A gömb 5. részlet

Az ajtó lassan kinyílt, és kidugtam rajta a fejemet. Megpróbáltam olyan ártatlan képet vágni, amilyet csak tudtam. Közben folyamatosan a kaszás járt a fejemben. A belőle jövő sötétség, a húgom bűntudatos arca, és a figyelmeztetés.

Nem figyeltem ezekre oda eléggé. Csupán kábán lettem a gömböt az íróasztalra, és ez lett a húgom veszte. Bárcsak akkor is mindennek utána nézett volna! Mert a kíváncsiság bűn, és a legrosszabb pillanatban tört utat Liliben.

Vajon akkor is oda adta volna egy ember a gömböt, ha nem én sétálok arra? Vajon végig egy emberre várt, vagy csak nekem szánta ezt a fegyvert? Olyan könnyen meglehetne vele bárkit ölni. Elég, ha hozzáér. Egész biztosan a háborús időkben nagyot sokat ért volna ez. Egy halált hozó eszköz, ami téged nem tud bántani. Tökéletes. Most viszont nincs háború, nem vagyok gyilkos, és az égvilágon semmit sem tudok ezzel kezdeni.

- Anyád el akar válni.

Ki nem találtam volna.

- És este elment tőlünk minden holmijával együtt.

Hála az égnek. Legalább ő nem fog sehogy se veszélybe kerülni.

Aztán szöget ütött valami a fejemben. Apa azt mondta, hogy este elment. Ma mégis hallottam a hangját, ahogy bekiált a szobámba.

- Hallottam ma anya hangját. – Ezt meg mért kellett mondanom? Minél előbb letudjuk a beszélgetést, annál több időm lesz elrejteni a holttestet.

Hátrapillantottam. Még mindig ott volt. Ahogy a pókok is.

- Azért, mert…

- Apu, hogy tudnánk ki irtani a pókokat?

- Elmondom, ha beengedsz – próbált alkut kötni.

Na, kösz nem!

- Mit szólnál, ahhoz, ha egy holttestet látnál? – csúszott ki a számon a kérdés. Biztos azért, mert elment az eszem.

Már nem azért, de csak egy pillanatra, csak egy nyamvadt pillanatra mért nem tudnám befogni a számat?  

- Úgy értem, csak vicceltem.

- Nem!

- Apu, kérlek! Mindjárt kimegyek!

Késő bánat. Az ajtót egyre erősebben tolta be, én meg nem voltam elég erős, ahhoz, hogy vissza tudjam tartani. Bejutott, és hiába próbáltam elállni az útját, nem sikerült. Ez könnyed mozdulattal arrébb lökött és először a pókokat, majd a húgom holttestét kezdte bámulni.

- Te beteg vagy. Mit tettél vele?? – üvöltött rám dühösen, és kezdtem nagyon, de nagyon félni. Most mit csináljak? És hogy tudnám elrejteni előle a gömböt? Mi van, ha megérinti?

- Szerinted én le tudnám nyűzni róla a bőrt? Apa, kérlek!

Nem válaszolt. Talán nem is fogom megszólalni. Csupán kisétált a szobámból, bevágta maga mögött az ajtót, és a hangos dübörgésből ítélve a nappaliba ment. Utána rohantam és megpróbáltam megállítani. Nem hívhatja ki rám a rendőrséget!

- Apa! Apa, én…

- Anyád tudta. Mindvégig tudta, hogy egy elmebeteg vagy – suttogta undorodva, miközben a rendőrséget tárcsázta.

- Ne merészeld!

- Halló, rendőrség? Itt…

- Apa, nem én tettem!

Hiába beszéltem neki, már késő volt. Ő csak mondta és mondta, én meg csak annyit tehettem, hogy elmenekülök. Soha senki nem lesz többé biztonság a közelemben. Mert, ha csak egyszer, teljesen véletlenül is hozzáérnek a gömbhöz, halottak lesznek. Egy gyilkos lettem, és még csak nem is önszántamból.

