Őrült lány?

Más vagyok, mint a többi, és ezért kirekesztettek. Így szólt a történet.

Más vagyok, mint a többi, ezért kiválasztottak, felfigyeltek rám.

De mi van, ha én is ugyanolyan ember vagyok, mint a többiek, és nem akarok semmi mást csak végre jó lenni, ahogy az összes ember? Legalábbis remélem.

Mert tudjátok én sosem voltam teljesen jó. Bennem is van hiba bőven, ám ami mégis jó, amit úgy érzek, helyesen teszem, amellett kiállok a végtelenségig.

És vajon milyen lenne, ha a saját nevelőapád azt mondaná, hogy szüntesd meg a – talán – egyetlent, amire büszke vagy magadban? Mintha azt kérnék, ne legyél az, amilyen vagy. Szűnjön meg a személyiséged, az éned, az, ami téged irányít. És csak két lehetőséget ad: Vagy magadban csalódsz, vagy mások fognak – talán – nem megérteni és nem szeretni.

Ilyenkor melyik lenne a legjobb megoldás? Ha magamban csalódok már nem leszek ugyanaz, aki eddig voltam, ott fog bennem forrongani az elhallgatott szó, és senki sem fog hinni nekem, mikor azt mondom: De hát én meg akartalak védeni. Nem. Engem is azok közé sorolnának és lehet még azt is elveszíteném, aki eddig bízott bennem és szeretett. Azt az embert, akiben én feltétlenül megbízok és, akinek szüksége lett volna rám, de most csalódott bennem. S ezzel fájdalmat okozok nemcsak magamnak, hanem neki is.

Szokj meg, vagy szökj meg! A bölcs mondat, amit a családnál nem lehet alkalmazni. Ott, ha ők elszöknek, te teljesen egyedül leszel, elzárva az élelemtől, italtól, s ha meg te szöksz meg, ugyanaz a helyzet, csak a szeretteidet nem fogod többé látni, azokat, akik tényleg szeretnek téged.

Viszont most már elegem lett. Hisz értem én, hogy nem egy ilyen gyereket, avagy tinédzsert várt. Megértem mindezt, ám amikor kiderült, hogy a lánya vagyok, az már fájt.

- Nem – mondta. – Nem… Az én lányom nem egy… őrült! Ő nem az én gyerekem. El kell mennie innen… Mindent összekavar…

Anya pár hónappal ezelőtt mondta ezt meg, de az óta is bennem élnek az apukáim szavai. S az óta is még jobban szenvedek. Mióta anya elment egy távoli helyre, hogy majd milliókkal térjen vissza – mert képes rá, tudom. -, azóta meg akar változtatni. Eddig csak elviselt, hisz ki vagyok én, hogy csak egy kicsit is törődjön velem? Egy senki. Most meg hirtelen a lánya lettem, akinek a gondolkodása rossz, ahogy a természete is, ráadásul lusta.

Kit érdekel, hogy az egész lakást csipegetve takarítottam ki, mert elromlott a porszívó, és így már nem maradt idő a fürdőszobával is foglalkoznom? Mindent egybevéve, már jó ideje tervezgettem ezt, de egy nap, pontosabban most elszakadt a cérna.

Se robot, se idióta nem vagyok. Ahogy őrült sem.

Mennyenek a csudába!

Én legalábbis oda tartok.

- Jó, akkor elmegyek! – kiáltottam és kinyitottam az ajtót, majd rohantam a messzeségbe…

És rögtön vissza akartam fordulni. Éhes voltam és szomorú. A szemeim már könnyeztek, és bárhova néztem csak a nagy feketeséget és komorságot láttam. Ráadásul a megnyugtató zene is hiányzott. De már késő volt visszafordulni. Lekuporodtam egy parknál és álomra hunytam a szememet, miközben attól rettegtem, hogy meglát engem egy osztálytársam…

Hát nem csodálatos a szerelem?

Én még sohasem éreztem.

Hát nem csodálatos mikor szeretnek?

Néha abban sem vagyok biztos, hogy ki áll mellettem, mert mióta anya elment, nem sok megbecsülést vagy gondoskodást kaptam.

Hát nem fantasztikus a tudat, hogy a család mindig ott van melletted?

