Összeférhetetlen novella ízelítő

Sziasztok! :-) 

Ebben a pár mondatban adok egy kis ízelítőt a következő novellámból, és egyben életjelet is adok. :) 

Ez amolyan "ismertető" féleség. Ebben a pár mondatban leírom mi fog történni, kiről szól ez az egész... Mégis egy kicsit - vagy legalábbis megpróbáltam - homály fedi az egész történetet.

 A novella egyébként azért nincs még fent, mert majdhogy nem olyan, mint egy mini-mini regény, szerintem nem is fogom egyben leközölni csak részletekben, de ezt is csak azután teszem meg, miután befejeztem az egészet. A történet egyébként egy befejezetlen regény lerövidítése, azért is ilyen hosszú. :-)  A Vizes szerelem is pontosan ilyen, csak a mostani készülődőben lévő novella ennél sokkal hosszabb... Melynek címe: Összeférhetetlen. :)

 Remélem tetszeni is fog nektek.

Na, de akkor íme az "ízelítő":

"Mért vagy ilyen más, félkorcs lény? - kérdi a tündér. - És mért vagy ilyen jó, ilyen átkozottul nem tündér? Szemed barna, átlagos. Tudtad te, hogy ronda vagy?

- És vajon mért van az, hogy ki királynőnk volt, más mint mi? S vajon ki a gonosz, kétszínű, ha meg tévesztett... Meg tudott téveszteni bennünket egy ocsmány álszent lény, ki nem mi vagyunk, nem is ti. Vagy csak nem is tudtátok ezt eddig?"

"Jók vagyunk, hát védünk már, de istennőnk már nem szép ám. Gonosz, ocsmány teremtmény, s így fog össze e két lény. Összefog, hogy legyőzze e hamis, gonosz istennőt."

És boldog új évet minden kedves - vagy nem kedves xd - embernek! :)) 

A boldogság tánca

Ezt a novellát eredetileg egy pályázatra szántam és nagy lelkesedéssel belekezdtem, csak aztán észrevettem, hogy lekéstem a beküldési határidőt…

Viszont, ha már megírtam, úgy gondoltam felkarom az oldalra. :)

Jó szórakozást mindenkinek, és jó karácsonyt is kívánok előre a népnek/embereknek! :D

(az oldal egyébként ez:http://irokhaakarok.blogspot.com Nagyon érdekes dolgokat lehet ott olvasni, úgyhogy ajánlom mindenkinek a figyelmébe! :)

Utóirat: Itt most nem lesz regény részlet. )

„Vidámak táncát lejtik

Nevetve haragot esznek

A végén meg nem marad semmi,

Csak a végtelen-végtelen szeretet.”

A templom gyönyörű volt. Énekek hallatszódtak ki belőle, a falai fehérek voltak, és arany csíkok szőtték át, akár egy pókhaló. A padlón egy festmény volt, maga a kárpit is az volt. Egy aranycsengettyűt ábrázolt, s olyan volt, mintha nem csak a rajta mászkáló emberek, hanem ő maga is mozogna. Még a hangját is hallani lehetett, ahogy a halk „hohohó!” szavakat, melyeket a télapó mondd. Minden egyes csengettyűszónál. Ha pedig nem szólal meg, helyette az emberek nevetnek fel egyszerre, mint egy jól megrendezett filmben. Csupán az volt a különbség, hogy ezt senki sem rendezte meg. Minden egyes ember önmagától, ösztönből nevetett fel, mert oly nagyon csiklandozta valami a torkukat, hogy egyszerűen lehetetlen lett volna visszafogni lényük eme vidám, s önfeledt részét.

A legcsodálatosabb mégis az volt, ahogy elpirultak a kacagásuktól, majd újabban törtek ki, csak a saját butaságukon. Végül tovább beszélgettek egymással, majd táncolni kezdtek a csilingelő hangra, s együtt énekeltél a hallelúját.

A boldogság édes íze cikázott át rajtam, eme csodát látva. Olyan jó érzés volt, látni, ahogy mindenki szabad és vidám!

Csupán két család volt rosszkedvű. Az egyikük a dühöt, a másik a boldogtalanságot és csalódást hordozta magában. A szívem pedig elfacsarodott. Minél előbb segítenem kell ezeknek a jó embereknek!

Az első családban két fiúgyermek és nagy testvér volt, a lány. Ám mindegyiket csak örökbe fogadták, nem kötötte össze őket vérségi kötelék. És, hogy ezt honnan tudom? – kuncogtam. – Később erre is visszatérünk.

- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Elűzted a barátnőmet, te pöcs! – kiáltott a lányra fiú, miközben vadul rávicsorgott. Szegény leány szívét pedig bizonytalanság vette körül és keserűség. A fiatalember haja szőke volt, a szeme kék, és igen vékony volt a testalkata. Gilbertnek hívták, és a Rose nevű lányra volt dühös, pedig a barátnőjét még csak nem is szerette. Igazából hálás nagyon hálás volt, de ezt az érzést jó mélyre eltemette magában.

Rose, a vöröses-barna hajú, kövér lány mindentudóan Gilbertre nézett. Próbálta leplezni a sebezhetőségét, amit a fiú is észrevett, de most nem lágyította meg a szívét. Még csak három éve voltak együtt, egy családként, a nevelőszüleik nemrég meghaltak – pontosan egy éve -, de időközben Rose felnőtt, és elváltatta a két kamasz gyereket, rengeteg papírmunka és nehézség árán. De még egyikük sem szokta meg a barát-testvér-szülő váltást, Gilbertnek pedig nagyon tetszett a felelősségteljes Rose, s ettől összezavarodott. Nem tudta, hogy akkor most mit érezzen iránta. Hisz először barátok voltak, majd az „egymást gyűlölő és cukkoló” testvéreket játszottál el, s mire épphogy megszokták volna, a nevelőszüleik betegsége miatt Rose-ból hirtelen anya lett.

- És te meg! Te meg mért bántod őt?? Tönkre tetted az életemet! – nyafogott Bill, a legifjabb családtag, aki hiába volt fiú, rengetegszer elsírja magát, mint például most is. Az arcáról hatalmas buborékként folynak a könnycseppek. És mióta Gilbert kirángatta őt a rossz emberekkel társaságából, a drogozásból, folyamatosan őt hibáztatja mindenért, Rose-t pedig isteníti, mert ő kedves volt vele és nem ítélte el azért, mert „kipróbálja” és „magáévá” teszi az életet, és annak minden dolgát.

- Nem igaz, te pöcs! – kiáltotta Gilbert, akinek az utóbbi időben ez lett a kedvenc szava.

- De igen!

- Nem, te…!

- Elég legyen! Most azonnal hagyjátok abba! Karácsony van, itt ezt nem tehetik meg! – szólt rájuk Rose szigorúan. – És bocsánat a barátnődért, de…

Már majdnem táncoltam egyet a padlón, hogy minden problémát megoldjak, mikor rájöttem: most hagynom kell, hogy minden folyjék a saját medrében.

Nem is kellett csalódnom.

- Ó, Rose, te pöcsisztika! – érzékenyült el Gilbert, mikor meglátta a lány milyen nagy áhítattal nézi a Mikulásról és Jézuskáról készült képeket a falon.

Rose elmosolyodott.

- Na, de Gilbert! – pirított rá gyengéden.

- Bocsánat! – kért elnézést, majd megfogta a lány kezét.

- Elszúrtad az életemet! – szólt közbe Bill jajgatva.

Gilbert nem bírta már tovább. A türelme pont Bill szavai miatt fogytak el, de ahelyett, hogy újabb veszekedésbe kezdett volna, magához rántott Rose-t és keményen megcsókolta. A lány először döbbenten nézett rá, majd mindannyian egyszerre nevették el magukat, ahogyan Bill is.

- Tönkre… - kezdte röhögve Bill.

A többiek nevetve szóltak rá.

- Fogd be!

Ettől elnevettem magamat. Mily jó is ez az édes szeretet! Ahogy a karácsony közelebb hoz minket.

Hoppá! Erről jut eszembe – tűnődtem magamban bolondosan, majd lassan elmosolyodtam. -, valamit elfelejtettem. De se baj! Most, majd bepótolom.

A tekintetemet a második, most már utolsó boldogtalan családra helyeztem. Ismertem én őket. A sötét bőrű, izmos férfi nemrég csalódott a szerelmében és most egyedül van, hiába van egy szépséges kislánya. A magány, mely a szívét nyomja szinte az egész ünnepet el tudná rontani.

És ne legyen a nevem, Hope, ha ezt hagyom!

S a férfi, amint meglátott, a szeme elkerekedett és keserűen felnevetett. Nem akarta elhinni azt, amit lát. Úgy gondolta, most már hallucinál is a fájdalomtól. Pedig nagyon nem. Egy talpig érő fehér színű ruhában közelítettem felé, melyen aranyszínű szívecskék voltak. Színváltó hajam tündöklött a lámpafényében, ahogy a szemem színe is ugyanígy változott, csak a szeretet volt szüntelen, és a vidámság.

