történik. Lisa egyszer csak megcsókolt, és akkora erő töltött el, hogy hátratántorodtam. Ő egyre fényesebben ragyogott, akár a csillagok az éjszakában. Az ereje pedig egyre hatalmasabb lett. Fuldokoltam tőle, míg velem is meg nem osztotta. Furcsa volt. Teljesen úgy nézett ki, mint akit erre teremtettek. És talán tényleg így is van. Mindig is különleges volt. Egy vezető vére csordogál az ereiben. Az apja is mindig tökéletes tisztában volt a hatalmával, a befolyásával és azt tökéletesen használni. Mindenkinek olyan érzése támadt tőle, mintha magával a vámpírkirállyal állna szemben. Ugyanez igaz most Lisára is.
Csakhogy ő annál sokkal több.
Én azonban kezdek elbódulni a hirtelen jött erőtől. Nem tudok vele, mit kezdeni. A mi családunk mindig is másodhegedűs volt. Helyettesítette a főnököt, de sosem volt igazi főnök. Ahogy az én szüleimnek, úgy nekem is hirtelen jött ez. Nem álltam még készen rá.
Így jár, aki kikezd az apuci kislányával.
De nem bántam. Mellette kellett maradnom és nem arra gondolni, hogy most teljesen elvágta magát tőlem. Többé nem vámpír. Hiába nincs most rajta szárny, érzem. Sőt, tudom. Belém töltötte a vámpírerejét. Önként lemondott róla.
Felemeltük a kezünket. Ő először, utána én következtettem. Meg akartam védeni és támogatni.
Elisabeth felkacagott.
- Gyere csak, szörnyeteg!
A vérszívó rávicsorgott és felé suhant. Ám megfordítottuk a tenyerünket és megtorpant. Lisa miatt. Én csak őt utánoztam.
A félvérből lett tündér rám pillantott. A haja gyönyörűen felkunkorodott, élesnek tűnt, akár egy kés, mégis könnyednek, mint a selyem. Ez a kettősség pedig feldühített. Most már tényleg a tündérekre hasonlított. Nekik voltak a fegyvereik egyben élesek, mégis pihekönnyűek. És ő ezt választotta.
- Ha nem vagy képes igazán harcolni, akkor ne tedd. – A hangja édes volt, bódító. Olyan érzésem támadt tőle, mintha az egész testemen végig folyna a folyékony méz. Mégis volt benne valami sértő. Egy olyan él, amitől az ember nem azt mondaná „Milyen finom vagy” hanem inkább ráhányna a másikra. Mert senki sem szereti a túl cukros dolgokat. Elisabeth pedig kétségtelenül olyan lett. A hangjában többé már nem lehetett észrevenni az élt. Nem olyan volt, mint aki őszintén beszél, hanem mint egy behízelgő perszóna, akinek a hangja csengéséből rögtön le lehet szűrni, milyen undorító. A fejét felszegte, érzéki szemeit rám emelte. Ez is tündéri lett rajta, csak a sokkal rosszabb formája. Hova lett a kedves lány, akibe beleszerettem? Ez a lény egy érzéki, gonosz nő. Még a szemeitől is nem ide illő gondolatok jutnak eszembe.
- Ha nem vagy képes vámpír maradni, akkor pusztulj!
A lány most már a fogva tartott istennőt nézte.
- Megszegted a természet törvényeit, mit felelsz rá? Vállalod a felelősséget? – Még a dühöt sem lehetett rajta észrevenni. Pont, mint a tündérkirálynőn. Csak ő még kiismerhetetlenebb lett.
A vérszívó felkacagott, de a nevetésből hamar nyögés lett.
- Eressz!
- Mi egyek vagyunk. Az embert se választják külön és nem keverik semmivel. De te megtetted ezt. Mit felelsz rá?
- Eressz!
Elisabeth rám nézett. Észrevettem, hogy már nem osztozunk a hatalmon, külön ragyog tőlem. Ez is bántott engem.
- Mi van?
- Az ítéletét várom, uram. – Egyértelműen gúnyolódni akart rajtam, mégis inkább flörtölésnek hangzott.
Beteg tündérek.
- Pusztuljon – morrantam rá, és bólintott.
A vérszívó istennő felsikoltott. Ahogy látom, lassú halál vár rá. Nem sajnálom.
Elisabeth felemelte a karját, és egy pillanatra ismét magamban éreztem a hatalmát. Megint osztozkodott, és a többi lény is felkiáltott fájdalmában. A lány most próbálja visszaváltoztatni őket, de nem érdekelt.
Hirtelen jött hatalmamnál fogva eltűntem.