A család? Mi van? Ez valami vicc akar lenni? Mert lehet, hogy néhány tagja mellettem áll, de a többi egészen biztos nem engem akart, csak hát nem tehet róla, hogy szerencsétlenségére egy vérből valók vagyunk és a nevüket viseljük…

Ugye milyen fantasztikus a tudat, hogy  mindig van, aki megvédjen?

Ja, hát igen. Anya talán megvéd, és a barátaim is, na de a többiek? Nem hinném. Inkább szégyellnének. Bár néha jólesik reménykedni…

Valaki hozzáért a vállamhoz és hunyorogva felnéztem rá. Fájt a fejem, a hátam, a gyomrom pedig hangosan korgott. A végkimerülés szélén álltam, pedig még csak egy teljes napot sem voltam a parkban.

- Anya? – Gyorsan felpattantam és elbotlottam, miközben megint a sírás környékezett. Nem azért hagyott apánál, hogy aztán a parkba menjek meghalni…

- Mégis mit csinálsz itt? Az utcára kerültetek, vagy mi?? – kérdezte kétségbeesetten, és ez alatt az idő alatt én feltápászkodtam a földről.

- Nem. Csak én! – feleltem dühösen. – Elegem van abból, hogy mindenki…

Ismét elsírtam magamat.

- Ezt te nem érted. Én csak megvédem anyát!

-  Hát ne tedd! Mit gondolsz mért hagyott itt? Az se biztos, hogy visszajön! Egy ideje amúgy sem lehet elérni, és nem mondd semmit…

- Ez nem igaz! Vissza fog jönni!

- Akkor menjél hozzá! Mert az én lakásomban nem tűröm meg ezt a viselkedést!

- De tudod, hogy nem lehet!

- Akkor…

- Jó, akkor elmegyek!

Emlékeztem vissza a jelenetre. Mert mióta a testvérem is elment, még jobban elvesztem. Épp csak nem rég ment el egy kirándulásra, miközben veszekedtünk – vagy inkább apa sértegetett és fenyegetett engem? -, és elegem volt. Nem nagyon volt semmi, ami visszatartana az elhatározásomtól, s egy pillanatra elfelejtettem, hogy mit ígértem anyának. Hogy mért vagyok ott. Azért, hogy megismerjem az apukámat, megtanuljak olaszul, és ez által még könnyebb legyen az életem, hiszen annyira szeretem Olaszországot. Az éttermeit, az iskolát és úgy egyébként mindent, ami olasz. Olasz ruha, olasz étel, olasz emberek.

Anya amúgy nagyon frusztrált volt engem látva, de szerencsére vissza tudta tartani az indulatait, mikor meglátta, hogy milyen siralmas állapotban vagyok, főleg hogy egy parkban aludtam.

- Gyere, menjünk vissza!

- Nem! – kiáltottam. – Kérlek, ne! Én… nem bírom. – Azt akartam mondani, hogy gyűlöl engem, vagy ilyesmit, de már rég rájöttem, hogy nem hinne nekem. – Kérlek! Menjünk bárhova csak ne oda! Csak ne oda! Nekem ez fáj!

- Emlékszel, mit ígértél?

- Igen, de…

Ekkor megkordult a hasam és szerencsére megkönyörült rajtam. Elvitt egy hotelbe, s elmondta, hogy majd megkérdezi a testvéremet is, hogy ő mégis hogyan dönt. Engem ettől elöntött a bűntudat, hogy ott hagytam, ám rögtön ezek után a megkönnyebbülés is magával sodort.

 5 nappal később…

- Csáó! – köszöntem az egyik srácnak félénken, és kedvesen rámosolyogtam. Egy csöppet féltem, hogy már nem is vagyunk barátok, mert még abban sem voltam biztos, hogy barátok vagyunk. Ám ő szerencsére velem ellentétben egész biztos volt benne. Az egész arca egy szempillantásra alatt megváltozott, mikor meglátott engem. Kedves, mosolygós és boldog lett. Odalépett hozzám és megkérdezte, hogy mi van velem.