Kaján egy „angyal” vagyok, az biztos. Ezernyi szó se elég ahhoz, hogy pontosan leírjon. Táncot lejtek és az, emberek boldogok lesznek, mosolygok és a világ is lágyabb lesz. Meg még oly sok minden. Oly sok! De nincs időm ezen elmélkedni.

- Itt van! Itt van! Jézus-jézus! – kiáltotta a fekete hajú kislány, kinek a tincsei aranyosan begöndörödtek. Olyan volt, mint egy cuki is pulikutya. – Jézus néni…

Megsimogattam a kislány fejét. Még mindig nem jegyezte meg a nevemet. És nem akartam elkeseríteni azzal, hogy „aranyom, Jézuska meghalt.” Természetesen ettől függetlenül ugyanúgy létezik, csakhogy ő egy férfi, én pedig egy női testet öltött érzelem vagyok. Egy lány vagyok, egy nő, s az érzéseim is ugyanolyanok, de férfi is lehettem volna, ha Heavon nem foglalja le.

Ezt a férfit – kinek van egy aranyos kislánya - pedig már kisgyermek kora óta ismerem. Szinte minden karácsonykor találkozunk, bár az elmúlt időben már kevesebbet tudtunk. Azért, mert oly boldog volt és teljes, hogy én már nem fértem bele.

De most újra eszébe jutottam. A kis cukorfalat!

James felkiáltott – így hívták ezt az édes embert.

- Csss! – kiáltottam rá és lágyan megcsókoltam. – Én nem lehetek veled, de van neked egy csodálatos kislányod.

- Destiny! Destiny!  - kiáltotta a kislány a saját nevét izgatottan. – Az a nevem! Az a nevem!

Kacagtam a lelkesedésén egy jót.

- És halála után csatlakozni fog a Vidámakhoz. Hozzánk. Bár fogalmam sincs mik is vagyunk mi – nevettem fel önkéntelenül.

- Tényleg? – kérdezte, és éreztem, ahogy lassacskán, de elönti a remény.

- Igen – mosolyogtam, majd egy vörös hajú nőre mutattam, aki magányosan nézelődött, mégsem volt boldogtalan, inkább csak nyugodt. – És, ha egy nagyon jó barátra vágysz, aki kiszakít a búskomorságból, csak menj oda hozzá! Garantáltan jó lesz – kacsintottam, és utoljára megcsókoltam. – És ne légy szomorú! Én olyan vagyok, mint egy álom. Ő viszont valóságos, de hamarosan csatlakozok hozzád…

- De…

Megfogtam a kezét, majd a döbbenettől felkiáltottam.

- Mi az? – kérdezte értetlenül.

- Édes drágám, olyan bolondos vagyok! Hisz ebből több lesz, de egyelőre css! Csupán annyit mondok: hallgass a szívedre!

Ezzel eltűntem a tömegben, de még láttam, ahogy James a kislányával együtt odamegy Sophie-hoz. Én pedig boldogan megpördültem.

Az emberek felnevettek.

Mert igen!

Én vagyok Hope Happy, s én vagyok az, ki a csengettyűt megcsengeti, ahogy az is, ki felszabadítja az ősi mágiát.

Az ősi szeretet és boldogság mágiáját.

Mert hipp-hopp, pördülj!

A boldogság már tálcán is van tálalva. Kérsz belőle? Ígérem nagyon finom lesz.

Ugye kéred a receptjét is?

És hipp-hipp, pördülök!

Vizes szerelem

„- Mért? Inkább téged bámuljalak, ahelyett, hogy egy Williamhoz nagyon hasonló srácot nézzek? – kérdeztem vissza.”

Részlet a könyvből, Isteni erők; Kiválasztás, 1. fejezet

Egy részeg tinédzserből álló csoport közeledett egy elhagyatottnak kinéző, titokzatos ház felé. Köztük egy szőke hajú lány volt, ki bizonytalanul nézte a házikót. A lelke mélyén érezte, hogy nem helyes dolog az, amit tenni készülnek, bármi legyen is az.

- Én… azt hiszem…

A barátja ekkor lazán átölelte és egy jó hideg whiskyt nyomott a szájába, kényszerítve, hogy lenyelje az italt. A lány majdnem meg is fulladt tőle, miközben tűrnie kellett a barátja tapogatózásait, és ahogy a fejét paskolta meg, az is felettébb zavaró volt számára.

- Ugyan már! Lazíts már egy kicsit, bébi! – nyugtatta és lassan a lány ellenállása is kezdett megtörni. Leginkább, mert részeg volt és teljesen a másik hazása alá került. A többi ember pedig bíztatta.

Ezután elkezdték kaviccsal dobálni a ház ablakát.

 – Hű! Ez az! Gyerekek, bármilyen banya is éljen ott, most már el fog tűnni! – éljenzett vad indulattal a szőke hajú lány, Johanna barátja.

- Igen! – kiáltozták és elröhögték magukat. Ám egy valamire nem számítottak.

A házban felkapcsolódott a villany.

- Itt ember van! Húzzunk innen! – mondta az egyik srác és tovább röhögcsélve elkezdtek ügyetlenül elfutni, minél messzebb a háztól.

- Ezt még megbánjátok! – hallott meg a lány hátulról egy öreg nőnek a hangját, és megtorpant. Tudni akarta vajon kinek a házát rongálták meg, hogy kinek az arca kísértse egészen öregkoráig. Az agya viszont kezdett eltompulni, miközben az öregasszony tovább üvöltözött. Ám egy mondat megmaradt az emlékezetében. És ebből egyetlen egy szó. Egy olyan, mely örökre megváltoztatta az életét.

- A víz lesz a végzeted. A végzetetek…

És egy esőcsepp hullott a lány vállára, majd a barátaihoz csatlakozva futott tovább…

Most pedig itt vagyok én. A szőke lány pedig nem ment hozzá a barátjához, igaz, mindannyian megváltoztak az után a nap után. A közös titok azonban nem tartotta össze őket, inkább szétszéledtek a világban és keresték a helyüket. Én pedig a szőke hajú leány végterméke lennék. Ő ugyanis az én ük-ük-üknagymamám volt. Örökségül pedig az átkot hagyta rám. Azt, hogy mindig féljek, akárhányszor csak elered az eső, és kerüljem az emberek társaságát, azonban ne túlságosan. Nagyút kelteni ugyanis nagy hiba lenne. Még hozzá hatalmas.

Arra viszont nem számítottam, hogy mikor kinézek az ablakon és az esőt bámulom, megpillantok egy fiút. Csodálatosan fekete haja volt, és fehér bőre, pedig én a barna bőrűeket szoktam kedvelni. Ő valahogy mégis fel tudta kelteni a figyelmemet.

Ahogy az esőben táncolt körbe-körbe, nekem is kedvem támadt csatlakozni hozzá és ünnepelni a vizet, mely éltet minket.

Mindig is szívszorongató érzés volt vágyni arra, hogy egyszer téged is láthassan úszni, ahogy az eső cseppjei megérintik a hajadat. Egyszerűen tudni akartam milyen érzés, de nekem még csak esélyem sem lett volna rá.

A fiú ekkor hirtelen megállt és elsétált, ám az óta a nap óta mindennap láttam kint az esőben. S mikor végre kisütött a nap, ő eltűnt. Nyomát sem láttam sehol, mintha nála pont fordítva történt volna. Míg én a víztől irtózok, ő a nélkül nem tud élni.

- Kicsim, elköltözünk! – mondta nekem az egyik nap anya, mire értetlenül néztem rá.

- Miért?

- Ez a hely túlesős – felelte, majd szomorkásan rám nézett. – Visszaköltözünk oda, ahol ez az egész kezdődött.

Itt nem volt helye vitának. Amilyen gyorsan csak tudtunk elindultunk, miközben én visszafelé néztem. A helyet, a kis mini várost, melyet magunk után hagyunk. De nem is ez volt a lényeg. Én a fiút kerestem ott, aki az esőben táncolt, és, aki ismét felébresztette bennem a vágyat, valami olyan után, amit sosem kaphatok meg.

Fiú helyett azonban csak esőt kaptam. Az ujjaimat pedig az üvegre helyeztem, hátha megérezhetem, ahogy a víz végig folyik az ujjamon, még ha csak a képzeletemben is.

- Hiányzik? – kérdezte anya együtt érzően.

- Sosem éreztem igazán – feleltem sóvárogva és elrántottam az üvegről a kezemet. – És sosem fogom. – Egy könnycsepp csordogált végig az arcomon. Egyedül a saját testnedvem, könnycseppjeimtől nem indult be az átváltozás.

- Olyan, mint a saját könnyed, kicsim – adott leírást az anyukám, pedig ő se tudta jobban, mint én, hogy milyen lehet érezni az esőt. – És tudom, hogy milyen érzés – nevetett fel harsányan. – Egyszer kinyúltam az ablakon, csakhogy eleget tegyek a kíváncsiságomnak – mosolygott nosztalgiázva, majd megrázta a fejét. – De semmi különös, csak víz. Mégis olyan izgalmas volt, olyan tiltott. Viszont gyűlöltem minden egyes cseppjét. Gyűlöltem, mert mi nem így születtünk, számunkra ez egy átok, amiről egy távoli felmenőnk tehet.