2013. január 27., vasárnap

Összeférhetetlen 15. részlet

Fénycsíkok szökkenten jobbra-balra, és nem tudtam elkapni őket. Értük nyúltam, ugráltam, de azok csak vidáman tovarepültek, mint játékos tündérek a mesékben, majd körülöttem kezdtek cikázni. Hallottam a kacagásukat, a kárörvendésüket és éreztem az eljövendő választást. De csak én értettem igazán, mit is akartak mondani.
- Meghaltál-e? Nevetséges! Válassz-e két sors között, te! Látod-e azt-azt ott? Szép-e, mint egy kistündér, vagy csúnya-csúnya kis vámpír? Válassz-e két sors között! Válassz, válassz! Rajtad múlik a döntés… nevetséges! Válassz! Válassz, válassz, kicsi szörny! Szörny, szörny, pici szörnyecske! – Ez a dal ismétlődött folyamatosan, és tudtam, hogy nincs sok türelmük. Gyorsan kellett választanom, mielőtt tovaszökkennének. Ismét.
Behunytam a szememet. Vajon mit válasszak-e? Minden olyan gyorsan történt. A szerelem, a titkokra fényderülés és maga a sors is. Sosem volt időm lassan végiggondolni. Mindig hirtelenjében kellett mindent kitalálnom, reménykedve abban, hogy ez a helyes döntés. És lám most is! Mindez egy nyamvadt vérszívó miatt.
A távolból egy ismerős, de szeretett személy hangját hallottam.
- Elisabeth!
Kinyitottam a szememet és ragyogtam. Sosem tudtam, minek léteznek a tündérek. Honnan erednek a vámpír rémtörténetek, ha mi olyan jó vagyunk. Mindez valami felszínes dolog lenne?
Nem.
Sosem volt az. És most már tudom, hogy mért léteznek. Ugyanazért, mint az emberek. Egy faj vagyunk, amiknek vannak hibáik, és vannak jó oldalai is. A tündérekét réges-régen egy vámpírnak hitt lény elpusztította, így a vámpírok kárpótolták a dolgot, hogy ne boruljon fel a világ egyensúlya.
Pontosan ezért vagyok én is itt.

2013. január 26., szombat

Összeférhetetlen 14. részlet

Narráció

Az istenek észre sem vették, ahogy a védőburkon kívül a két faj egymásnak támadt. A tündérek teljesen kifordultak magukból. Dühösen, elégtételt követelve akarnak a másikra támadni. Teljesen összezavarodtak az eseményektől. Mégis mit jelentsen az, hogy mi szeretjük egymást? És mégis miért nevezik a királynőnket tündéhez hasonlatosnak? Ez egyszerűen felháborító! Teljességgel lehetetlen. Nem mondhatják azt, hogy nincs királynőjük! Királynőt és istennőt akarnak! Erről az egészről azok az ostoba vámpírok tehetnek. Hah! Még csak igazi istennőjük sincs. Mindig is tudták, hogy vérszívók ezek a fogas csúfságok.
A gyönyörű tündérek vére forrott az indulattól, amit még csak nem is próbáltak eltitkolni. Uszították a vámpírokat, rájuk is támadtak. De a düh elvette az eszüket. Az eddig kecses, könnyed mozdulataik elvésztek a semmiben. Durván, ész nélkül támadtak, és ez lesz a vesztük.
Az egyik vámpír oldalra nézett és a szeme elkerekedett a döbbenettől. Fogalma sem volt mit tegyen. Mégis hova tűntek az istenek?
Egy szőke hajú, kék szemű, babaarcú tündér felnevetett és leszúrta pálcikakardjával.
A leány oldalra nézett és ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg benne, ami a másikban is.
- Eltűnt…
Az ellensége egy brutális támadással megölte, de még meghallotta a szárnyas lény hangját.
Az istenek eltűntek a csatatérről.
Aztán egy szellemalak magával vitte a korcs lány szerelmét is. A vérszívó istennő felsikoltott, majd ő is eltűnt. Végül, mint derült égből villámcsapás kikerült a védőburokból. Akár a Sátán, úgy nézett ki. Nem volt többé se szép, se jó hangú, csak a kín és borzadály vette körül. A tündérek és a vámpírok egyöntetűen akartak hányi az aurájától. És mikor a vérszívó kacagva megölt egy vámpírt, együtt támadtak az istennőre.
Pusztuljon ez a lény! Se nem vámpír, se nem gyönyörű tündér. Nem érdemel semmi mást csak halált.
De hogyan győzzék le?