- Hát… semmi… Költözködtünk egy kicsit, de itt maradok – feleltem olaszul. – És… öhm… szükségem lenne egy…

A mosolya még szélesebb lett a fiúnak, kit Josuenak hívtak, majd barátságosan átölelt, amitől olyan lettem, akár a folyékony viasz és majdnem megint elsírtam magamat, pont úgy, mint öt nappal ezelőtt, apánál. Csak most a boldogságtól és meghatottságtól, hogy milyen természetesen ölelt át. S ezek után elkezdett nekem vicceket és ilyesmiket mesélni, miközben egyre jobban éreztem magamat. Hisz nem csak az itteni, új iskolámban lett meg a barátom, hanem elköltöztem apától és anyánál lakok, ám ugyanúgy Olaszországban.

Pár hét múlva a Josue nevű barátom a legjobb barátommá vált, így, hogy nem élek együtt apával, egész jól kijöttünk, bár néha-néha kerültem, csak sajnos nem tudtam sokáig haragot tartani és néhányszor bűntudatot is éreztem, hogy mi van, ha félre ismertem és tényleg túlreagáltam a dolgokat? Lehet csak anya hiányzott neki, hisz azután kezdett minden rosszra fordulni. De mindegy is. Én nem bírok úgy élni. És az a legjobb az egészben, hogy anya tényleg milliókkal tért haza, így sokáig nem is kell elutazni, azt a pár hetet meg kibírom, amikor apánál, vagy anya valamelyik barátjánál vagyok.

- Te vagy a legjobb barátom.

- Már vártam mikor mondod.

Hihetetlen, hogy ez akkor olyan nehéz volt. Hisz csak pár szó! Ráadásul nem is az lett, amire én számítottam. Hogy rosszul fogja érinteni, vagy ilyesmi. Ugyanis egy csomó olyan barátja van, akikkel tud rendesen olaszul beszélni, és régebb óta ismeri őket, mint engem. Mégis a szívében még maradt hely nekem is.

- Olyan ronda, vagy mint a bűn – vigyorgott rám az egyik nap.

- Héj! – nevettem fel, és tudtam, hogy egy szép, de furcsa évnek néznünk elébe, ahol már van egy ember, aki biztosan mellettem áll…

Bár ki tudja mi lesz, mikor jobban megismer. De se baj.

Mert néha a kockázat mindent megér.

Persze, senkinek sem ajánlom, hogy ezekért a bizonyos új kezdetekért kiszökjön egy parkba. Csak egy a fontos. A bizalom.

A bizalom mindörökké.

"- Istennőm – súgta először, majd felkiáltott. – Találkozz az Úrral! Ismerd fel!"

Részlet a könyvből, Isteni erők 1.: Kiválasztás, Bevezető

Álomból valóság

(16-os/18-as karika)

Egy lépcsőn sétálva általában nem esik le az embernek, hogy álmodik. Csupán nézi a körülötte lévő mocskot, játszadozik a hajával és közben a szívét elfogja a rettegés, és mikor meglátja a sötét lovagot, „na akkor!”, akkor bizony rájön, hogy ez nem lehet valóság. Olyan egyszerűen nem létezik, hogy egy férfi ilyen tökéletlen és piszkos legyen. Kifújja a cigit a szájából, és belenyomja az ujjába a tüzet, majd a földre dobja a csikket. Olyan természetességgel, mintha minden nap ezt csinálná. Majd megtámaszkodik egy fekete kancán, a szeme sötéten csillog, és olyan rumos színű, hogy abba az ember beleszédül. Nem a külseje teszi azzá, aki. Ha csak egy csöppet is bátortalanabb lenne, az embernek nem a pimasz jutna eszébe róla, hanem a visszataszító. Ő mégis olyan könnyedén magáénak tudta és tökéletesítette ennek a testnek a mozgását, hogy az már szinte a lehetetlennel volt határos. Tüsszentett egyet, majd a nadrágjába törölte és megnyalta a száját és szippantott egyet a levegőből, mikor én az utolsó lépcsőfoknál megálltam. Rám nézett és elmosolyodott, majd ellökte magát a lótól és felém közelített. Pont mikor belém hasított a csalódás, hogy ez csak egy álom. Ez az ember tökéletesen úgy viselkedett, mintha igazi lenne, mégis álombeli. Én pedig vonzódtam hozzá. Elöntött az a tipikus álombeli bátorság, de a félelem is. Hátráltam egy lépést és a fenekemre estem.