- Ja – értettem vele egyet. – Tanulság: Soha ne rongáljunk meg egy épületet. Főleg, ha az a hír járja, hogy egy boszorkány lakik benne. De legalább különlegesek vagyunk, nem?

- Nem – felelte sértődötten az anyukám. – Mégis mit érnénk vele? Csupán hatan voltak. Hat család. És mindenki szétszéledt a világban. Mert hát itt nincsenek különleges víz alatti világok. Csupán mi és a vízfóbiánk.

- Megérkeztünk – szólt közbe apa.

Kiszálltunk az autóból és tovább folytattam a kérdezősködést.

- És te apa?

- Én? – döbbent meg teljesen a váratlan fordulattól. Végül gyengéden elmosolyodott. – Én csak beleszerettem az anyukádba és feleségül vettem.

- De milyen érzés egy… - gyorsan körül néztem, mert féltem hangosan feltenni a kérdést. Nem akartam, hogy esetleg mások is meghallják. – sellő férjének lenni?

Felvonta a szemöldökét, majd vigyorogva anyára nézett.

- Semmi különös. Csak meg kell szokni, hogy néhanapján uszonya van lábak helyett.

Anya erre elvörösödött és apához bújt, majd valamit a fülébe suttogott.

Felsóhajtottam. Nem voltam kíváncsi a felnőtt pornóra. Ugyanis volt egy meglehetősen logikus elképzelésem, hogy ez az uszonya van megjegyzés és anya elpirulása valami nagyon perverz dologra akar utalni.

És alig léptem pár lépést egy idegen fiú kezdett ölelgetni.

- Vizes úristenem! – kiáltottam el magamat.

A fiú jóízűen felnevetett.

- Mióta lett az úristen vizes? – lökött meg gyengéden, de mikor elhúzódtam tőle, leesett neki, hogy fogalmam sincs kicsoda. – Nem emlékszel rám?

Megráztam a fejemet, ő pedig hangosan felsóhajtott.

- Claire, ő Alfonso Trion. Egyike a hat megátkozott családnak. Még kiskorodban találkoztál vele. Sokat játszottatok együtt.

Az anyukám még be sem fejezte a magyarázást, adtam egy pacsit a fiúnak és szorosan megöleltem.

- Bocs, Alfonso – kuncogtam.

- Semmi baj, Claire. És, hogy vagy?    

- Remekül – feleltem és elkezdtem magyarázni neki, miközben betértünk a régi házunkba.

…

- Itt ember van! Húzzunk innen! – kiáltotta egy sötét bőrű, fekete hajú srác, és megpróbálta a szőke hajú lány elhurcolni, de nem sikerült neki. A leány csak kábán nézett ki a fejéből, majd elkuncogta magát. A fiúnak azonban nem maradt sok ideje, elkezdett a társaival együtt futni. Az agyát pedig túlságosan elborította az alkohol, ahhoz, hogy megérezze, mi fog történni. Csupán egy öregasszony kiáltozásait hallotta, de azt se teljesen.

Mintegy végszóra eleredt az eső, s mikor meglátta a legjobb barátja arcán kiülő kifejezést, a szívét, igaz csak halványan, de elfogta a rettegés…

Ez volt Alfonso Trion ük-ük-üknagyapjának a története. A mi családunk ugyanis vele tartotta néha a kapcsolatot. Ami nem csoda, hiszen a szövetségük erősen megmaradt. Mindig segítettek egymásnak, ahol csak tudtak, és nekem is, pont úgy, mint a távoli rokonomnak, ő lett a legjobb barátom. Mintha ez lenne a végzetünk. Az örök barátság. Plusz egy titok, ami a többiekkel ellentétben, összeköt minket.

Hirtelen felébredtem az álmomból. Már napok óta itt élünk, viszont most először láttam meg az árnyat az ablakomnál.

Felálltam és megnéztem, hogy ki lehet az, de nem tudtam kivenni az arcát a sötétségtől. Csupán annyit láttam, hogy egy szem engem néz a távolból. Kezdtem egy kicsit félni is. Először egy srác, aki mindig az esőben táncolt a legutóbbi helyen, ahol laktunk, most egy árny.

Persze régebben is történtek már velem furcsaságok. Mindig álmodtam egy férfiról, akivel a sötétségben táncolok. Ám mielőtt meg tudhattam volna, hogy kicsoda, eleredt az eső, én pedig felébredtem.

De minek is törődök vele egyáltalán?

Becsuktam az ablakot és visszaaludtam. A furcsaságok viszont nem tűntek el. Csakhogy most reggel láttam meg a világ egyik legmegdöbbentőbb jelenetét. Mintha az esőben táncoló fiú alakját pillantottam volna meg, ahogy valahova elsétál.

- Alfonso, - mondtam az egyik nap a barátomnak. – te hiszel a végzetben?

- Nehéz lenne nem hinni benne – felelte -, ha egyszer meg vagyunk átkozva és az én meg a te családod mindig egymásban talált legjobb barátra. Amióta csak létezik ez az átok.

Ismét megláttam egy ismerős ablakot, aki elsétál valamerre, és felpattantam a kanapéról.

- Ahol minden kezdődött – suttogtam, majd a barátom felé fordultam. – Vissza kell mennem oda, ahol minden kezdődött!

- De…

Már nem figyeltem rá. Gyorsan felkaptam a dzsekimet, ha esetleg esni kezdene, majd kirohantam a házunkból.

- Claire, ezt nem szabad! – kiáltott utánam Alfonso kétségbeesetten. – Nem teheted!

- De igenis megtehetem! Tizennyolc éves vagyok! – feleltem visszaordítva. Nem mintha az évem számítottam volna, de akkor is felnőttnek számítottam már. Senki sem mondhatja meg nekem mit csináljak. Egész életemben mindenki azt tette. Az átok, a szüleim. Az egyik miatt folyton költözni kellett, és nem járhattam iskolába, csak magántanulóként. A másik miatt pedig egy csomó miatt eltiltottak. De végezetül is, mindenről az átok tehetett.

Anyáék szerencsések voltak. Megtalálták a szerelmet, így a párja is át tudott változni, de csak akkor, ha akart. És vissza tudta változtatni anyát mindig. Nekem viszont több ideig kellett szenvednem, ha esetleg átváltoztam, ami persze mindennap megtörtént. Valahogy mégis csak fürödnöm kellett. Nem, mintha ez ide tartozott volna, de én csak azért, mert kevésbé vagyok szerencsés, nem fogok folyamatosan otthon ülni. Igaz, hogy azért anyáknak sem szabad mindenhova felelőtlenül járniuk, de őket mégsem üldözte egy idegen srác, aki szeret az esőben táncolni. Ráadásul egy sötét alak sem suhant el soha az ablakuknál

- Nincs is ott semmi! Ne menj, Claire! Kérlek, ne! – Hallottam még Alfonso szavait, melyeket most elfújta a szél.

És tényleg nem volt ott semmi. De akkor hova tűnhetett a fiú?

A szél erre a gondolatra a hajamba kapott és lecsúszott a fejemről a kapucni. Mintha csak figyelmeztetni akarna: Fordulj vissza! Ne tovább!

Viszont melyik bolond ember hallgat egy kis szellőre és nem elégíti ki a kíváncsiságát?

Inkább tovább trappoltam előre.

Erre a szél feldühödött és eleredt az eső, de olyan gyorsan és hirtelen, hogy még csak időm sem volt megvédeni magamat ellene. Ráadásul a szél sem hagyta, mert iszonyatos erővel fújt a képembe.

Nem tudtam mit tenni. Vagy tovább megyek és ott változok, vagy itt. És mivel nincs igazán jó választási lehetőségem sem, megpróbáltam tovább futni, mert mikor eleredt az eső megpillantottam egy öreg, titokzatos házikót…

A nadrágom egy fájdalmasan szét szakadt, a lábam összeugrott és, mint egy fa, úgy kezdtem eldőlni, de egy segítő kar elkapott, és annak gazdája mélyen a szemembe nézett. Ennyit láttam, mielőtt elájultam volna, és csupán annyira gondoltam: Hát tényleg itt van az esős… srác.

Gyengéd simogatásra ébredtem fel, ám mikor kinyitottam a szememet a már jól ismert fiú arca helyett egy vén öregasszony gonosz tekintetét láttam meg, ahogy rajtam nevet.

A víz leszek a végzetetek!

- Ne félj! – csitított a fiú, és ismét az ő arcát láttam. – Anya még nincs itthon.

Gyorsan felültem az ágyon és észrevettem, hogy a hasamtól lefelé csak egy lepedő takar el, és mélyen elpirultam.

- Nyugodj meg! – érintette meg lágyan az arcomat, amit rögtön el is hessegettem magamról.

- Ne érj hozzám! – szóltam rá továbbra is vörös arccal. – Istenem! – temettem az arcomat a kezembe.

Miért nem hallgattam jobban Alfonsóra? Ez a fiú egészen biztosan a boszorkány unokája, én pedig belesétáltam a kelepcébe.