Dobogó szívvel a szobámba futottam, felkaptam a gömböt, egy táskába gyömöszöltem, a ruháimmal együtt, és kinyitottam az ablakot. Apa egész biztosan nem fog kiengedni a bejárati ajtón, úgyhogy nem maradt más választásom. Bezártam a szobám ajtaját, és kimásztam az egyetlen olyan kijáraton, ahol még lehetőségem nyílt rá. Amilyen gyorsan csak tudtam a titkos út felé szaladtam, ám ott nem volt semmi. Mintha soha nem is létezett volna. A halál azonban a kezemben volt. A húgom pedig tényleg meghalt.

Legszívesebben írtam volna a húgomnak egy üzenetet, megkérdezve tőle: Mégis mi a csudát tegyek? És ismét csak eszembe jutott a tettem. Az óvatlanságom, és még mindig nem tudtam sírni. Nem tudom miért. Talán csak a félelemtől, a menekülés miatt, és mert egyáltalán nem maradt időm se gyászra, se fájdalomra. Most az eszemet kell használnom és nem éreznem. Ha már kíváncsi voltam, ideje megoldanom a helyzetet is, nem pedig csak menni, nézni, aztán elfutni.

De mit tegyek? Hiányzik a húgom korai okosság, hogy mindent mindig jobban, pedig még csak tíz éves. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy vegyem magamra ezt a tulajdonságot, amire már pedig a legnagyobb szükségem lenne.

Gondolkozz, Britney, gondolkozz!

Szinte hallom a fejemben az apám mondatait, ahogy a rendőrséget értesíti a szökésemről és megmutatja a hullát. Még innen is érzem a megvetését irányomban, és a mérhetetlen csalódottságát. Csalódott bennem, pedig nem ezért kéne, hanem mert nem hallgattam rá. Nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, nem tudtam elég jól elrejteni a gömböt. És megvet, pedig ezen kívül nincs miért. Már én is épp eléggé hibáztatom magamat. Nekem segítségre van szükségem, nem gyűlöletre.

Hátrapillantottam. Hiányoltam a titkos utat is. Kérdőre akartam vonni a kaszást, hogy mégis mért szúrta el az életemet. Mért kellett neki ezt tennie? Mire jó ez az egész? Egyszerűen gyűlölni akartam, mindent ráfogni, pedig úgy sem válaszolni rendesen. Mért is tenné? Ő a kaszás nem valami jótevő angyalka. Isten se szokott válaszolni a hívő emberek kérdéseire, nem jelenik meg előttük, és nem mondja meg, mit kéne tenni.

Az ördögbe is kezdek hívő lenni! Valamiben muszáj hinnem. Szükségem van a hitre, hogy ezt mind túlélhetem. Most nincs idő megkérdőjelezni ezeknek a mivoltát sem. Elég annyit tudni, hogy valaki meghalt miattam. Egy másik valaki utál, azt is a figyelmetlenségem miatt. A holt húgom dühös rám, és a kaszás bármi szó nélkül elvette tőlem. Még csak annyit sem mondott; bocs. Nem, mert ő megmondta előre, mi fog történni.

Felnéztem az égre. Melegen sütött a nap, még csak az eső sem esett, ahogy – szerintem – a horror, vagy dráma filmekben szokott történni. Az égvilágon semmi sem utalt arra, hogy egy meggondolatlan gyilkos vagyok, és éppen a rendőrség és az apám elől menekülök. A többi ember számára én csak egy idegen lány vagyok, aki nagyon siet valahová. És ettől az egész olyan nevetségesen néz ki.

Egészen addig, amíg egy üzletnek az üvegére nem nézek, és látom meg benne a démon sötét, csontos fejét, melyből füst száll ki. Mintha már nem is magamat látnám.

Vajon én is olyan leszek, mint ő?

Szirénázás hangja ütötte meg a fülemet, és befutottam az élelmiszerboltba. Rámosolyogtam az emberekre és megpróbáltam nyugodtan sétálni.

Én csak egy átlagos vásárló vagyok. Igen, az vagyok.

És nem hordozok a táskámban egy pusztító fegyvert.

Mit tegyek? Nem hoztam magammal pénzt, csak ruhákat meg a szürke gömböt.