Még csak megszólalni is képtelen voltam. Ha akartam volna, se ment volna.

- Még a saját álmodban is félsz, bebe – mondta undorodva, majd a kezét felém nyújtotta. – Gyere! Megmutatom neked az életemet – morrant rám és felhúzott a földről. Ám amint álló helyzetben voltam, magához húzott és füstösen, alkoholos szájjal megcsókolt, amitől én is megrészegedtem. Lassan viszonoztam és végig simítottam a karján.

A férfi felnevetett.

- Nem akarlak, bebe. Csupán azt akarom, hogy értsd. A világegyetemet. A mindenséget. Ezt tudom csak nyújtani neked, bebe. Egy álomba több nem fér. A valóságban megtalálod, majd a te kakasodat. Addig itt ne reméld, bebe!

Bólintottam, de a szívemet elöntötte a szomorúság, ő pedig nevetve megcsókolta a fejem búbját.

- Bebe, a világot nyújtom neked. Ez fontos.

És magával sodort az ár. Csillagrendszereket, értékrendeket láttam meg, csomó olyan dolgot, amit a valóságban talán sosem tapasztaltam volna meg. Aztán már csak arra ébredtem, hogy nem csupán ezt akarja tőlem. Nekem akarja adni a testét, hacsak egy napra is, és ő az enyémet akarja elvenni. De ez csak egy álom, igaz? Itt bármit szabad.

A férfi lassan lehúzta rólam a pólómat és a pántjait, én pedig csak néztem őt.

- Egyébként, hogy hívnak?

Talán nem kellett volna megkérdeznem. Név nélkül egyszerűbb lenne elfelejteni.

A vetkőztetőm jókedvűen felnevetett.

- Alehandro, bebe. Alehand. Te pedig Naomi vagy, bebe.

Végig csókolta a pucér felsőtestemet, majd lassan lecsókolta rólam a melltartót is, és védtelenül a mellem elé tettem a kezemet, hogy ne láthassa, bár nem tudom minek. Úgy sem történik meg ez igazából.

- Te nem vetkőzöl? – kérdeztem, ám ő csak a fejét ingatta.

- Nem kell, ahhoz ketten is pucérnak lenni. Elég vagy te.

Elsírtam magamat. Mégsem akarja nekem adni magát. Megmutatta nekem a világot, ennek az egésznek az értelmét, ám ő ezért a mindenért árat kér. Méghozzá magasat. Úgy akar meg… megerőszakolni, hogy ő még csak a pólóját vagy a nadrágját sem vette le! Mintha még csak annyira sem lennék fontos neki, hogy egyformán csupaszok legyünk. Hogy tényleg egyesülésnek lehessen nevezni ezt. Nem pedig megerőszakolásnak, vagy kurválkodásnak.

- Engedj el. Engedj el! – Mikor már a bugyimat is lehúzta rólam és arra is egy intim csókot akart nyomni, löktem egyet rajta. – Hagyj békén!

A férfi lefogta a kezemet és a tekintete rám villant. Most először nem csak a rumos színt láttam benne, hanem a vad érzelmeket is.

- Mi a baj, bebe?

Már maga a kérdés is fenyegetően hatott, hiába próbálta egy maszk, egy álca alá rejteni.

- Te… te meg akarsz erőszakolni! Még csak… még csak pucér sem vagy… - sírtam el magamat hisztérikusan.

- Bebe…

Megpróbáltam hátrálni de magához rántott és megcsókolt ott. És olyan tüzet éreztem, mint még soha. Ami egész biztosan nem lehet álom. A megalázás mellett pedig elfogott a rettegés. Mi van, ha most tényleg elveszítem a szüzességemet?

Mégis hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, miközben fájdalmasan az égnek kiáltottam. Már nem éreztem semmi jót, csak a megalázottság végtelen érzését.

Ne!

Ezután szinte minden nap vele álmodtam. De azután az eset után sokkal kedvesebb volt és csak a világot mutatta meg nekem. Nem akart egyszer sem közösülni velem, de mégis ijesztő volt. Mint egy mindig kísértő visszatérő valósághű álom.