- Hagyom, hogy átöltözz. – mondta, majd zavartan megvakarta a fejét.

- Hagyj is! – csattantam fel, mert zavaromban nem tudtam semmi mást tenni csak dühösnek tűnni. Még véletlenül sem gondoltam bele, hogy most mit fognak tenni velem.

- Jól van – hagyta rám és a bugyira, a cipellőre meg a miniszoknyára mutatott. – Ezek a húgom ruhái és cipői. Nem tudom jók lesznek-e rád, de csak ezt találtam. És… örülök, hogy itt vagy – mosolygott rám melegen, mire kezdtem egy kicsit megenyhülni iránta. Olyan őszintének tűnt, hogy muszáj volt viszonoznom a mosolyát.

- Csak hagyj magamra! – kértem most már kedvesebben.

- Oké. Gyere ki, ha átöltöztél!

- Persze. – suttogtam, miközben ott hagyott engem a hálóban.

Nem telt öt percbe is, és felvettem a csipkés bugyit, meg a fekete miniszoknyát, ami csak egy kicsit szorította a csípőmet. Utána pedig a cipellőt is a lábamra húztam. Azt viszont egyáltalán nem értettem, hogy mért ilyen kedves velem. Hisz látott átváltozni. A boszorkány unokája. És nekünk, semmi közünknek nem kéne lenni egymáshoz, talán csak ellenségként.

- Szép vagy. – mosolygott rám a fiú, és az asztalra mutatott. – Itt az ebédet.

- Már ebédeltem.

- Ne szórakozz! Direkt neked készítettem. – győzködött, és az asztalon lévő ételre néztem. Egy tál húsleves volt ott, plusz csokis süti.

- Meddig nem voltam magamnál? – kérdeztem gyanakodva.

- Tíz percig, mért? – tudakolta, miközben leültem az asztalhoz és úgy néztem az előttem lévő ételre, mintha az ősellenségem lenne.

- Nem szeretem a húslevest.

Persze ettől még ő nem hagyott fel a megetetésemmel. Ami felkeltette bennem a gyanút, hogy meg akar mérgezni. Ráadásul mi van, ha megint átváltozok? Sosem szoktam valami kulturáltan enni.

- De ez most ízleni fog – mosolygott rám ragyogóan. – Csak kóstold meg!

- Te meg akarsz mérgezni – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. – Ráadásul mért pont levessel? Hiszen te láttál, amint átváltoztam.

Felsóhajtott.

- Nem vagyok az ellenséged. Nem tehetek arról, amit anya a családoddal tett.

Hirtelen felugrottam a székről.

- Anya?? – kérdeztem rá még egyszer. Mégis hány éves lehet ez a srác? Hisz eddig azt hittem, hogy körülbelül ugyanannyi, mint én! Erre kiderül, hogy egy több száz éves banyának a fia.

És mit mondanak az ördög fiáról? Hogy ugyanolyan gonosz, mint az apja.

- Kérlek, nyugodj meg! – kérlelt kétségbeesetten és ő is felállt az asztaltól. – Én nem…

Nem vártam meg a magyarázkodását, helyette a képébe öntöttem a húslevest, ami szép lassan végig folyt a ruháján. A bőrénél viszont beszívta a lét.

Hogy mi a jó isten??

- Mi vagy te? – kérdeztem rémülten és az ajtóig hátráltam. – Mi a jó isten vagy te!?

- Claire… - próbált megnyugtatni, és majdnem sikerült is neki. Amint kiejtette a száján a nevemen, olyan érzetem támadt, mintha transzban lennék. Szerencsére jól ellenálltam neki.

De még mielőtt teljesen megnyugodhattam volna, az ajtó villámsebességgel kicsapódott, én pedig a falnak estem.

A víz lesz a végzeted.

Ez az egyetlen mondat jutott eszembe, és az öregasszonynak, aki belépett a házikóba, tökéletesen ugyanolyan hangja volt, mint a képzeletemben. Még az arca is egyezett.

- Mit csinálsz itt, fiam? És mégis kivel ebédeltél? – kérdezte a boszorkány.

- Anya…

Eszembe jutott egy jó ötlet, és megvalósítottam.

Míg a vénboszorkány a fiával volt elfoglalva, én kisurrantam a házból. Olyan gyorsan, hogy még az esőcseppek sem értek hozzám. És mikor végre az otthonomhoz értem, egyenesen Alfonso karjaiba futottam. A többiek pedig körülötte gyülekeztek és aggódva néztek rám.

- Minden rendben van? – kérdezgetett mindenki, amire csak egy bólintással válaszoltam.

Örültem mikor végre mindenki ment a saját dolgára és elmondhattam a barátomnak, mit láttam. Nagyon csodálkozott is, mikor meséltem neki a fiúról és a gondoskodásáról. Viszont nagyon megijedt, mikor megtudta, hogy a bőre képes elszívni a vizet, és hogy a boszorkány is megjelent.

- Ilyet többet ne tegyél! – parancsolt rám. – Azt a fiút pedig kerüld el messziről! Nem tudhatod, hogy mit akarhat. Mindent felbolygattál.

Eme gyönyörű mondattal távozott a szobából. Én viszont képtelen voltam rá hallgatni, főleg hogy esélyem se lett volna. Mert mikor az utcán sétáltam egy kéz megragadott és egy félre eső helyre húzott.

- Állj! – parancsolt rám a banya rekedtes hangján. – A víz a végzeted.

- Igen, de… - vágtam közbe, és fogalmam sincs mért szállt el hirtelen minden értelem a fejemből. Hisz mégis melyik normális ember szól vissza egy olyan boszorkánynak, aki megátkozta az egész családját? – nézze, én sajnálom a házát. Viszont igazán nem tehetek arról, amit egy távoli rokonom tett. Felfogta?

És te vajon felfogtad, hogy mekkora ostobaságot csinálsz? Hasított egy gondolat a fejembe. Nevén nevezve a saját eszem.

Az öregasszony pofon vágott, de olyan erősen, ami a korához képest nagyon meglepő volt. De mégis mit várunk egy olyan nőtől, aki több száz évet megélt, és képes láthatatlanná tenni a saját házát? Hát biztos, hogy nem egy gyenge kezet, amivel még csak ütni sem képes.

- A végzeted. Értsd meg! Kockáztattál, de gyáva vagy, ahogy a felmenőid. Ezért lesz minden rosszabb. – mondta undorodva, majd hirtelen felkiáltott és összeesett a földön, mire egy lány előbukkant a semmiből.

- Mit tettél?? – kiáltott rám dühösen a lány. Vörös haja volt, és miniszoknyát viselt. Olyan fajtát, amilyen tegnap volt rajtam. És, ami egyébként az esős fiú húgáé. – Ha már lopsz, ne ölj!

Erre most én dühödtem fel.

- A te anyád átkozott meg! – szóltam rá haragosan. – És nem tettem semmit sem!

- Bezzeg szájalni van merszed. – morogta undorodva, és az anyjával együtt egy szélfúvás kíséretében eltűnt. Csupán egy fiú alakját láttam meg a semmiből, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcán.

Oda rohantam hozzá.

A boszorkány fia megragadta a kezemet, miközben hatalmas szélvihar keletkezett körülöttünk.

- Antonio vagyok. – mutatkozott be és azt akarja, hogy a kezem hozzáérjen a könnycseppjéhez, amit talán meg is tettem volna, ha nem látom meg a hatalmas viharfelhőt fölöttünk.

- Claire, de… engedj el! – parancsoltam rá kétségbeesetten és, csak akkor vettem észre, hogy a másik keze vizes, és hozzá akarja érinteni az arcomhoz.

- Nem – felelte szomorúan. – Maradj velem! Hagyd…

Kitéptem magamat a szorításából, és amint megláttam, hogy egy esőcsepp hullik le közvetlenül mellettem, a kapucnit a fejemre húztam és elmenekültem. De még láttam, ahogy Antonio arca egy szomorúbb lesz, és még egy könnycsepp folyik végig az arcán…

A düh és a kétségbeesés napokig tombolt bennem. Ám a szomorúság győzött. Olyan nyomorultul éreztem magamat, mint még soha. A boszorkány meghalt, minden bizonnyal, de az átok nem múlt el. A fejemben pedig még mindig a fiú szomorú arca kísértett. Nem akart elengedni. És a bánatától én is bánatos lettem. De ezt senki sem értette. Mindenki úgy gondolta, hogy örülnöm kéne a fejleményeknek, nem pedig szomorúan tengődni-lengődni.

Hat hónap múlva pedig elköltöztünk erről a nyomorúságos helyről. Én pedig ironikus módon a festésből éltem meg. Abból, hogy vízfestékkel festek meg képeket. Legtöbbször annak a fiúnak a képét, aki most már nem csak a fejemben, hanem a képeimen is kísértett. Úgyhogy hamarosan abbahagytam a festészetet, és egy kis boltban kezdtem dolgozni.

Egészen addig a napig, amíg lassan egy év el nem telt, hogy ott hagytam Antoniót. És, amíg meg nem láttam megint az esőben táncolni. Viszont már csak emlékképként. Mégis oly valóságosnak tűnt.