2013. január 25., péntek

Összeférhetetlen 13. részlet

Fairy

"Remegett a testem, mint a kocsonya. A kicsi Jasmine hatalmas tündér erő birtokába jut! Nevetséges!"
Az egész eddigi életem, az egész létezésem és szenvedésem, az a sok kegyetlenség, mind egy vérszívó miatt volt. Hihetetlen, nem? Mi vagyunk a tündérek, a gonosz, alattomos lények, mégsem miattunk alakult ki a több évezredes háború, vagy igen? Talán minderről a régen holt tündérkirály tehet? Most már sosem fogom megtudni.
A szememből patakzottak a könnyek. És csak most vettem észre, hogy igazgyöngyök lettek belőle. Egy tünde könnyei!
"Körül néztem a nagy teremben, és próbáltam elbújni. A tündék megvetettek, a tündérek gyengének tartottak. De akkor hova tartozok?
A tündérkirályhoz."
Egy vámpír rám támadott, de nem is inkább rám, hanem a vérszívóra. Én csupán, mint könnyű szellő arrébb repültem. A végtagjaim elgyengültek. Fogalmam sem volt, hogy mi folyik körülöttem. Rengeteg emlékem volt a múltból, és nehéz volt elhinni, hogy ezek mind hamisak. Tünde lehetettem volna, egy igazi tünde. Választhattam volna, az lehetettem volna, amilyen a lelkem, de azt egy vérszívó megváltoztatta! Hatalmat adott nekem, amire nem volt szükségem. Ezért nem lehettem istennő. Nagyobb volt az erőm, mint bárkinek. Birtokoltam a tündérkirály és a saját végtelen erőmet, de ettől a kettősségtől el is gyengültem, míg végül magába szippantott a tündérek sötét mágiája.
Alattomos.
Kétszínű.
A megtévesztés mestere.
Éljen soká a tündérkirálynő! 
Ezek jellemeztek, és emiatt még jobban eltávolodtam a vámpíristentől. A szívemet is megkeményítettem, már nem is éreztem semmit sem, és talán pont a harc volt az, ami megkongatott bennem valamit. A harc és ez a gyengécske kislány, aki a szerelme karjaiba tért lenyugvóra.
- Hozd vissza! – kiáltotta Eduardo dühtől remegő hanggal, majd gyilkos indulattal kijelentette: - Vagy megöllek.
Nyugodt szemekkel néztem a vámpírra, miközben a döbbenet hullámai is maguk alá söpörtek. Tényleg azt hiszi, hogy legyőzhet egy istennőt? Pont egy olyat, aki képes volt megváltoztatni a tündéreket és a vámpírokat is? Azt, aki miatt ez a háború van?
A vámpíristennő felkacagott. A hangjában most először lehetett észrevenni az ocsmány, eltorzult hangszínt. Láttam Eduardo arcán, hogy legszívesebben ráhányna.
Felsóhajtottam, miközben a választ hallottam.
- Inkább én, öllek meg, kicsi vámpír! – felelte a vámpíristennő és egy csókra húzta le a vámpír arcát, miközben a körmeivel a nyakába mart.
"Halk léptekkel kisurrantam a hálószobából, miközben a tündérkirály aludt. Még csak egy légtérben sem tudtam lenni vele. Undorodtam és féltem az érintésétől. Meggyalázott engem, bűnösnek éreztem tőle magamat. A felesége voltam, mégis úgy éreztem, hogy egy szolga vagyok. És meg akartam halni. Nem hagyhattam a szívemet elpusztítani. Már pedig minden egyes érintésétől, ahogy a teste belém hatol, egy kis részem meghal belül.
Egy árnyat láttam meg valahol messziről, de nem foglalkoztam vele.
Lent a jövendőbeli vámpíristennővel találtam szemben magamat. Észre sem vettem a dühtől izzó szemeit.
- Öhm… bocsánat!"
Már előre féltem a szavaitól. Gyenge voltam és könnyen legyőzhető. Bárcsak megölt volna! 
- Ne foglalkozz velük. Osue! – szóltam rá a vámpíristenre, majd fagyosan elmosolyodtam. – Ideje visszahoznunk a lányt.
És eltűntünk.