Ám az egyik nap, valami több történt. Ébren voltam, egy kávézóban üldögéltem, mikor elém ült egy férfi.

- Ugye nem zavarok?

Felpattantam a székről ijedtemben. Hisz ez a férfi pontosan úgy néz ki, mint Alehandro! A vészriasztóm rögtön bekapcsolt és gyorsan elfutottam. Minden egyes nap. Míg végül oda nem merészkedtem hozzá.

- Hogy hívnak?

- Alex. Alex Alehand Raymond. De mért menekültél el előlem folyton? – kérdezte, miközben vele szemben ültem és kezdtem lenyugodni. Ő egész normális volt az álombeli férfivel szemben. És nem szólított bebének. Még csak a hangstílusa sem volt ugyanaz.

- Csak… csak folyton az álmomban kísértesz már évek óta. – pirultam volna el, ha nem fog el a bátorság. Gyönyörűnek éreztem magam. Nem megalázottnak.

- Tényleg? Én viszont egyszer sem álmodtam rólad.

Kiábrándító. Főleg, hogy ő erőszakolt meg engem. Vele volt az első és az utolsó is.

- Kár – húztam el a számat, majd ragyogóan elmosolyodtam, ezzel megpecsételve a sorsomat. – És akkor ez most egy randi? Egyébként Naomi vagyok.

- Igen.

Ettől olyan boldog lettem, hogy még jobban megpecsételtem a sorsomat és egy gyors csókot nyomtam a srác ajkaira. Na most ki a gonosz csábító? Úgy tűnik álmomban én vagyok a megalázott, alárendelt. Ébren pedig ilyen pasikat csábítok el.

- Bocsánat – mosolyogtam titokzatosan. Ő közelebb hajolt hozzám. A szemében vágy égett.

- Semmi baj. – Ezzel erősen magához rántott és megcsókolt, majd eltuszkolt egy vécé ajtóhoz.

A végén lihegve tértünk magunkhoz a vécében és még mindig fájt mindenem, de ezt sosem hagytam volna ki. S közben az emlékek is megözönlöttek az álmomról. Azt pedig bátran állíthattam, hogy csak most vesztettem el a szüzességemet.

Alex ekkor megcsókolt és csibészesen elmosolyodott.

- Szólhattál volna, hogy szűz vagy.

A szívem hevesen dobogott. Már másodszor veszi el a szüzességemet, csak most saját elhatározásomból és végtelen szenvedélyben, ráadásul egyikünk se vette le nagyon a ruháját, de se baj. Így volt a jó.

- Mért? Talán baj?

Megrázta a fejét és elégedetten mosolygott.

- Nem. Dehogy. Csak akkor nem a vécében tettelek volna a magamévá, hanem egy csinos kis hotelszobában.

- Mit számít? Az álmomban már úgy is a magadévá tettél. És elhiheted, ez sokkal jobb volt, mint álmomban. Úgyhogy nyugi, édes – csókoltam szájon. – Szeretlek.

Ő vadul viszonozta a csókomat, és azt felelte: „Én is téged.” A boldogság hullámai pedig gyorsan maguk alá söpörtek.

- Még egy menet?

- Hát persze!

Az álmomban az eddigi komoly férfi most rám nézett és egy szempillantásra Alexre változott, majd nagy bocsánatkérésbe kezdett és a kegyelmemért könyörgött. Végül azt mondta, hogy szeret, én pedig önként neki adtam magamat.

A valóságban pedig…

- Szia, édes – csókolta meg a nyakamat a pasim. – Imádom, amikor ilyen kéjesen vakargatod magadat.

- Én is szeretlek – motyogtam, majd megfordultam és rávetettem magamat…

Az álmomban pedig kétségek gyötörtek.

- Szerinted elvesz engem Alex? Elveszel feleségül?

- Bebe, bebe… Csöppet se félj! Láttad már a mindenséget, hát emlékezz rájuk. A jelekre. Szeret téged a fiú és el fog venni. – mondta.

De három hónap múlva sem történt semmi, én pedig kezdtem feladni. Odaálltam elé és kérdőre vontam, pontosabban szakítani akartam vele.