Kiszaladtam az udvarra, de még csak egy esőcsepp sem hullt le.

Anyáék leszaladtak hozzám.

- Mi történt?

Nem válaszoltam. Helyette megint megláttam a fiút, ahogy elfut, és én is elindultam, de előtte még a szüleimre pillantottam.

- Mennem kell!

- De…

- Visszamegyek oda, ahol minden kezdődött! – kiáltottam boldogan, és egy taxira szállva bemondtam az útirányt. Nem is telt pár órába és ismét ott voltam, ahol egy évvel ezelőtt.

Végig szaladtam az ösvényen, és mit sem törődve a legjobb barátommal tovább futottam.

- Claire, várj! Hova mész? – kérdezte és hallottam, ahogy utánam fut, de már nem törődtem vele. Csak egy valakit láttam magam előtt.

Egy esőben táncoló fiút. Fehér volt a bőre, és fekete a haja. A szeme meleg barna volt.

Ledobtam magamról a dzsekimet és boldogan ugrándozva folytattam az utamat, viszont gyorsan ismét sprintbe váltottam. Nem törődtem a már ismerős szélviharral, ami meg akart állítani. Amint megpillantottam a fiút még gyorsabban kezdtem futni. Ő megdöbbenve nézett rám a kékbe kavargó szemeivel, amely néha kék, néha barnává változott.

- Claire… - suttogta bizonytalanul és hátrált egy lépést, majd az égre nézett. A szeme most kék volt, és az eső is eleredt.

- Antonio! – kiáltottam boldogan.

Most először nem érdekelt az eső. Antonio karjaiba vetettem magamat és megcsókoltam.

- Ne sírj! – töröltem le egy könnycseppet az arcáról, majd ragyogóan rámosolyogtam, miközben a hasamban pillangók kezdett szálldosni, és táncolni támadt kedvem az örömtől. – Nem vagyok ellenség. Nem foglak bántani.

- Claire! – hallottam a messzeségből Alfonso kiáltását.

- Claire! – kiáltotta most Antonio boldogan, majd ő is elmosolyodott. – Szeretlek!

Ismét megöleltem, majd hosszan megcsókoltam a zuhogó esőben.

És csak most vettem észre, hogy nem változtam meg.

Mert az átok…

…megtört.

Én is párra találtam.

S suttogva azt mondtam:

- Én is szeretlek.

Barátság minden áron

Gina Jill egy nagyon érdekes lány volt. Népszerű, maga a tökély, és teljes mértékben megbíztam benne és szerettem. A szeme olyan volt, akár a csokoládé, ahogy bőre is ugyanilyen gyönyörű volt. A személyisége pedig maga a csoda, mert az már egészen biztos, hogy ő sokkal jobb, mint én. Jobb, mint amilyen én valaha is lehetek. És, mintha ez nem lenne elég, mindig kiállt mellettem, amikor csak tudott. Kivéve néhány alkalommal. De persze ez természetes, nem?

S nem is tűnt nekem furcsának, hogy az egyik nap nem jött iskolába. Aztán a másik, a harmadik és a negyedik nap se. Az ötödiken úgy szintén, de akkor már a fülembe ültették a bogarat…

Volt egy átok, egy legenda. Lényekről, akik ember húst esznek, szétszaggatják éles fogaikkal és a szemük vörösen izzik. Vadak, veszélyesek, és a gonoszság már teljesen megfertőzte bensőjüket. Egyesek szerint maga a Sátán, az Ördög szállta meg őket, valakik szimpla betegségnek tulajdonítják, és sokan mások a természetfelettihez hasonlítják. Szerintők ők a szörnyek az éjszakában. Miattuk félnek a kisgyerekek éjszakánként, ők minden rémtörténet alapjai.

Egy azonban egészen biztos. Még pedig az, hogy ezt már mindenkinek megtanították kiskorában. Mert sosem lehet tudni, mikor bukkannak fel legközelebb. Még arra is figyelmezettek, hogy ne bízzunk meg senkiben sem. Se a szüleinkben, se a barátainkban, rokonainkban, hisz mindegyikükből egy szörny válhat. A szörnyeket pedig el kell kapni, vagy meg kell ölni. Legtöbbször az öregeknél, babáknál, harminckilenc éves felnőtteknél és tizennégy éveseknél fordul elő ez.

Szóval hamar elhessegettem a rossz gondolataimat, egészen addig, amíg meg nem jelent Gina a színen…

És az én nevem Julia Teen, tizenhét éves vagyok, ahogy a legjobb barátnőm is. Az én családomban is elterjedt ez a mese és még senki sem változott át. Mi egy titkos adalékot iszunk, amely megakadályozza a fertőzést. Ezért sem értettem, hogy mi történt Ginával, mikor ő is ivott már a mágikus italból.

Az első jel meg is volt: az ok nélküli agresszivitás.

- Képzeld, azt hittem, hogy szörnnyé változtál! – nevettem fel, mikor megláttam és elkezdtem neki magyarázni. – Micsoda ostobaság, nem? Még, hogy te egy szörny! Bár ki tudja, lehet az vagy. – viccelődtem.

- Fogd már be! – Nézett rám megvetően és fogalmam sem volt, hogy most mi is történt. Mégis mit mondhattam, ami ennyire felidegesítette? Hisz csak vicceltem a szörnnyé válással kapcsolatban!

- De most mi…

- Úristen! Nem tudnál egy kicsit csöndben maradni?? És én mért nem hiányozhatnék pár napig!? A betegség talán idegen fogalom nálad?

A következő nap verekedést generált és rám is rám támadt.

- Minden rendben van? – puhatolóztam aggódva.

Gina erre megfordult. A szemein látszottak már a tébolyultság jelei, és kezdtem félni tőle.

- Úgy nézek én ki, mint, aki jól van? – kérdezett vissza.

- Hát nem…

- Cseszd meg! – Azt hiszem valami ilyesmit mondott, de már nem vagyok biztos benne, hisz a végét már szinte teljesen elmorogta. Aztán olyan erősen megütött, hogy órákig csak csillagokat láttam tőle…

De csak a harmadik nap vált igazán közveszélyessé. Nemhogy az egész bőre sápadt lett, ahogy a szemei is, és kezdett megőszülni, még mindenkire rá is morgott, míg végül meg is harapott egy embert, és kitépte a karjából a húst.

Pontosan ekkor kezdtem igazán félni.

A barátság mindent megér, de vajon milyen áron? Mi az, ami után az ember azt mondja inkább, hogy kösz nem?

Hát azt hiszem pontosan ez. Így hát nem tehettem semmi mást, minthogy kihívjam a különös esetekben szakértő csoportot. A rendőrség egy különleges egységét. Már, ha tudtam volna a telefonszámukat, és nem csak a sima rendőrségét. Bár nem is kellett semmit sem tennem, mert amint megfogalmazódott bennem a gondolat, már meg is jelentek. És az egész iskolát kiürítették, Gina pedig hangosan felüvöltött. Miután már harmadszorra harapta meg ugyan azt az embert, elkezdett fájdalmasan kiáltozni, és tovább akarta majszolni az embert.

Én pedig még csak megszólalni sem mertem. Hisz mit mondhatna ilyenkor az ember? Attól féltem, hogy még a végén engem is megharap.

Szóval mikor leráncigálták az emberről, én ott maradtam és bűntudatos tekintettel néztem, ahogy elhurcolják.

- Áruló! Áruló! – morgott rám a lány, és egy könnycsepp jelent meg az arcomon. – Ezért megöllek. – fenyegetett meg, s a hangja tele volt igazi gyilkolási vággyal, majd ismét felüvöltött. A többi mondatait pedig már nem is hallottam. Ám egészen biztos voltam benne, hogy most is a meggyilkolásomról és árulásomról beszél.

De hát istenem mit tehettem volna, ha éppen egy embert kezdett majszolni? Talán hagyjam, hogy mindenki mást is megegyen? Ráadásul, mi van, ha engem is megtámadt volna?

Azok emberek pedig honnan tudták, hogy épp őket akarom felhívni? Hogy-hogy ilyen gyorsan itt termettek?

Oly sok kérdés kavargott bennem, és minderre csak akkor kaphattam választ, ha követem őket.

- Én is megyek! – kiáltottam utánuk, és az autó ajtaján kezdtem dörömbölni, mire az egyik lehúzta az ablakot.

- Nem teheti.

- De igen! – erősködtem, miközben belül iszonyatosan féltem. Vajon mit fognak tenni Ginával? – Csak… kérem… hagyj, tudjam meg, hogy hova… hova viszik! – sírtam el magamat.

- Nem.

- Ő az én barátom is! Az enyém! Kérem szépen…

A férfi felsóhajtott és egy kártyát nyomott a kezembe, amibe le volt írva egy cím.

- Itt találkozzunk. Hozz magaddal személyigazolványt és minden fontos adatott!

- És ott lesz…?