2013. január 24., csütörtök

Összeférhetetlen 12. részlet

A tündérek és a vámpírok régen békében éltek. Gyönyörű palotáik voltak, szerelmes párjaik. A bálok egymást követték, de az ellentét továbbra is adott volt: a vámpírok a jók, a tündérek a rosszak. Fordítva a vérszívók a betegesek, a ocsmányak, a tündék szépségesek és kedvesek. Mind a két fajnak volt jó és rossz oldala.

Fairy, a tündérkirály szerelmese és hű szolgája egy nap szerelembe esett. Nem számított neki, ki ő és kihez tartozik. A szerelme oly végtelen volt, hogy mindent elfelejtett. A tündérekhez tartozott, de ő más akart lenni. Jó, kedves és bájos.
Jasmine Folt volt a tündér neve, de senki sem szólította a nevén. Egyszerű szolga és feleség volt. A gonosz, csalárd tündérkirály felesége és alattvalója. Nem számított, hogy elméletben és „gyakorlatban” egyenrangúak voltak, Fairy-t senki sem tekintette uralkodónak. Túl alázatos volt, túlságosan szerelmes. Senki sem sejtette eredendő hatalmát, csupán a férje, aki még véletlenül se említette volna meg a lánynak.
Az egyetlen hibát ott vétette el, hogy nem eléggé figyelt a feleségére. Nem szerette eléggé, mert képtelen volt bárkit is szeretni, így Jasmine talált magának valaki mást.
Osue egyszerűen fenségesen nézett ki sötét ruhájában és a zord külső csak még csábosabbá tette, ahogy ott állt, az ajkain egy sármos, de félelmetes mosollyal. Ő istennek született és egyre jobban beletanult a szerepbe. Egyikük sem sejtette, hogy pont ezzel vetnek véget a boldog életnek. Ezzel a pusztító szerelemmel.
Osue egy nap meglátta az utána – nem valami ügyesen – settenkedő tündérlányt. Dühítette ez a bátorság, és még csak nem is sejtette, mennyire félt Jasmine.
Fairy csúnyáska lány volt. Akkoriban a tündérek nem voltak szépek, ahogy a vámpírok sem voltak rondák és vérszomjasan kinézők.
Ám ennek a vámpírnak nem volt csúnya a tündérleány. Igaz, taszította, de nagyon, mégis volt benne valami bájos, valami rejtélyes erő, amely magához vonzotta.
Ez felettébb feldühítette.
- Csókolj meg! – dühöngött a férfi, és magához rántotta a félős lánykát, ám a hirtelen felismeréstől elborzadt. – Te a tündérkirály asszonykája vagy!
- I-igen – remegte, és elsírta magát, mikor a vámpír letérdelt előtte. Még soha senki nem tette ezt, csak mikor a férje is ott volt. – J-jas… - Hirtelen félelmében elfelejtette a férfi nevét. Vagy eddig sem tudta? De hát az, hogy lehet? Hisz ő lesz a vámpíristen! Tudnia kell a nevét! Bár eddig sem volt valami tiszteletre méltó asszony. A királynőt az ő nevével összekapcsolva is csak nevetve tehették a tündérek, és – talán – a vámpírok.
Osue dühében felpattant a földről. Hát egy ilyen nőnek tisztelegjen? Aki úgy remeg, mint a kocsonya és még a nevére sem emlékszik?
- Viktorino! – vicsorgott a lánykára. – Az a nevem! Viktorino-Jake Vampire! Osue.
A nemeseknek nem volt családneve, csupán a fajának a nevét hordta magán, így kimutatva, hogy ő mind fölött uralkodik. Viszont mindig volt egy uralkodó nevük, amit mindenki tudott. Ez volt az Osue.
- Osue Vik…