- Szakítunk - jelentettem ki fájó szívvel. – Érted? Szakítunk - sírtam el magamat a végére. Mert eldöntöttem, vagy mindent, vagy semmit. Se többet, se kevesebbet.

Alex szemeibe riadalom költözött, majd irdatlan düh, amilyet még nem is láttam.

- Mégis, hogy képzeled? Ennek a kapcsolatnak nem lesz vége!

- De igen – bólogattam sírós képpel, ami nem tette valami meggyőzővé a szavaimat. De hát ilyen az élet. Kegyetlen.

- Mi a francért? Mi a jó büdös francért? Mit akarsz tőlem? Ugorjak le a hídról? Megteszem! Aztán szépen felállok és visszamegyek hozzád, ha ez kell a te csökevényes agyadnak. Vagy talán hazudtál? – kérdezte bizonytalanul, majd rám ordított. – Szeretőd van??

Még jobban sírtam most már.

- Csak te! – kiáltottam az arcába, ő pedig ledöbbent. Gondolom azért, mert ezt csakúgy a képébe ordítottam, mintha ez lenne a világ legsiralmasabb dolga.

- Nem tudom, mit tegyek… Nem tudom, mit akarsz… Csak egy sima barátot? Alkalmi szex-partnert? Megteszem, csak ne…

- Jajj istenem! – most már rendesen zokogtam és rávetettem magamat, majd a vállát kezdtem ütlegelni – Csak a férjemet akarom! Én. Férjet. Akarok. Csak azt! Csak azt…

Óvatosan letolt magáról, ami jobban fájt, mint az összes többi dolog, amit eddig tett.

- Én…

- Eddig ezt mért nem mondtad?

- Neked…

- Szóval neked nem jó egy szerető? Te úgy általánosságban egy férjet szeretnél? Az utcasarkról szerezzek egy férfit, akivel összeházasodhatsz?

Ettől még jobban bőgtem.

- Nem! Én…

- Mit akarsz?

Döbbentem néztem rá. Olyan nyugodt volt. Olyan átkozottul nyugodt.

- Kit akarsz? Melyik utcasarki férfit?

Felnevettem volna, ha nem lennék ilyen siralmas állapotban. Hisz mégis milyen kérdés ez?

- Én…

- Kit? Kit akarsz?

- Öhm… én…

- Mondj egy embert és el fog venni, ígérem.

Kezdett talán egy halvány remény pislákolni.

- Biztos? – sikeresen visszanyeltem a könnyeimet.

- Igen, max. vissza kéne mondanom Santa De Ricoba való helyfoglalásomat, visszavinni azt az átkozott gyűrűt a boltba, amit már vagy egy hónapja magamnál tartogatok. – vont vállat, miközben elképedve néztem rá. – És miután összeházasodtatok, agyon kéne vernem a férfit, aki elvesz téged. De se baj! Legalább egy kis ideig érezni fogod, hogy milyen valakinek a feleségének lenned.  De a hitves ágy tiltott zóna, tudod, ha még véletlenül is a tudomásomra jut, hogy lefeküdtetek, lelövetem. Levadászom. Ennyi. – mondta lazán életem egyik legromantikusabb szavait.

- Te szeretsz engem.

Haragosan rám pillantott.

- Már az első nap után tudtad. Megmondtam neked, asszony.

- De hát én nem is tudtam… Ennyi idő múlva is… Hogyhogy nem untál rám? – kérdeztem csodálkozva.

- Ezzel most ne foglalkozzunk! Csak mondd el, kit akarsz!

- Téged – feleltem magától értetődő egyszerűséggel. – Téged akarlak, te tökkelütött. Mégis ki mást? Tiéd a szívem, te hülye.

- Ez nem volt szép.

- Bocs, csak meglepődtem ezen a hülye kérdésen. Basszuskulcs mégis kit akarnék, ha előttem áll a világ egyik legtökéletesebb és tökéletlenebb férfija?

- Talán a másik legtökéletesebbet.

- De hülye vagy. A másik legtökéletesebb az álmaim férfija. Az, aki már előtted megtalált engem. És, aki pontosan úgy néz ki, mint te, azokkal a rumos szemeivel.

- Kedves.