- Nem. Előbb ki kell töltenünk az adatokat és titoktartásra szerződtetni téged. Utána megbeszélhetjük a részleteket. És erről senkinek se beszélhetsz! – adta ki az utasítást, majd felhúzta az ablakot és elhajtottak a fekete járművel.

Azt se mondta meg hány órakor…

Erre csak másnap jöttem rá, mikor iskolába mentem és az egész hely tele volt hangzavarral, vagy éppen teljes csönddel. Az osztálytársaim mélyen hallgattak, csupán egy-kettő szólalt meg, azok is mind azt akarták tudni, hogy vajon mi történt. Ám mindenkinek zavaros volt az a nap. Csak veszekedésre, majd a különleges egységre emlékeztek. Kivéve én. Én mindenre pontosan emlékeztem. Ahogy a legjobb barátnőm kitépi a szájával a húst egy másik ember karjából, majd jóízűen és dühösen megeszi. A fájdalmas üvöltésére, ahogy a kiábrándult, mérges morgásaira is. „Áruló! Áruló!” Majd a gyilkos indulattal megfűszerezett utolsó mondataival, ahogy a tébolyult tekintetére is, amiből könnyen kivehető volt, hogy komolyan gondolja, amit mondott. „Ezért megöllek.”

Ez volt a legrosszabb az egészben. Az érzés, hogy tényleg elárultam, hogy tényleg megölne engem és, amint találkozunk, ha rajta múlik meg is teszi. Pedig még csak nem is én hívtam ki őket. Még a telefonszámukat sem tudtam. Ő valahogy mégis megérezte; ha tudom, megtettem volna.

A szüleim aggódó tekintetére értem haza.

Anya lassan felsóhajtott.

- Indulj! – mondta lemondóan, pedig még csak meg se szólaltam. Ám nekem már volt egy sejtésem.

Apára néztem, ő pedig összenézett anyával, majd ismét rám emelték a tekintetüket.

- Minden felnőtt tud róla. És mi készen álltunk erre – közölte velem apa.

- Ráadásul nálunk is történt ilyen. Tizennyolc éves voltam, mikor megharapott egy ilyen lény. Megtisztítottak, elmagyarázták ezt az egészet és elengedtek - folytatta anya.

- De az anyukád tudta, hogy folyamatosan figyelik. Volt már rá példa, hogy egy megharapott is átváltozott. Nem tudták, hogy nála mi fog történni. És aggódunk, hogy téged is megharap és át fogsz változni, előbb vagy utóbb. Tudod, szinte minden családban van közvetítő – váltott témát apa. - Ő szól az egységnek, ha valami gyanúsat észlelnek. Te pedig meséltél róla, ezért szólnom kellett nekik. – Bólintottam, és folytatta. – Most pedig menj! És tessék. – A kezembe dobott egy injekciós tűt. – Ha esetleg megharapna ezt szúrd be magadnak.

- Köszönöm – feleltem és közben megpróbáltam legyűrni magamban az iszonyatos félelmet. Túlságosan is izgatott voltam e miatt az egész miatt. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy mikor láthatom újra Ginát.

- Elviszünk – mondták.

Szóval beszálltunk az autóba, és közben hallgattam a még mindig nem megnyugtató zenét. A szívemet pedig egyre jobban szorította egy érzés. A bűntudat érzete, amit igazán nem kéne éreznem. Hiába én meséltem apának erről az egészről. Előbb-utóbb úgy is elvitték volna. Ő pedig még szerencsés is. Talán mások már nem is akarták volna őt soha többé látni. És az igazat megvallva, én se nagyon akartam. Mert tudom, hogy nekem fájna a legjobban ez az egész. Látni őt szenvedni, ahogy egyre jobban egy szörnyeteggé változik, maga a kínszenvedés.

Olyan sokat éltünk át együtt, most pedig elválaszt minket egy áttörhetetlen akadály. A lény, amivé változni készül. A szörnyeteg, amely iszonyatosan gyűlöl engem. Ő maga, aki pedig nagyot csalódott bennem, aki úgy érzi már el is veszített.

Istenem, hisz én is pontosan ezt érzem! Hogy már elveszítettem őt. Erről pedig se én, se ő nem tehetett. Ez egy betegség, egy ragály, valami, amit nem lehet megmagyarázni, vagy akár meggyógyítani.

Apa ekkor lehúzta az ablakot a kocsiban.

A szüleimre néztem. Még csak köszönésre sem voltam képes nyitni a számat. Inkább csak kipattantam az autóból, majd besétáltam az üzletbe.

Valaki megkopogtatta a vállamat.

- Gyere! – A férfi belém karolt és egy üres terembe vezetett. – Remélem nem hitted azt, hogy képesek vagyunk egy nyilvános helyre vinni azt a lényt.

Már majdnem bólintottam, de aztán végre tudatosult bennem, hogy tényleg egy nyilvános helyen beszéltük meg a találkozót, hiába volt ez a rész egy zárt részleg. Egy emberevő lényt nem lehetne egy üzletbe behurcolni.

Felsóhajtottam.

- Nem tudom. Idegesen voltam. – feleltem, miközben leültem egy székre és az ujjaimmal játszadoztam. Hiába beszéltem múlt időben, még mindig ideges voltam.

- Tessék. Írd alá ezeket, és töltsd ki. – Elém tolt egy lapot, és a kezembe adott egy tollat. – Ezeken a számlaszámodat akarják tudni, vagy a szüleidét. Valamint a telefonszámodat és egyéb fontos adatot. Meg kell tennünk a szükséges lépéseket, ha esetleg eljárna a szád.

- És a szüleim mért beszélhetnek ezekről?

- Az apukád ott volt annál az esetnél, amikor az anyukádat elhurcolták. Ő kezelte.

- Miért?

- Néhány felnőttet elviszünk egy ilyen esetre, hogy tudják, mekkora fontossága van ennek. Ugyanis néhányuknál az emlékezetük egy kicsit megzavarodott miattunk. És újra az emlékezetükbe kell idézniük, hogy a következő generációt figyelmeztethessék. – magyarázta, majd témát váltott. – Szoros a kapcsolatod azzal a lánnyal?

- Igen. – feleltem és felnéztem a férfira. – Ő a legjobb barátnőm. – Egy kicsit megcsuklott a hangom a legjobb szónál, hiszen már azt se tudtam, egyáltalán a barátom-e. Az elvesztését pedig még nem akartam elfogadni.

- Szereted – mosolygott rám, de ez amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt. – Kár. Mert többet nem a barátod.

- De igen.

- Nem! – csapott az asztalra dühösen. – Ez nem olyan, mint a lánymesékben. Nem egy… mese! Itt nincsenek jó szörnyek, meg rossz szörnyek. Nincsen választási lehetőségük. Vagy talán te úgy ismerted a barátnődet, mint aki mindenkit megharap? – Nem válaszoltam, ezért folytatta. – Nem? Gondoltam. Ez nem a Twilight, Nem a Vámpír naplók, vagy bármilyen más tinifilm, vagy sorozat. Ezek a lények embereket esznek, és nem fognak áttérni állathúsra, csak mert nekik olyan az erkölcsük. Teljesen kifordultak magukból. Képtelen arra, hogy visszafogják magukat. A gyűlölet, a gonoszság vezeti őket. Fogd fel, kislány!

Ekkor fogalmam sincs, mi történt velem, de hirtelen elfelejtettem tegezni a férfit, és egy óvatlan pillanatban már ki is csúszott a számon a kérdés.

- Mi történt veled?

- Ki töltötted már a papírt?

Ránéztem a lapra és az utolsó dolgot is aláírtam, melyben titoktartásra kötelez engem.

 - Pazar.

Ezzel elhúzta tőlem a lapot és berakta egy dossziéba.

- Mi történt veled? – kérdeztem rá ismét, és a férfi szemébe néztem.

- Nem engedtem meg, hogy tegezzél, kislány.

Hirtelen elhatározásomban megfogtam a körülbelül harmincas, vagy húszas éveiben járó férfit.

- Mi történt veled? – néztem rá őszinte érdeklődéssel.

A férfi erre csak annyit mondott, hogy „Menjünk!” és elindult a kijárat felé. Azonban mikor észrevette, hogy én nem tartok vele, megtorpant. Ha jól hallottam megfordult és most már rám figyelt.

- A barátnőm volt – válaszolt végre a kérdésemre kifejezéstelenül. - Eltűntem egy hétre, hogy szörnyeket vigyek be a laborba, és mire feleszméltem, már őt láttam ott. Nem vettem észre, hogy egyre furcsább. És mikor ott láttam, bementem hozzá. Természetesen felszerelkezve, és próbáltam valahogy segíteni rajta, de ő nem kért belőle. Rám támadt és megpróbált megenni, de nem tudott. Ennyi elég?

- Nem – feleltem és ránéztem várva a folytatást. Jobb, ha minél előbb meg tudom, mi fog rám várni.

Az ügynök felsóhajtott.

- Elkezdett hörögni „Nem! Nem!” Ennyit értettem a szavaiból, és ismét megpróbálta kiharapni belőlem a húst, de a ruhának köszönhetően nem tudta. De minél többször próbálkozott, annál rosszabb volt. Mind a védőruhám, mind ő egyre elkeseredtebben próbálkozott. – mesélte valahova a messzeségbe nézve. – Felugrottam, hogy minél messzebb legyek tőle. Azt mondtam neki… azt mondtam neki, hogy szeretem.

