Őrült lány?

Más vagyok, mint a többi, és ezért kirekesztettek. Így szólt a történet.

Más vagyok, mint a többi, ezért kiválasztottak, felfigyeltek rám.

De mi van, ha én is ugyanolyan ember vagyok, mint a többiek, és nem akarok semmi mást csak végre jó lenni, ahogy az összes ember? Legalábbis remélem.

Mert tudjátok én sosem voltam teljesen jó. Bennem is van hiba bőven, ám ami mégis jó, amit úgy érzek, helyesen teszem, amellett kiállok a végtelenségig.

És vajon milyen lenne, ha a saját nevelőapád azt mondaná, hogy szüntesd meg a – talán – egyetlent, amire büszke vagy magadban? Mintha azt kérnék, ne legyél az, amilyen vagy. Szűnjön meg a személyiséged, az éned, az, ami téged irányít. És csak két lehetőséget ad: Vagy magadban csalódsz, vagy mások fognak – talán – nem megérteni és nem szeretni.

Ilyenkor melyik lenne a legjobb megoldás? Ha magamban csalódok már nem leszek ugyanaz, aki eddig voltam, ott fog bennem forrongani az elhallgatott szó, és senki sem fog hinni nekem, mikor azt mondom: De hát én meg akartalak védeni. Nem. Engem is azok közé sorolnának és lehet még azt is elveszíteném, aki eddig bízott bennem és szeretett. Azt az embert, akiben én feltétlenül megbízok és, akinek szüksége lett volna rám, de most csalódott bennem. S ezzel fájdalmat okozok nemcsak magamnak, hanem neki is.

Szokj meg, vagy szökj meg! A bölcs mondat, amit a családnál nem lehet alkalmazni. Ott, ha ők elszöknek, te teljesen egyedül leszel, elzárva az élelemtől, italtól, s ha meg te szöksz meg, ugyanaz a helyzet, csak a szeretteidet nem fogod többé látni, azokat, akik tényleg szeretnek téged.

Viszont most már elegem lett. Hisz értem én, hogy nem egy ilyen gyereket, avagy tinédzsert várt. Megértem mindezt, ám amikor kiderült, hogy a lánya vagyok, az már fájt.

- Nem – mondta. – Nem… Az én lányom nem egy… őrült! Ő nem az én gyerekem. El kell mennie innen… Mindent összekavar…

Anya pár hónappal ezelőtt mondta ezt meg, de az óta is bennem élnek az apukáim szavai. S az óta is még jobban szenvedek. Mióta anya elment egy távoli helyre, hogy majd milliókkal térjen vissza – mert képes rá, tudom. -, azóta meg akar változtatni. Eddig csak elviselt, hisz ki vagyok én, hogy csak egy kicsit is törődjön velem? Egy senki. Most meg hirtelen a lánya lettem, akinek a gondolkodása rossz, ahogy a természete is, ráadásul lusta.

Kit érdekel, hogy az egész lakást csipegetve takarítottam ki, mert elromlott a porszívó, és így már nem maradt idő a fürdőszobával is foglalkoznom? Mindent egybevéve, már jó ideje tervezgettem ezt, de egy nap, pontosabban most elszakadt a cérna.

Se robot, se idióta nem vagyok. Ahogy őrült sem.

Mennyenek a csudába!

Én legalábbis oda tartok.

- Jó, akkor elmegyek! – kiáltottam és kinyitottam az ajtót, majd rohantam a messzeségbe…

És rögtön vissza akartam fordulni. Éhes voltam és szomorú. A szemeim már könnyeztek, és bárhova néztem csak a nagy feketeséget és komorságot láttam. Ráadásul a megnyugtató zene is hiányzott. De már késő volt visszafordulni. Lekuporodtam egy parknál és álomra hunytam a szememet, miközben attól rettegtem, hogy meglát engem egy osztálytársam…

Hát nem csodálatos a szerelem?

Én még sohasem éreztem.

Hát nem csodálatos mikor szeretnek?

Néha abban sem vagyok biztos, hogy ki áll mellettem, mert mióta anya elment, nem sok megbecsülést vagy gondoskodást kaptam.

Hát nem fantasztikus a tudat, hogy a család mindig ott van melletted?

A család? Mi van? Ez valami vicc akar lenni? Mert lehet, hogy néhány tagja mellettem áll, de a többi egészen biztos nem engem akart, csak hát nem tehet róla, hogy szerencsétlenségére egy vérből valók vagyunk és a nevüket viseljük…

Ugye milyen fantasztikus a tudat, hogy  mindig van, aki megvédjen?

Ja, hát igen. Anya talán megvéd, és a barátaim is, na de a többiek? Nem hinném. Inkább szégyellnének. Bár néha jólesik reménykedni…

Valaki hozzáért a vállamhoz és hunyorogva felnéztem rá. Fájt a fejem, a hátam, a gyomrom pedig hangosan korgott. A végkimerülés szélén álltam, pedig még csak egy teljes napot sem voltam a parkban.

- Anya? – Gyorsan felpattantam és elbotlottam, miközben megint a sírás környékezett. Nem azért hagyott apánál, hogy aztán a parkba menjek meghalni…

- Mégis mit csinálsz itt? Az utcára kerültetek, vagy mi?? – kérdezte kétségbeesetten, és ez alatt az idő alatt én feltápászkodtam a földről.

- Nem. Csak én! – feleltem dühösen. – Elegem van abból, hogy mindenki…

Ismét elsírtam magamat.