- Szeretlek, imádlak, mégis mit vársz ezek után? Basszuskulcs én itt tele aggódtam magamat meg sírtam, miközben te még arra sem tudtál rájönni, hogy ki a fenét akarok férjemül. Mert én nem akarok senkit, te… te csodálatos. Én egyedül azt akarom, hogy hivatalosan is az én rabszolgám legyél.

Ezután a férfi magához rántott és megcsókolt.

- Tönkre vágtad a romantikus megkérést, de hozzám jönnél feleségül?

Erre ragyogóan rámosolyogtam és azt mondtam.

- Hát persze!

"Az egyik egy gombolyagot tartott, a másik pedig abból egy végeláthatatlanul hosszú darabot, óvatosan, gyengéden, nehogy elszakadjon, s felmutatta a dühös istennek. S az első számú nőszemély oda lépett a levágott darabot tartóhoz. Atroposz halk, vészjósló, s fura módon kedves, szeretetteljes hangon, mintha csak mosolyogna, annyit mondott:

- Vigyázz!"

Részlet a könyvből, Isteni erők 1.: Kiválasztás

A Pokol

- Jelentést kérek – mondta az egyik ember -, hogy mi történik a Pokolban.

Válasz azonban nem érkezett, mert a halál szaga bűzlött mindenhol. Ez volt ugyanis a Pokolban. Bejutni simán lehetett, a kijutás annál nehezebb volt. Az emberek emberekkel küzdöttek. Kapaszkodtak, amibe csak tudtak, de ez sem ért semmit. A kijutáshoz ölni kellett. Meg kellett nyerni a Sátán elismerését, legalábbis így gondolták. Így hát öltek is. Az egyik férfi megfogta a másik karját és egy éles késsel elkezdte vágni, mint a fát. Közben egy másik a nyakát vagdosta és a szemükben olyan eszeveszett őrület csillogott, hogy azt élő fel nem foghatta volna.

Halál! Halál!

A Pokolból nem lehet kijutni. A lelkek megcsonkultak, megvénültek. Olyan gyengék lettek, mint a nyársfalevél. S mikor elfogyott a fegyver ütni kezdtek. A kémeket is bántalmazták. Lehetetlen volt elszökni ebből az ördögi körből. Hiába könyörögtek, hiába jajveszékeltek. Imáikra nem volt válasz. Az egyik ember azonban úgy felerősödött, hogy képes volt csontostul kitépni az egyik nőnek a karját. Egy kisgyerek pedig lenyúzta valakinek a bőrét, aki akár az anyja is lehetett volna, annyira nem érdekelte ez az egész.

Mi ez, ha nem a Pokoli Pokol?

Egy lány azonban megpróbált más megoldást találni, hiába nem hagyta senki. Egy szőke hétéves kislány az éles fogaival harapta le róla a bőrt. Egy öreg néni a pálcájával verte agyon és szúrta ki az egyik szemét. A testvére pedig a hátát vágta egy éles késsel, míg a nagymamája a lábát próbálta elvágni. Mert nincs nagyobb kínzás, ha az egyik rokonod bánt? A lánynak a rokonai legalábbis úgy gondolták, ezzel biztos elnyerik a Sátán tetszését, s így, majd kiengedik őt.

De akkor már nem engedték volna ki őket régen? Hmm? Erre senki sem gondolt.

- Engedjetek el! – kiáltotta és elővette a telefonját, hogy helyzetjelentést tegyen.

- Mi történt?

A lány belesikított a telefonba, majd fejbe vágta vele a nagymamáját, mert nem tudott tőle tovább menni.

- Elszabadult a Pokol! – akarta mondani, de már csak sikítani tudott.

Hirtelen elesett. A telefon nem volt elég. Erősen az ajkába harapott. Nem akarta, hogy még többen jöjjenek ide kínozni. Élni akart. De már semmire sem tudott gondolni csak a fájdalomra. Szinte már teljesen elnyelte.

A nagymama ismét felemelte a kést és le akart csapni vele.

Az unoka azonban jól hasba rúgta, majd…

Ismét felsikított. Nem bírta már sokáig. Igaz, a kislány és az öreg néni már békén hagyta, de a háta nagyon fájt. Alig tudta elviselni. Patakzottak a könnyek az arcáról.

Ez a Pokol.