Éreztem, hogy most fog a legrosszabb következtetni.

- Mit mondott erre? – kérdeztem előre is félve a válaszától.

- Egy pillanatra megláttam benne a régi énjét – Ettől kezdtem egy kicsit megnyugodni. Akkor még se volt olyan rossz? De, akkor mért érzem, hogy ez még nem minden? -, és kárörvendően felnevetett, majd ismét felém közelített. Az ajkain egy gonosz mosoly játszadozott. A szemeiből csak úgy sugárzott a gonoszság, de én nem akartam észrevenni. Azt hittem mondani akar valamit, de e helyett újból rám támadt. Ütögetett és csak annyit mondogatott, hogy adjak neki enni – Keserűen elmosolyodott. – És én majdnem adtam is, de ekkor betoppant még egy ember. – Teljesen elfehéredtem attól, amit meg fogok tudni. – Ő is szerette. Szar érzés rájönni, hogy a barátnőd megcsalt, nem? Bár a te esetedben fiúd. Még szerencse, hogy egy kicsit más kettőnknél a helyzet. De a legrosszabb az volt, hogy elöntött a féltékenység. Én akartam enni adni neki, és megpróbáltam kihurcolni onnan a férfit.

- De?

- Sikerült kivinnem onnan, a lány pedig még jobban megőrült. Kezdett átváltozni, és miután másodszorra is azt mondtam, hogy szeretem, nevetve halt meg.

- Mi van??

- Kinevetett. Vagy őrjöngött, és enni akart, vagy rajtam nevetett. Amikor állat húst dobtam be hozzá, megpróbálta megenni, de nem sikerült neki. Szétdobálta a teremben. És tudod, miután a szerelmem meghalt, még éreztem a jelenlétét. Akár egy démonnak. – magyarázta, és a döbbent tekintetem láttán hozzá tette. – Ezek a Sátán teremtményei, kislány. – Nézett rám sajnálkozva. -  Egy hónap múlva szűnt meg teljesen ez az érzés. – fejezte be a történetet komoran.

– Egy hét, vagy öt nap múlva láthatod a lényt. De ne számíts túl sok jóra!

Ezzel ott hagyott engem a teremben.

Öt nap múlva be is bizonyosodott mennyire igaza volt. Igaz, még meg se érkeztünk csak láttam, ahogy leparkol az autó a házunk előtt és kiszáll belőle a már ismert férfi, plusz egy nő. Ezen egy kicsit csodálkoztam is. Hisz mégis ki gondolta volna, hogy egy nő is dolgozik ebben a szakmában? Mert én nem, az biztos.

- Julia! – kiáltott rám anya, majd kedvesen elmosolyodott, hogy megnyugtasson. – Gyere!

Gyorsan oda mentem hozzá, miközben megpróbáltam nem a torkomban érezni a szívemet, s nem hagyni, hogy teljesen felemésszen a félelem.

- Már ismerem a lányt – mosolygott a már ismert férfi, akinek még csak a nevét sem sikerült meg tudnom. Azonban ez nem akadályozott meg abban, hogy mikor megláttam, rögtön a karjaiba ne vessem magamat. Szerencsére a férfi teljesen megértett engem. Tudta min megyek keresztül, hogy mennyire félek, mi fog történni, amikor meglátom.

Vajon engem is meg akar enni? Ki fog nevetni, mikor szóba hozom a barátságunkat? Az ügynök minden bizonnyal azt hitte ez fog történni, bennem még is maradt egy kis remény.

De mikor már egy védőruhában voltam és ott álltam az ajtó előtt, ismét el fogott a rettegés.

- Nem! – kiáltottam. – Nem akarok bemenni – néztem az egyetlen emberre, akit ismertem. – Mi is a neved?

- John Do.

- Oké, John, kérlek, ne hagyj bemenni! – kérleltem és nem igazán akart leesni, hogy csak viccelt a nevével kapcsolatban. Természetesen egy kicsit a tudatában voltam annak, hogy ez egy vicc, mégis csak a végén nevettem el magamat.

- Örülök, hogy megnevettettelek. – nézett rám gyengéden, majd a vállamra tette a kezét. – De be kell menned. Ha idáig már eljutottál ne fordulj vissza!

Nem feleltem. Csupán mélyen a szemébe néztem. Próbáltam meggyőzni az igazamról. Hisz minek lenne jó az nekem, ha velem is ugyanaz történik, mint vele?

Az ajkamba haraptam.

- De…

- Le kell ezt zárnod. Mert tudom, hogy még mindig él benned a remény. És ez a remény fog megölni halálod napjáig, mert nem tudtad meg, hogy mi történhetett volna – magyarázta komolyan. – Julia! Tedd meg ezt érte. Tedd meg. Ő a barátod volt. Mondd csak mit mondott mikor elhurcolták? Mert tudom, hogy ennek is biztos valami köze van az egészhez.

A bűntudat ismét kezdett elönteni.

- Áruló. – A férfi erre felvonta szemöldökét, de mielőtt még megszólalhatott volna, folytattam. – Azt mondta, hogy áruló.

John erre rám mosolygott. Megkönnyebbülten és reménykedve.

- Akkor még van remény. Menj be!

- De…

Ekkor hirtelen kinyitotta az ajtót és belökött rajta.

Én pedig szembe néztem a halálommal. És Gina mintha egész végig csak rám várt volna.

Amint bejutottam a terembe rám vetette magát.

- Szállj le rólam! – Gyorsan lelöktem magamról, ő pedig a sarokba kúszott és pont úgy, mint az iskolában, felüvöltött.

- Jézusom! Úristen! – kiáltottam el magamat, majd az ajtót kezdtem dörömbölni. – Segítség! Segítség!

Valakinek muszáj kiengednie! Nem? De akkor mért nem nyílik már ki az a nyamvadt ajtó??

Még fel sem ébredtem és ismét a földön voltam, miközben Gina engem ütött és megpróbált belém harapni. A gyilkos indulat pedig ismét megvillanni látszott a tekintetén.

„Ezért megöllek.” Jutottak eszembe a szavai és hirtelen már azt sem tudtam, hogy mért is akartam ide jönni.

- Segítség! Segítség! – sikoltoztam és azt hittem ráhányok Ginára. Hisz ez már nem is ő volt! Ez egy szörnyeteg, aki meg akar enni. – Menj innen! – parancsoltam rá kétségbeesetten és jól képen csaptam. Nem bírtam elviselni a jelenlétét. A gyűlöletét, és közben magamat is mélységesen megvetettem.

Még sosem emeltem kezet senkire, az első, akire mégis, az pedig a legjobb barátnőm volt. Ez egyszerűen nevetséges.

Gina hirtelen felüvöltött és a földön kezdett fetrengeni. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. De nem is kellett semmit sem tennem, mert az ajtó rögtön kinyílt és idegen emberek jöttek segíteni rajta, miközben én kisétáltam a teremből.

Három nap múlva valaki csöngetett a házunk ajtaján. Kinéztem a kukucskálón és Johnt pillantottam meg. Azonnal ki is tártam előtte otthonunk kapuit. Viszont egyáltalán nem örültem neki, mert tudtam, sejtettem, hogy valami rossz hírrel érkezett.

- Gina hamarosan meg fog halni. – mondta és megremegtem. – Sajnálom. Csak ezt akartam mondani.

Megragadtam a férfi karját.

- Mi az igazi neved?

- Sean.

- Akkor, Sean, – beszéltem hozzá határozottan. - ideje meglátogatnunk a barátnőmet. 

Sean nem kérdezett semmit, hisz úgy, ahogy én, ő is tudta mért akarom meglátogatni. Azért, mert ennyivel tartozom neki. Ráadásul már napok óta tervezgettem, hogy újra meglátogatom, ugyanis én is ugyanolyan durva voltam Ginával, mint ő velem. Még csak esélyt sem adtam neki. Pedig ő, Sean barátnőjével ellentétben még a sarokba is húzódott. Talán nem is akart igazán bántani.

- Tessék! – mutatta meg nekem ismét az ajtót a férfi. – De figyelmeztetlek. Nem fog tetszeni, amit látsz. Már napok óta szenved. Ez a lény pedig vagy teljesen azzá változik, ami: egy emberevővé, vagy meghal. Még nem tudom. De a világ érdekében remélem, inkább meghal. - magyarázta, de a szavai már alig jutottak el hozzám.

Kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe.

- Neee! – sipított a levegőbe egy ismeretlen lény hangja. És még csak nem is hasonlított Ginára. Ahogy a kinézete sem. A szemei vörösen izzottak, a haja tépett volt, a bőre olyan volt, akár a hulláké. A szemei el-elváltoztak. Éhes volt, ez messziről lerítt róla, csak képtelen volt hozzám férkőzni, mivel le volt kötve. Ennyire veszélyes volt másokra.

A falra néztem, ami tele volt karcolásokkal és vérrel.