- Ó, ez a répa nagyon szép – próbáltam úgy tenni, mint egy kedves és átlagos vásárló. Csak az a gond, hogy az ilyen vásárlók általában nem szoktak idegen embereknek egy répáról beszélni, ahogy a szívük sem dobog hevesen közben. Nem lesz holtsápadt tőle az arca, hogy meghallja az elhaladó rendőrautót.

Mi van, ha körözni kezdenek?

Nem, nem. Én csak egy átlagos vásárló vagyok.

Akit a mellette álló hölgy hülyének néz. A tekintetéből legalábbis erre következtettem. Még csak nem is válaszolt a megjegyzésemre. Elvette a répát, betette a kosárba és arrébb ment. Valószínűleg elmeháborodottnak gondolt.

Kinyílt az ajtó, és átkoztam az eget azért, mert vettem fel pulóvert. Az arcomat semmi sem takarta el, és ha a rendőröknek van képe rólam, elsőre fel fognak ismerni.

- Elnézést, hölgyem nem látott egy… Hölgyem?

Összerezzentem a hangtól. Ugye most nem hozzám beszél ez a férfi? Mert, ha igen, talán nekem is azt kéne tennem, mint az előző nőnek. Szépen elvenni egy répát, betenni a kosárba és tovább sétálni. Hűvösen és távolságtartón.

Szóval felvettem egy répát és ijedten vettem észre, hogy én nem vettem kosarat. Pedig minden vásárlónál van egy kosár.

Vajon már elment az a férfi? Nem hiszem.

Óvatosan felpillantottam és észrevettem, hogy egy rendőr egy másik vásárlóval beszélget. Biztosan azért, mert észrevette milyen távolságtartó vagyok. Szerencsére.

Visszaraktam a sárgarépát a többi közé, és megpróbáltam kijutni. De csak próbáltam. Mert a jóképű rendőr hirtelen megfordult és egyenesen felém sétált, az arcán egy barátságos mosollyal. Ijedtemben majdnem elcsúsztam, úgy próbáltam hátralapulni. Még az is eszembe jutott egy pillanatra, hogy beugrok a répák közé.

Kedvesen rámosolyogtam a férfira, aki úgy sétált felém, akár egy zsákmányát becserkésző párduc. Könnyedén, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy mit akar. És az remélhetőleg nem én vagyok.

- Igen? – kérdeztem egy kicsit magasabb hangszínnel a megszokottnál. Nagyon reméltem, hogy nem vette észre mennyire megijedtem. – Tudja kiskoromban elvitt egy rendőr. Azt is azért, mert rosszat tettem. Én…

A rendőr nagyon gyanúsnak tűnt számomra. Olyan szórakozott volt, pedig annak, aki épp egy állítólagos gyilkost készült elkapni, és a törvény szolgálatában állt, nem kéne ilyen jókedvűnek lennie. Komornak és ijesztőnek kéne kinéznie. Igaz, az ijesztő ki is van pipálva.

- Tényleg? – kérdezi, és úgy tűnt alig bírja visszafogni magát, hogy nevetni ne kezdjen. Atyaég. Most komolyan rajtam szórakozik?

- Én…öhm… Mindig is kíváncsi voltam dolgokra. Olyan…

- Mint gyilkolni?

Vettem egy nagy levegőt. A kezem szándékosan hátul volt, hogy ne tudjon megbilincselni, de ahogy kezdett körbeölelni, nagyon gyanús volt.

- Nem! Tudja igazság, becsület satöbbi. Egyszer egy… - Egy csöppet arrébb húzódtam, hátha el tudnék valahol menekülni. – tudja egy kocsmai verekedés szemtanúja voltam. És egy kicsit eltúloztam a dolgokat, érti? Nem bírtam nézni a verekedést ezért közbe szóltam. Azóta óva intenek engem a szüleim – megpróbáltam összeszedni magam. – Az anyám el fog válni az apámtól. Ez is szörnyű.

Észre sem vettem és egy könnycsepp jelent meg a szememnél. A rendőr ezt egy gyanús pillantással jutalmazta, pedig nem is színészkedtem.

- Hány éves?