- Ezt te nem érted. Én csak megvédem anyát!

-  Hát ne tedd! Mit gondolsz mért hagyott itt? Az se biztos, hogy visszajön! Egy ideje amúgy sem lehet elérni, és nem mondd semmit…

- Ez nem igaz! Vissza fog jönni!

- Akkor menjél hozzá! Mert az én lakásomban nem tűröm meg ezt a viselkedést!

- De tudod, hogy nem lehet!

- Akkor…

- Jó, akkor elmegyek!

Emlékeztem vissza a jelenetre. Mert mióta a testvérem is elment, még jobban elvesztem. Épp csak nem rég ment el egy kirándulásra, miközben veszekedtünk – vagy inkább apa sértegetett és fenyegetett engem? -, és elegem volt. Nem nagyon volt semmi, ami visszatartana az elhatározásomtól, s egy pillanatra elfelejtettem, hogy mit ígértem anyának. Hogy mért vagyok ott. Azért, hogy megismerjem az apukámat, megtanuljak olaszul, és ez által még könnyebb legyen az életem, hiszen annyira szeretem Olaszországot. Az éttermeit, az iskolát és úgy egyébként mindent, ami olasz. Olasz ruha, olasz étel, olasz emberek.

Anya amúgy nagyon frusztrált volt engem látva, de szerencsére vissza tudta tartani az indulatait, mikor meglátta, hogy milyen siralmas állapotban vagyok, főleg hogy egy parkban aludtam.

- Gyere, menjünk vissza!

- Nem! – kiáltottam. – Kérlek, ne! Én… nem bírom. – Azt akartam mondani, hogy gyűlöl engem, vagy ilyesmit, de már rég rájöttem, hogy nem hinne nekem. – Kérlek! Menjünk bárhova csak ne oda! Csak ne oda! Nekem ez fáj!

- Emlékszel, mit ígértél?

- Igen, de…

Ekkor megkordult a hasam és szerencsére megkönyörült rajtam. Elvitt egy hotelbe, s elmondta, hogy majd megkérdezi a testvéremet is, hogy ő mégis hogyan dönt. Engem ettől elöntött a bűntudat, hogy ott hagytam, ám rögtön ezek után a megkönnyebbülés is magával sodort.

 5 nappal később…

- Csáó! – köszöntem az egyik srácnak félénken, és kedvesen rámosolyogtam. Egy csöppet féltem, hogy már nem is vagyunk barátok, mert még abban sem voltam biztos, hogy barátok vagyunk. Ám ő szerencsére velem ellentétben egész biztos volt benne. Az egész arca egy szempillantásra alatt megváltozott, mikor meglátott engem. Kedves, mosolygós és boldog lett. Odalépett hozzám és megkérdezte, hogy mi van velem.

- Hát… semmi… Költözködtünk egy kicsit, de itt maradok – feleltem olaszul. – És… öhm… szükségem lenne egy…

A mosolya még szélesebb lett a fiúnak, kit Josuenak hívtak, majd barátságosan átölelt, amitől olyan lettem, akár a folyékony viasz és majdnem megint elsírtam magamat, pont úgy, mint öt nappal ezelőtt, apánál. Csak most a boldogságtól és meghatottságtól, hogy milyen természetesen ölelt át. S ezek után elkezdett nekem vicceket és ilyesmiket mesélni, miközben egyre jobban éreztem magamat. Hisz nem csak az itteni, új iskolámban lett meg a barátom, hanem elköltöztem apától és anyánál lakok, ám ugyanúgy Olaszországban.

Pár hét múlva a Josue nevű barátom a legjobb barátommá vált, így, hogy nem élek együtt apával, egész jól kijöttünk, bár néha-néha kerültem, csak sajnos nem tudtam sokáig haragot tartani és néhányszor bűntudatot is éreztem, hogy mi van, ha félre ismertem és tényleg túlreagáltam a dolgokat? Lehet csak anya hiányzott neki, hisz azután kezdett minden rosszra fordulni. De mindegy is. Én nem bírok úgy élni. És az a legjobb az egészben, hogy anya tényleg milliókkal tért haza, így sokáig nem is kell elutazni, azt a pár hetet meg kibírom, amikor apánál, vagy anya valamelyik barátjánál vagyok.

- Te vagy a legjobb barátom.

- Már vártam mikor mondod.

Hihetetlen, hogy ez akkor olyan nehéz volt. Hisz csak pár szó! Ráadásul nem is az lett, amire én számítottam. Hogy rosszul fogja érinteni, vagy ilyesmi. Ugyanis egy csomó olyan barátja van, akikkel tud rendesen olaszul beszélni, és régebb óta ismeri őket, mint engem. Mégis a szívében még maradt hely nekem is.

- Olyan ronda, vagy mint a bűn – vigyorgott rám az egyik nap.

- Héj! – nevettem fel, és tudtam, hogy egy szép, de furcsa évnek néznünk elébe, ahol már van egy ember, aki biztosan mellettem áll…

Bár ki tudja mi lesz, mikor jobban megismer. De se baj.

Mert néha a kockázat mindent megér.

Persze, senkinek sem ajánlom, hogy ezekért a bizonyos új kezdetekért kiszökjön egy parkba. Csak egy a fontos. A bizalom.

A bizalom mindörökké.

"- Istennőm – súgta először, majd felkiáltott. – Találkozz az Úrral! Ismerd fel!"

Részlet a könyvből, Isteni erők 1.: Kiválasztás, Bevezető