De már nem féltem, csak fájt az elvesztése. Fájt látnom, hogy mivé válik. Úgyhogy közelebb léptem hozzá és nem foglalkoztam a sipítozásával, ahogy az egyik pillanatban azt mondja: „ne!”, a másikban pedig csak fájdalmasan üvöltözik. A levegőn pedig szinte tapintani lehetett a gonoszság auráját. Bárki, aki belépett ide érezhette. Én pedig egyre jobban kezdtem érteni, hogy miről beszélt Sean, mikor azt mondta, hogy hónapokig érezte a jelenlétét. Ez a valami démonibb és gonoszabb, mint bármi más, és az én barátnőmet fertőzte meg.

Ezt pedig nem hagyhatom! Gondoltam és már előtte guggoltam.

Most nem szólt semmit, csak engem nézett és próbált közelebb férkőzni, ami lehetetlennek bizonyult neki. Vérvörös szemgolyója pedig megfordult a tengelye körül. És furcsa, de még mindig nem éreztem a szokásos félelmet, csak egy kicsit. Ám most már az sem tudott meggyőzni arról, hogy vissza kéne fordulnom. Éreztem, tudtam, hogy van még benne valami jó, és képtelen lettem volna így itt hagyni.

- Nem én hívtam fel őket – mondtam őszintén.

- Hazudsz… - sziszegte gyűlölködve, és még ebből az egy szóból is érezhető volt a gonoszság, ami megfagyasztotta a bensőmet. De én ügyesen felolvasztottam.

- Nem. De megtettem volna. Nem hagyhattam, hogy megölj egy ártatlan gyermeket.

- Nem volt ártatlan. Senki senki sem ártatlan! – jelentette ki, és megint megpróbált kiszabadulni az őt lefogó láncokból. – Senki sem! – hörögte utálatosan, majd sziszegve folytatta a mondani valóját. – Amúgy sem… Inkább örülnöd kellett volna… Az a kis Robert Gibson gyerek… Amúgy is bántott téged, vagy szereted, ha bántanak? – nyögte, miközben kezdett beletörődni, hogy ő már nem tud kiszabadulni a láncaiból.

- Robert? – kérdeztem vissza. Úgy értem, most tényleg arra a gyerekre gondol, aki a szerelmi játszadozásaival az őrületbe kergetett? Már teljesen elfelejtettem, pedig tényleg nagyon fájt nekem. Szerelmes voltam belé. Egészen addig, amíg másnap valaki mással nem láttam és el nem kezdett sértegetni engem. – Az a Robert?

Nem válaszolt a kérdésre, csak megvetően nézett rám, miközben elkezdett mozgolódni annyira, amennyire a láncai engedték.

- Gina! – kiáltottam boldogan és megfogtam mind a két kezét, mire ő megpróbált a bőrömbe vájni az éles körmeivel. Ezért elengedtem és gyorsan elővettem az injekciós tűt, amit apa nekem adott használatra. Azonban én Ginának fogom beadni. És bármennyire is ellenállt a tűnek, belészúrtam, majd gyorsan felálltam és kértem a láncainak a kulcsát. – Tessék! – kiáltottam a barátnőmnek és szabadon engedtem. Már a védőruha sem volt rajtam.

A legjobb barátnőm gyorsabban, mint eddig a földre döntött és megkarmolt, majd belém akart harapni, de én gyorsan hozzászóltam.

-  Te vagy a legjobb barátnőm!

- Nem!

- És szeretlek.

- Nem! – sikoltott rám és megkarmolta a karomat.

- Tudom, hogy ott vagy még – mondtam meggyőzően, és kedvesen rámosolyogtam. – És köszönöm. Köszönöm, hogy elbántál Roberttel. Már nem fáj semmi, de tényleg. Csak nem akarom elveszíteni a legjobb barátnőmet.

- Már nem vagyok az. – sziszegte és leszállt rólam. Ez pedig megkönnyebbüléssel töltött el. Kezd egyre jobban lenni.

- De az vagy – győzködtem. – És harapj belém! Tessék. Megengedem. Egyél belőlem vagy, amit akarsz, de te akkor is a barátom maradsz. Én bízok benned.

Gina ekkor felsikoltott és gyorsan rám támadt. Azt pedig egész biztosra tudtam, hogy a szer miatt kezdett sikoltozni. Kezdi kifejteni a hatását. Bár fogalmam sincs, hogy mi is van benne.

Most én kiáltotta fel fájdalmasan, mert bár nem hittem volna, de…

Gina. Belém. Harapott. Szerencsére csak a karomba. Úgy tűnik nyakra sosem akar harapni, de attól még iszonyatosan fájt.

- Mutassuk meg nekik, hogy te nem vagy egy szörnyeteg! – sikoltottam és szerencsére nem tépte ki a húsomat úgy, mint Robertnek. Helyette arrébb lökött.

- Ne! – üvöltötte ismét a régi hangján és a boldogságtól sírni kezdtem. – Ááá!

Ekkor kinyílt az ajtó, engem pedig elhurcoltak Gina közeléből.

- Megőrültél!? – kiáltott rám Sean. – Teljesen elment az eszed?? Nem mehetsz be hozzá védőruha nélkül! Te nem változhatsz át!

Zavarodottan néztem rá.

- Mért nem?

- Mert csak te tudod a titkomat! – üvöltözött még mindig, de közben az orvosiba vitt engem és beadta a szérumot. Az orvos pedig azt ecsetelte, hogy milyen szerencsés is vagyok, mert nem a harapás nem volt túl mély, így hamar meg fogok gyógyulni. – Csak benned bízhatok. Csak… te értesz meg. Kell valaki, aki ugyanazon ment át, mint én. 

Kedvesen Seanre néztem.

- Majd leszek a gyermeked felesége, rendben?

Erre elnevette magát.

- Gyógyulj meg, Julia – mondta és az ajtóhoz sétált, de félúton megtorpant. – Ugye, többet nem akarod meglátogatni?

- De igen.

Felsóhajtott.

- Majd meglátjuk…

Ehhez képest már holnap eljött értem és kinyitotta nekem az ajtót, hogy beléphessek Ginához. Igaz, egy kicsit féltem, mert most túlságosan is komoly képet vágott. Attól tartottam, ez az egész nem ért semmit.

Ám ekkor Gina a karjaimra rohant és szorosan átölelt.

- Úristen, Julia! Annyira sajnálom! Ugye jól vagy? – Fogta meg a karomat és nézegette a sérülést, de én még mindig nem ébredtem fel a döbbenettől. – Annyira köszönöm, de annyira. – mondta ismét a tipikus „annyira” szót. Ez is rá volt jellemző.

Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

- Jól vagy, Julicska? Minden rendben van?

Hirtelen felnevettem. Úgy tűnik a Julicska volt a varázsszó, mert végre felébredtem az ámulatból.

- Ó istenem, Gina, annyira örülök neked! – Öleltem meg szorosan, majd jobban megnéztem, és még jobban ledöbbentem. A szeme, a bőre, és a haja színe is kezdett visszaváltozni a normális színére. Igaz, a gonoszság aurája még mindig itt volt, de már nem a barátnőmből áradt. Ezek csak lenyomatok voltak, amik hamarosan eltűnnek. – Gyere, menjünk innen!

Erre összeráncolta a szemöldökét.

- Szerinted is ilyen gonosz aurája van ennek? – kérdezte, majd felnevetett. – Ja, tényleg! Hisz belőlem áradt! És tényleg nagyon sajnálom… - ölelt meg még egyszer. – Úgy örülök, hogy visszakaptalak!

- De hát… - Azt akartam mondani, hogy igazából én vesztettem el őt, de közbe szólt.

- Csss! Hagyj, örüljek egy kicsit! És túlléptél már Roberten?

Ezen muszáj volt nevetnem.

- Most mi van? Ez idő alatt nem is meséltél nekem semmi érdekeset, pedig igazán mondhattál volna valami érdekeset is a nyálas baromságokon kívül…

- De hát… - kezdtem felháborodottan.

- Jaj, istenem! – Karolt át, hogy belém fojtja a jogos felháborodottságomat, s közben megláttam Sean kedves, boldog tekintetét.

Integettem neki, ő pedig rám mosolygott. Mind a ketten örültünk

Visszakaptam a legjobb barátnőmet.

Az átok, szörnnyé változás visszafordítható. És talán nem is kell hozzá semmi más, csak a barátság.

A tiszta szeretet titkos alapanyaga. Mind a két fél részéről.

- Hahó, beleszerettél Seanbe? – rángatott ki az elmélkedésemből Gina. – Értem én. Nagyon jó pasi meg minden, de nem öreg egy kicsit hozzád? Hiszen…

Erre felnevettem.

Igen.

Tiszta szeretet, mind a két fél részéről.

Ez kell hozzá.

„Senki sem mondta, hogy a szellemlátóknak csodaszépnek kell lenniük. Olyan csak a filmekben van. Hisz egy különc minek akarná felkelteni mások figyelmét a gyönyörűségével?”

Részlet a könyvből, Isteni erők; Kiválasztás: 1. fejezet