A férfi hirtelen elhúzódott, és az arcomat tanulmányozta immár komoly képpel. Mintha valamin nagyon elmélkedne. Azonban még mindig nem éreztem magamat biztonságban, hiába nem bilincselt meg. Még csak fel sem olvasta a jogaimat, vagy valami. Kezdtem egy kicsit kételkedni a rendőr mivoltában. De a félelem meg akadályozott abban, hogy rákérdezzek.

- Tizenvalahány.

Lehetetlen! Egy rendőr minimum húszéves, és pontos kort is megtud mondani. Ráadásul nem is néz ki „tizenvalahánynak”.

- Hazudik.

A férfi arcán egyre jobban látszódott a kíváncsiság. Elvigyorodott, és csak most vettem észre, hogy milyen egyenes a tartása. Egyáltalán nem mozgatja a kezeit, pislogni is alig pislog, a mosolyától is furcsa érzések kavarognak bennem. Olyanok, amiket magamnak sem tudom bevallani. Mintha egy kicsit könnyedebb lennék.

- Mit szólsz ahhoz, hogy mind egymás tükörképei vagyunk?

Alig volt időm felfogni a kérdése értelmét, megfordított és megbilincselt miközben felolvasta a jogaimat. Én pedig kábán néztem, mit csinál. A kisugárzása már teljesen magába nyelt, és miközben belöktek egy rendőrautóba, már teljesen elfelejtettem, hogy nézett ki.

- Undorító gyilkos pojáca…

Folyton ezeket a szavakat hallottam, miközben az autóban ültem. Össze-vissza lökdöstek, láttam az apám undorodó pillantását, és az volt a legrosszabb az egészben, hogy sehogy sem tudtam volna kimagyarázni magamat. Rajta volt az ujjlenyomatom Lilin. Nem is csoda, hiszen próbáltam megmenteni. Csakhogy ez a magyarázat mit sem ért. Felesleges volt, akárcsak törnöm is magamat.

A vallatószoba ajtajánál az egyik rendőr maga felé fordított. A szeme gyűlölettől égett, és nagy valószínűséggel nem gondolt többnek egy piócánál, vagy a többi gyilkosnál.

- Csak egyet mondj meg! – parancsolt rám bűzös leheletével. Ő biztosan egy olyan zsaru lehetett, aki gyűlölte a munkáját, és én csak bebizonyítottam, milyen ocsmányságra is képes az emberiség. – Mégis, hogy sikerült lenyúznod róla a bőrt, kislány? Még élt mielőtt az apád benyitott volna hozzátok.

A férfi hangjából annyi undor csöpögött, hogy megborzongtam tőle. Régebben bátor, vagy éppen bolond kislánynak neveztek. Most meg egy gonosz hárpia lettem. Még ez az ember is ismerős volt nekem egy kicsit. Nem Johnson volt a neve? Emlékszem még régről egy megkeseredett emberre, aki mikor elvitt engem a verekedésből, halványan rám mosolygott, kimutatva csöppnyi megbecsülését.

- Johnson, kérlek! – szaladt ki a számon a kérés, és megfogtam a férfi szőrös karját. – Nem én voltam. Kérlek, higgy nekem! Én…

El akartam mondani, hogy ki vagyok. El akartam mondani, hogy én vagyok az a lány, aki meg akart akadályozni egy kocsmai verekedést még régebben, ám ő nem hallgatott végig. Kinyitotta az ajtót és durván belökött rajta, miközben azt motyogta: „Hazug gyilkos.”

A szemembe ismét könny költözött, és letöröltem az arcomról. Itt már úgy tűnik senki sem fog hinni nekem.

- Várj csak! – Hallottam meg ismét a férfi hangját, és a szívem reménnyel telt meg. Talán mégis hisz nekem! – Ezt nem szabad bevinni.

A táskát olyan erővel letépte rólam, hogy még csak ellenkezni sem tudtam.

- Ne!! – sikoltottam fel és utána rohantam, ám az ajtó becsukódott.  Elkezdtem dörömbölni. – Ne tegye! Ne!! – Úgy sikoltoztam, akár a sakál, de az ajtó csak nem akart kinyílni. – Kérem, ne…

Teljesen kétségbeestem. Mi van, ha megnézik a tartalmát és mindenkit meg fog ölni. Istenem, ne!

