Apró,
alig észrevehető döntések határozzák meg az életünket. Szinte észre sem lehet
venni, és már magukba szippantottak.
Pont,
mint engem. És nos igen... elfelejtettem volna bemutatkozni? Nem hiszem.
Ugyanis én vagyok a fájdalom, a kétségbeesés, a félelem, és az, amikor már
mindennek vége van. Mert tudjátok elég sok emberben benne vagyok, mint egy
érzés, egy apró, fáradt sóhaj, ami azt mondja: elég! Vagy kérdezi, hogy mi van,
ha? Én ezt nem merem....
Régebben
persze nekem is volt egy életem. Egy álmom, hogy a világ legszebb házait fogom
felépíteni egy nap. És igen emberiség, én iszonyatosan értettem az építészethez De aztán történt egy szörnyűség. Apró méregként szivárgott belém,
és lassan pusztított el. Igazából nem is akartam idekerülni, de megtörtént. A
fájdalom, a magam iránti szánalom, és a félelem megtette a hatását. A
kiábrándulás csak édes díszítés volt a tortán. A legrosszabb pedig az, hogy nem
szerelmi bánat volt ez, nem is a barátaim elárulása, mert ezek sosem történtek
meg, hanem családon belül ért utol a végzet. Még a szerelem kesernyésen
csodálatos ízét sem tapasztalhattam meg, nem merülhettem el a rózsaszín színekben, a szépséges felhőkben és az ezzel kapcsolatos határtalan
boldogságban. Sajnos mindig csak reménykedtem, álmokat szövögettem, és közben
észre sem vettem, hogy a többi ember, a családom pár tagja lassan, nagyon
lassan, de az elpusztításomra készül. Vagy csak tévedtem volna? Már sosem lehet
megtudni.
Az
ember, ami már én nem vagyok, mindig is a boldogság alapján tudott tanulni.
Lehetett akármennyi fájdalom és szenvedés közben, a boldogság és a szeretet
volt az, ami meg adta a löketet. Engem ez táplált. Építeni akartam valami
nagyszerűt, valami fenségeset, még az eljövendő házamról is csináltam egy
rajzot. Alig hétévesen kezdtem neki ennek a tervnek és az évek során csak
tökéletesítettem, javítgattam az eredeti vázlatot. Ez lett volna életem
munkája. Ám egy rokonom - nem mondom meg ki, még a végén ti is úgy néztétek rá
- elárult. Vagy nem is elárult, inkább
ellenem fordult. Sértegetett, eljátszotta a békés időszakot, majd egy kis
apróság miatt újabb sértésbe kezdett. Azt kellett látnom, hogy egy másik
rokonommal sokkal kedvesebben bánik, mintha valami földre szállt angyal lenne.
És ez engem nem zavart. Csupán az, hogyha
ő hazudik és én igazat mondok, akkor is neki hisznek. Bármit mondhatok, mindig
ez lesz a vége. Egyszer az egyes számú rokonom meg is ütött és belém rúgott a
földön. Reszkettem a félelemtől, ezért kerültem a padlóra. Meg akart ragadni
engem, és a félelem, ami akkor hajtott, egy láthatatlan erő a földre
kényszerített. Mert lehet, hogy építész akartam lenni, a bensőmben egy igazi
reménykedő, álmodozó lány élt.
De
hoppá! Azt hiszem most elárultam a nememet. De se baj! Szerintem amúgy is
kiderült volna a monológomból, de lehet erre már réges-rég mindenki rájött.
Amúgy egy naplóba írom mindezt, és nagyon érdekes. Az egyik embernek, akinek a
házában vagyok, olyan hatalmas mértékű a fájdalma, vagy éppen a kétségbeesése,
hogy már képes vagyok megfogni tárgyakat és írni velük. Ezt neki írom.
Kedves
Suzenne!
Szerinted
is olyan a pocsék az élet, mint szerintem? Én végül is éhhalálban haltam meg.