A vámpír magához rántotta mérgében a tündért és keményen megcsókolta, nem hagyva ellenkezésre időt. És milyen édes volt! Milyen mérgező a számára! Jake egyszerűen elbűvölődött ettől a túl édes, számára halálos íztől. Nem csodálkozott azon gondolkozni, hogy mégis hogyan képes ezt élvezni. Csak nem egy tündérbe szeretett bele? Á, nem. Az lehetetlen, hisz előbb meg kéne ismernie.
A tündérlány eközben összeszedte az összes bátorságát, ami meg volt neki és a vámpírhoz simult. Menedékre lelt benne, és nem is ijedt meg igazán, mikor megjelent a tündérkirály.
A férje felnevetett. A hahotája gonosz és keserű utóízt hagyott magával.
- Csak nem szórakozni támadt kedved az aljanéppel? Milyen mulatságos! Ráadásul a vámpírok jövendőbeli istenével!
A tündérkirály sosem volt kedves, és megijesztette a lányt a hangnem, ahogy beszélt hozzá. Túl kedves volt, túlságosan is nyájas. Egyértelmű, hogy iszonyatos dühös rá, és ebből csak baj fog kisülni. Mégsem érdekelte ez Jasmine-t. Képtelen volt elválni a szerelmétől.
- Mióta találkozgattok, kislányom? – Ez volt az utolsó fenyegetés. Fairy pontosan tudta, mért a kislányom szót használta vele szemben a férje. Ezzel próbálta megmutatni, hogy ő milyen gyenge és befolyásolható. Egy olyan tündér, akit könnyen lehet irányítani.
- Ő nem aljanép! – kiáltott fel Fairy haragosan, és ez mindenkit megdöbbentett. A hangja az éjszakába süvített. – Ő egy király! Egy isten, ami te sosem leszel!
A lány kibontakozott a vámpír öleléséből és szembefordult álszent férjével. Még csak észre sem vette, de a hatalom jelei egyre jobban meglátszódtak rajta.
- Mit mondtál, kedvesem? – kérdezte, és a lánynak nem kellett több. Tudta, most győzelmeskedett a férje fölött. A tündérkirály egyenesen rettegett tőle.
- Szerelmemet…
- Mit? – ütközött meg a lány szavain a király. Képtelen volt felfogni, mit mond a felesége. Mégis milyen szerelemről beszél? Mi az egyáltalán? Ugye nem arra a nevetséges, gyenge érzelemre gondol, amikről az emberek szoktak áradozni? Talán még is csak Jasmine, és az is marad. – Mit mondtál!?
- Szerelmemet – ismételte. – Igen, szerelmemet egy vámpírnak adom! Az örökkévalóságig. 
Az esküjét egy szenvedélyes csókkal pecsételte meg, melyet Viktorino-nak adott, aki azt sem tudta hova nézzen döbbenetében. Egy tündér tényleg képes lenne szeretni? Ráadásul pont őt?
- Nem!
Ezzel a tündérkirály rátámadt a feleségére, de a lány megölte őt. Viszont egyet be kellett vallaniuk az évek során.
A szerelmük egyiküket sem erősíti. A vámpír elutasította a lányt, és húgával együtt uralkodott, mely az istenségbe vezette őket.
Fairy-nek rengeteg férje lett időközben, de egyik sem boldogította. A szerelme a vámpíristenhez kötötte.
És ekkor eszeltek ki egy tervet, amitől talán mind a ketten szabadok lehetnének.
Két szerelmes.
Egy félvér.
Sorsa útra kél!
De előbb ehhez össze kell olvasztani a két népet. Bár erre nem is volt szükség.
A két faj teljesen összekeveredett, és végül a tündérek és a vámpírok maradtak egy kis újítással.
A vámpírok reggel normális lények voltak, míg este visszataszítóak lettek. Ellentétben a tündérekkel: ők kívülről gyönyörűek, belülről gonosz teremtmények lettek.
Senki sem tudta, hogyan kezdődött ez az egész, és hogy mikor hatalmasodott el Fairy-in a hatalom, mindenesetre szimpla tündérből, tündérkirálynő lett. Igazi erővel és befolyással.