Meg akarta látni a fényt az alagút végén.

És meg is látta. Pont az utolsó két fájdalmas vágásnál, mikor már feladta a reményt. Feladta, hogy ennek valaha is vége lehet. Pont akkor megjött a fény és elájult.

Talán most már… Talán végre elérkezett a Mennyország.

Gondolta ezt fájdalmaktól nyöszörögve.

"Hátranéztem és kezdtem hiányolni dédnagymamám idegesítő jelenlétét..."

Részlet a könyvből, Isteni erők 1.: Kiválasztás

Mustár

Sosem szerettem a mustárt. Minden rossz dolog akkor történik, mikor meglátom. Persze először azt hittem erre az egészre, hogy egyszerű babona. De mily nagyot is tévedtem!

Ott álltam az egyetlen srác előtt, aki igazán számít nekem. Akit már vagy ezer éve nem láttam – pontosan három, de ki számolja? -, és a szívem vakvágtába kezdett. Nem gondoltam volna, hogy valaha is újra látni fogom ezt a mosolygós figurát, aki oly kedves volt nekem.

Épp eszegetett, mikor odamentem hozzá és leültem mellé. Nagy szemekkel néztem, csodálva a maszatos száját, melyen az a bizonyos volt. Ám most erőt merítettem belőle. Úgy gondoltam ez egy jel, hogy jó is kisülhet az egészből és felesleges ilyen dolgok miatt félnem.

- Szia! – villantottam rá egy kedves mosolyt. – Milyen rég is láttuk egymást, nem igaz?

Lezseren rám nézett és azt mormogta: „Ja.” Ami egy csöppet lelohasztotta a magabiztosságomat. Hisz régen olyan jókat beszélgettünk! Folyton ugratott engem, én pedig folyton nevettem a bugyuta és édes viccein. Igazi barátságnak lehetett ezt mondani. Én azonban beleszerettem, csak ezt ő nem sejtette. Egyenlőre.

- Mit eszel, kicsi szívem? Még mindig szereted a ketchupot? – próbálkoztam rendületlenül.

A szemembe nézett, én pedig mélyen beszívtam a levegőt, próbálva visszafojtani a remegésemet.

A szavai még most is az elmémben égtek. Pedig nem is adtam semmi rá utaló jelet. Ő mégis azonnal rájött miről van szó, és gyorsan véget vetett a reménykedéseimnek. Az egyetlennek, ami a reményt akár csak halványan is belém kovácsolta.

- Nem vagyok szerelmes beléd. Húzz innen!

- De…

Az asztalra csapott az öklével.

- Felnőttem, szivi. Nincs időm kis buta libákra, akiknek nincs jobb dolguk, mint rólam álmodozni. Álmodj a mackódról, vagy arról az istenverte ketchupról, engem meg hagy békén! Leszarom a sok hablatyolásodat – mormogta a végére. – Sosem érdekelt mit hordott itt össze.

Ekkor kapott nagyobb jelentőséget az a bizonyos. Ott volt a száján, csúnyán és kárörvendően, rajtam röhögve.

- De… de te is szereted a ketchupot.

Továbbra is magában mormogott, mintha ott sem lettem volna, csak egy halk susogást hallott volna.

- Sosem szerettem, csak valamivel rá kellett venni a baszásra – motyogta zaklatottan. – Majdnem sikerült is…

- És a mustár…

- Szeretem a mustárt. – vágott közbe idegesen. – Szeretem! Most pedig takarodj! Tűnj innét!

Szeretem a mustárt.

Minden rossz akkor történik, mikor az a bizonyos ott van. A mustár.

Mustár-mustár-mustár.

Ezzel ott hagyott engem és a szememből patakzó könnyeket.

A szerelmem megcsalt a mustárral.

És még csak nem is szeretett.

Nem szerette a ketchupot.

De miért?

Most már úgy bömböltem, mint egy kisbaba.

"Égi háború van és a falról is vér folyik. Emberek lelkei vesznek el a semmiben. Egy Istenre lenne szükség, de e helyett több ezer vad, erőszakos, bosszús és vérengzős olümposziakat kaptak, kik nem vágynak másra, mint a bosszúra..."
Részlet a könyvből, Isteni erők 1.: Kiválasztás