Nem mertem enni, és kimenni a szobámból. Nevetséges, ugye? Most meg itt
kísértelek, és azt kell mondanom nem tetszik az, amit te produkálsz. Évek óta
beléd sújkolták, hogy nem vagy elég jó semmire, ronda vagy, utcaseprő leszel
felnőtt korodban. Most pedig itt vagy, vagyonosan, jó kinézettel és sírsz?
Igen, persze megértem, mert még most is szemétkednek veled. Az irigy hóhérok! És
messze vannak tőled azok, akik szeretnek, igaz? Mert velem is ez történt.
Úgyhogy STOP! Fogd a cókmókodat vegyél egy repülő jegyet, mert tudom, hogy van
rá pénzed! Híres forgatókönyv író vagy, emberke! Aztán utazz vissza a
barátaidhoz, ott is tudsz nagyszerű filmeknek nagyszerű történetet írni, és
minden okés lesz. Nem is értem, mért nem mentél el hamarabb? Hát
megbolondultál!? Nekem nem volt választásom, az emberek haldokoltak a
közelemben, és az egyetlen, akitől valamilyen támogatást vártam volna, rám fogta
az egészet. ÉS az, akiben tényleg bíztam messze járt, hogy minden jó dolgunk
legyen az életben. Tudod, milyen szar érzés ez? Számítanak rád, erre te
meghalsz. Feladod. Nem mersz enni. Nem mersz inni. Nem mert az égvilágon semmit
csinálni, mert félsz, hogy újra előjön. Újra mondd rád valami rosszat, újra
megsért, és újra hazugnak nevez. Mi van, ha megint megüt? Vagy az csak egyszeri
alkalom volt? És mi van, ha ismét felhívja az anyádat, hogy te milyen
"rossz" vagy, mikor szüksége lenne valamilyen megnyugtatásra?
Istenem,
most meg elárultam ki az a rokon, aki messze jár! Ez is a te hibád.
Most meg sírok az istenért!
Szóval menj el, menj jó messzire! Már te szabod a feltételeket, nem
kell egy olyan embernél laknod, aki nem szeret és nem becsül meg, és még csak
azt sem tudja megtenni, hogy egyszerűen nem vesz tudomásul. Velem is ez volt
csak én kevesebb ideig bírtam. Mindig is érzékenyebb voltam a társaimnál, a
többi embernél. Te viszont erős vagy. Ne hagyd magad! Menj jó messzire! Vannak
barátaid akik szeretnek, mert voltál olyan okos és jó embereket választottál
annak.
És lehetőség? Több híresség? Kit érdekel! Már gazdag vagy. És melyik a fontosabb: a
pénz, vagy a boldogság? Én azt mondom az utóbbi. Mert hidd el, te sem akarsz
majd halálod után azzal foglalkozni, hogy kétségbeesett, fájdalommal teli
emberekből szívod el az erőt. Tudod, milyen szar érzés? Érezni folyamatosan...
Ezt te sose csináld! Még csak észre sem vettem, hogy nem eszek, és amikor igen,
akkor sem tettem semmit. Furcsa, mi? Mindenesetre neked okosabbnak kell lenned.
Ne legyen bűntudatod, hogy ott hagyod az embereket, cserben hagyod őket és így
már nem tudsz értük semmit sem tenni. Meg amúgy is, ha annyi baj baj veled,
akkor kit érdekel? Menj! Menj jó messzire!
Ekkor lépett be a szobába Suzenne. Az arca a sírástól eltorzult, a
megalázottságtól a szíve összefacsarodott. Teljesen ugyanolyan volt, mint én
csak sikeresebb és erősebb, okosabb.
A lány egyszer csak a naplóra nézett, a szeme elkerekedett és ijedten
körbe fordult. Zavarában az ajkába harapott.
- Van itt valaki? - kérdezte félénken, majd újra az írására
pillantott. - Me-menjek?