Ahogy azt sem vette észre senki, hogy a nagy háborúnál egy rés keletkezett.
Egy rés, mely miatt az egyik tündér ingadozni kezdett, és végül beleszeretett egy vámpírba.
Ez rés, melyet megszeretett a tündérkirálynő, mert a részét képezte. Az ő sorsát, csak az a lény jobb volt nála, de a végén tragikus sorsa jutott.
És már csak a lányában bízhatnak.
Mert bár senki sem vette észre, de Fairy-ben egyre jobban növekedni kezdtek az emberi, jó érzések.
És ez talán a véget…
…vagy éppen egy új élet kezdetét jelenthette.
Miután befejezte a történetet a vámpíristen testvére, egy perces csönd következett. Senki sem tudott, mit mondani erre. Egyszerűen hihetetlen volt már maga a béke gondolata is e két faj között. De hogy eredetileg nem is ketten, hanem négyen voltak? Ez már meghaladta a befogadó képességüket.
Az összes tündér haragja egy valakire korlátozódott. A vámpíristen testvérére, és még csak észre sem vettük. Oly nagy volt a csönd, és olyan jól tudták leplezni az érzelmüket ezek a lények.
Legnagyobb sajnálatukra egy láthatatlan védőburoknak ütköztek.
A nevetésem meglegyezte a fákat. Éreztem a tündérek és a vámpírok érzéseit, szinte már a gondolataikat is hallottam, mégis egy titokzatos fal megakadályozta, hogy együtt érezhessek velük, vagy hogy szétroppantson a tudás, mely körül lengett.
Kinyújtottam a kezemet, és az erőmmel fojtogatni kezdtem az egyik tündért. Senki sem tudta mégis mitől repül a levegőben a szárnyas lény, és miért vág olyan képet, mint aki mindjárt megfullad. Senki, kivéve én és az isteneket, na meg királynőket.
- Rátámadtál az istenünk húgára. – Rideg hangom mindenkit megdermesztett, aki nem a védőburokban volt. Még Eduardo is lefagyott. Ez kicsit elkeserítette, de most nem az érzések ideje, hanem az igazság ideje jött el. Később, majd vele is foglalkozok, hogy a fejébe verjem egyszer és mindenkora: szeretem! – Ezért halállal lakolsz.
Elengedtem a lényt, aki összesorvadva, rondán és büdösen a földre zuhant. Most úgy nézett ki, amilyen a lelke is. Undorítóan.
A tündér felnyögött, a szemeit a társaira függesztette, majd eltűnt a semmiben. Ő volt az első, aki a támadást indította, és remélhetőleg az utolsó is.
Egy másik szárnyas lény felnevetett.
- Nekünk ő nem az istenünk! – kiáltotta jókedvűen, de azonnal lekopott az arcáról ez a kifejezés, amint elnémult. Az arca olyan lett, mint egy ezeréves hulláé, és mikor ismét megtudott szólalni, hánytató hangjától ő maga is meghalt. És porrá lett.
- Egyéb ellenvetés?
Ekkor Eduardo lépett elém. Az arcáról messziről lerítt a félelem. De miért? Értem én, hogy most máshogy viselkedek, mint a megismerkedésünk során, meg úgy egészében kifordultam magamból, de akkor is. Neki semmi oka nincs a félelemre. Egyszerűen nevetségesen néz ki. Akár az életemet is adnám érte, erre ő pont tőlem fél.
- Nevetséges vagy – vágtam az arcába undorodva. A szeme hatalmasra kerekedett, de nem hagytam visszalépni, magamhoz rántottam és megcsókoltam, bevonva a védőburokba. Majd a fülébe suttogva kiegészítettem magamat. – Nevetséges, hogy félsz tőlem.
Eduardo még egyszer megcsókolt és a lelkem megnyugodott. Még mindig nem bízott meg bennem teljesen, de már kevésbé félt. Kezdett rájönni, hogy soha nem bántanám.
- Istennőm, királynőm, bocsássatok meg kérdésemért, de tudnom kell: Mi a szándékotok – kezdte a kérdést, majd rám pillantott és vissza – a kiválasztottal?
Először nem értettem mért beszél többes számban a végén, de aztán rájöttem. Mivel a kérdés nem csak ráértendő, bár tőle kérdezi meg, a tündérkirálynő és a vámpíristen bocsánatáért is könyörgött egyben.
Az vámpíristen húga felnevetett, és ha nem lettem volna biztos Eduardo szerelmében, akár azt is hihettem volna: ettől a nevetéstől szeretett bele az istennőbe. De nem. Mert a szerelmem csupán észrevette csodálatos dallamát, megnyugtató tónusát, a szíve azonban nem kélt táncra. Továbbra is én birtokoltam.
- Sose volt semmi tervünk vele. Véletlenül született, és ő az első igazi félvér. Nem lett se vámpír, se tündér. A vére lassan megöli, ahelyett, hogy az egyik fajhoz csatlakozna, vagy akár a régen eltűnt tündékhez. A szíve jó, így csak tünde, vagy vámpír lehetne.
- Az anyám…?
- Ő tündér, de tünde szíve van – csóválta a fejét helytelenítően. – Mivel a tündék kipusztultak, ezért nem kéne képesnek lennie a szeretetre, és ez elgyengítette. Sajnálom, kincsem. De tudd, hogy az anyád szeretett téged, ahogy az apádért is oda volt. Fairy-t is csak a hatalma mentette meg. Ők lélek társak, és a tündérkirálynő mélyen együtt érzett vele, mintha a gyermeke lett volna.
- Akkor, hogy…? – vágott közbe Eduardo.
A vámpíristennő oda sem figyelt a szerelmemre. Továbbra is várta a kérdésemet.
- Az apám hogyan tudta ellopni az ereklyét? És mért nem vá…?
Eduardo erősen a fenekembe csípett, hogy hallgassak már el. Dühösen a szemébe néztem. Mégis mit jön ő, ahhoz, hogy rám szól?
- Az apád a vámpíristen leszármazottja. Az unokatestvérem a te egyenes ági rokonod volt, és még csak nem is tudtuk, hogy az-az ereklye létezik egyáltalán. Az ökör bátyám beletöltötte ereje egy részét a vérével, de eldobta mikor azt hitte bele fog halni, majd a szerelme vérét is beletöltötte. Gyermeket akartak, csak aztán Fairy-in elhatalmasodott a hatalom és az egész terv fuccsba ment – magyarázta, és hirtelen felnevetett. – Én azt hittem, az egészet csak kitalálta. Pedig még egy templomot is építetett! Ez volt az ő kis „szentélye”, ahol a szerelmük leledzik, és egész dühös lett, mikor meglátta, hogy a körül harcolnak. A templomot pedig lezártatta, megtiltotta, hogy bárki is beléphessen, különben az halállal lakol. Az apád pedig ügyesen ellopta azt a tárgyat és gondoskodott róla, hogy ne kerüljön vissza a helyére, mikor az-az ökör testvérem eldobta dühében a tárgyat. Ugye nem hittétel el komolyan, hogy ez valami elátkozott hely? Sose gondoltatok arra egy templomba vajon mért nem lehet bemenni, és mért lesz a bolond testvérem és a szerelme dühös, amikor valaki belép oda?
- És…
- Az anyád visszavitte. Ezt az azért megtette az apádért. Nem tartotta meg, mert megölte volna. És te… te vagy a leszármazott – beszélt tovább, majd vállat vont. – akár fölénk is emelkedhetnél. A vámpírod nélkül.
- De… - akartam ismét közbe szólni.
A vámpíristennő a nyakamra nézett, és valami iszonyatos erővel kezdte nyomni a torkomat.