- Menjél! Messzire! - süvítettem neki, és már kezdtem
megszeretni a lányt. Ahogy láttam rajta, nem tiltja el az elméjétől a mágiát, a
természetfelettit, sőt, különösen érdekli őt a dolog. Ráadásul meghallotta azt,
amit mondtam.
Ismét felemeltem a tollat, amivel írtam és lefirkantottam azért a
választ.
Menjél vissza a barátaidhoz!
Suzenne-en látszott, hogy kétségek között őrlődik de azért bólintott.
Éreztem, hogy most már a remény is kezd csírázni a lelkében. Ennek pedig nagyon
örültem.
Sikerült!
- Megyek...
És elment. Tényleg. Nem sokkal pár héttel ezután felszállt egy
repülőgépre és szállt messzire. Maga mögött hagyta a fájdalmat, a bűntudatot, a
megalázottságot, és esélyt adott egy boldogabb életre. Egy olyanra, ami nekem
sajnos nem adatott meg.
- Tanultál belőle? - Hallottam meg egy hozzám hasonlóan süvítő hangot.
- Mi van?
Egy angyalszerű lény jelent meg előttem. Olyan fensőbbségesen nézett
rám, hogy attól kisebbségi érzésem támadt.
- Rájöttél, hogy mi volt az, amit te elbaltáztál?
- Hát persze, hogy rájöttem - feleltem. - Rögtön, amint megtörtént ez!
Ez az... átok. Tudom, hogy nem kellett
volna...
A fehér hajú, szárnyas férfinak elég volt egy pillantás ekkor, és
elhallgattam.
- Segítettél neki, de ő amúgy is erősebb volt, mint te. Bátrabb.
Bizakodóbb.
- Ne sértegessen, kérem!
Az "angyal" gyengéden megérintette a karomat.
- Bocsáss meg! Tudom, mért kerültél ide.
- Jól van, de akkor is...
- Csöndet, kérlek! - parancsolt rám lágy hangon. - Azt akartam
mondani, hogy tudom mért kerültél ide, és a vétkedet most feloldottad. Ki
tudja, mi lett volna, ha ennek a lánynak nem jön meg az esze. Talán ugyanarra a
sorsra jutott volna, mint te, és akkor majd ketten járkáltatok volna
kétségbeesett emberek házaiba, lakásaiba, és szívtátok volna a káros energiát.
- Most már abbahagyhatná - próbáltam legyűrni a dühömet. Olyan
álszenten hangzott ez az egész, ráadásul fájt, hogy eszembe juttatja, mit
tettem. Hogy mit adtam fel, és talán én is olyan lehettem volna, mint Suzenne.
Egy vagyonos ember, aki hamarosan boldog is lesz. Ráadásul él.
- Hát persze - mosolygott rám és a jobb kezével végig simított az
arcomon, majd a ballal egy tálat varázsolt elő a semmiből. - Nagyon finom...
A szavaitól, vagy éppen a tálban lévő süteménytől hirtelen ismét
éhes lettem. Mintha megint élnék, és most nem akarnék semmi mást, csak enni.
Finom, édes süteményt. Vagy bármilyen más kaját, amit meglátok.
- Én... - kezdtem neki és remegve felemeltem a kezemet.
Az angyal rám mosolygott.
Én pedig kivettem a tálból a barna színű süteményt, amit kakaós
marlenkának hívnak, majd beleharaptam. Az íze egész egyszerűen végig folyt a
torkomon és az egész bensőmben.
Egyszerűen fantasztikus volt!
- Most már mehetsz a Mennyországba!
Meghatottan néztem a fehér hajú, ragyogó férfira, és megfogtam a
kezét.
Majd együtt repültünk el egy jobb, szebb világba...
És kedves Suzenne! Köszönöm. Köszönöm szépen, de nagyon...
...hogy helyettem is megjött a te eszed!