- Egy mutáns vagy, gyermekem. Már érzed az erőt az ereidben! Már érzed, hogy el fog jönni! Ennyi harc után nem fogom hagyni, hogy csak úgy vámpír vagy tünde lehess! Volt választási lehetőséged, de te közbe szóltál. Te bolond! Elegem van. Elegünk van. Szeretnénk végre normálisak lenni!
- De…
- Ezt… - szólalt meg Eduardo.
A vámpíristennő felnevetett.
- Ó, dehogynem tehetem, szerelmem. Mindig olyan édes voltál, olyan kis aranyos. Magába bolondította egy tündér, egy mutáns, de én ezt nem hagyom. Meg fog halni.
Most már semmit sem értettem.
Egészen eddig a pillanatig.
A vérszívóistennő megcsókolta a szerelmemet. Egy vérszívó! Nem csak az anyukámon tört rés, hanem rajta is! Már nem vámpír többé.
És a szemem láttára vált a tündérkirálynőből tünde.
- Nem! – kiáltott fel kétségbeesve, és rátámadt a másik istennőre, mikor meglátta, ahogy Eduardora támadt, miután visszautasította.
- Húgom! – kiáltotta az istenünk.
Odafutottam a szerelmemhez.
- Minden rendben van? Annyira féltettelek! – suttogtam hozzá félve. – Istenem…
Ebben a pillanatban hallottam meg az igazságot.
- Te voltál az! Végig te voltál az! – kiáltotta Fairy sírva, miközben visított. – Sose voltál húg! Te… miattad nem lehettünk sose együtt!
- Hogy tehetted ezt, Violetta? – kérdezte Osue.
- Én… - nyögte és már ő is sírt. – Mind olyan undorítóak vagytok! Én szerettem őt! De egy szajhát választott – köpte a szavakat. – Egy rohadt szukát. Még csak nem is volt erős. Semmit nem tudott, és erre rád is rávetette a szemét… az a rohadt…
- Miről beszél? – kérdezte Fairy, majd hirtelen felkiáltott. – Te voltál a férjem szeretője! Hogy lehettél ilyen ostoba? Sose beszélt rólad. Nem… szeretett.
- Nem érdekelt, te rohadt szuka! Szerettem a fájdalmat! Szerettem, ahogy megront mindenkit! Imádtam! Imádtam! Ahogy… de te mindent elrontottál! Olyan kis erős voltál, olyan kis cukorfalat. Lassan elnyomtad magadban a tündért, de én hozzád kötöttem… Nem lehettél együtt vele… úgyhogy… De nem gondolkoztam! Én akarom őt! Én akarom az erejét! Neked amúgy is volt erőd! De megrontottam! Meg én!
Eduardo felröhögött, mikor meghallotta ezeket. Ő is undorodott már a vámpíristennőtől.
- Az a sok háború, mind miattad… Megváltoztattad az esszenciájukat, így nem lehetett mindenki jó. Hihetetlen. Sose értettem mért vagyunk ilyen ocsmányak éjszaka, de miattad volt, nem igaz?
- A tündérek nem is voltak megtévesztőek – folytattam én is rádöbbenve az igazságra. – csupán Fairy kettősségét mutatták. És nem is rés volt az anyám, te ölted meg. Úristen! Egy vérszívó megölte az anyámat.
- Én csak elgyengítettem! – lökte le magáról a többieket a vérszívóistennő és dühösen felém sétált. – A te családod mindig olyan gyenge volt! Az-az átkozott jóságuk! De elnyomták magukban, el bizony, csak a te apád…
- Nem ők voltak, hanem mi – jelentette ki Fairy felsőbbrendűen. – Mi akartunk egy félvért. És halj halálok halálával! – Ezzel a tündérkirálynő lelépte a nyakamról a medált és nekicsapta a vérszívónak. – Felismeri a csalókat.
De a nyomás még mindig nem szűnt meg a nyakamon.
Fairy gyorsan idesuhant hozzám és megölelt.
- Nem tehetünk érted semmit.
A fájdalomtól hirtelen Eduardo karjaiba ájultam.