A könnyeim szép lassan végig folytak az arcomon. Gyászoltam az emberiséget. A húgomat, a rendőrt, és mindenkit, aki valaha is hozzá fog érni a gömbhöz.

A szobámban lévő asztalra néztem, ahol egy másik rendőr ölt. Odaszaladtam hozzá és ráüvöltöttem.

- Állítsa le!!

- Üljön le! – parancsolt rám higgadtan.

- Nem! Állítsa le maga sarlatán! Kérem, állítsa le! – Fogalmam sincs mért gondoltam azt, hogyha sértegetem könnyebben a táskámért fog menni. – Maga sarlatán…

- Maga egy gyilkos.

Keményen a rendőr szemébe néztem, azt üzenve neki: Nem mondod?

- Tudom.

- Megölte a saját húgát.

- Tudom!

A velem szemben lévő fekete hajú férfi, kék szemekkel láthatólag nagyon meglepődött. Úgy hőkölt volna hátra, mintha éppen a legnagyobb titkát vágtam volna a szemébe.

- Tehát beismeri? – kérdezte hitetlenkedve.

Bólintottam.

- Akkor üljön le!

Le is ültem, majd felsóhajtottam.

- Én Britney Higgins, ezennel beismerem, hogy a saját meggondolatlanságom és elővigyázatlanságom miatt megöltem a saját húgomat. Nem tehettem róla. Nem akartam megölni, de… nem vigyáztam eléggé a tárgyra, és ez a halálát okozta. Bárcsak… bárcsak jobban elrejtettem volna!

- Maga meg miről beszél?!

Megdöbbenve néztem rá.

- Hát az igazságról.

- Nem. Maga össze-vissza beszél! Mégis milyen tárgyról hadovál itt össze-vissza?!

- Ez szóismétlés – néztem a szemébe hitetlenkedve. – Úgy kell mondani, hogy hmm… én össze-vissza beszélek, és mégis miről...öhm… aha! Milyen tárgyról hordok itt össze mindent? Ugye mennyivel jobb így?

- Ne szemtelenkedjen!

- Bocsánat – kértem elnézést, majd a hirtelen felismeréstől elmosolyodtam. – Azt hiszem a húgom egy része belém költözött.

- Maga egy gyilkos!

A rendőr arcán már az inak is megfeszültek az idegességtől. A feje teljesen piros volt, és félő, hogy kezd felrobbanni.

- Nem. Én nem. Én csak ostoba vagyok. Igen – erősítettem meg magam. – A tárgy ölte meg, nem én. És több embert is meg fog ölni, ha nem hozza vissza a táskámat. Nem akarom kipróbálni, úgyhogy kérem vissza!

A férfi hirtelen felém hajolt és jó erősen pofon vágott.

- Az apja látta önt – mondta, de már nem féltem tőle. Rájöttem, hogy úgy igazán semmit nem tudnak rám bizonyítani. És ehelyett, hogy most visszahúzódtam volna, kihívóan a rendőr szemébe néztem.

- És mondja csak: vajon hogyan tudtam alig pár perc alatt teljesen lenyúzni a húgomról a bőrt? Mert még élt, mielőtt az apám benyitott.

- Nem érdekel!

- A törvényszíne előtt képes azt mondani, hogy nem érdekli az igazság? Alig pár perc alatt történt az egész. A húgom elkezdett sikoltozni, de akkor mondja meg, hogyha élve nyúztam meg, mégis hogyan tudtam, hogy a fenébe tudtam pár perc alatt az összes bőrt lenyúzni róla? És mégis mivel? Késsel? És a pókok? Azokról nem beszélt? Ez az egész lehetetlenség, és ezt ön is tudja.

- Akkor egy boszorkány.

Szkeptikusan elmosolyodtam.

- Én nem vagyok hívő.

- Azt hiszi ezt elhiszem egy gyilkosságnál? Nem érdekel! Le van tartóztatva!

Közelebb hajoltam a rendőrhöz, az arcom szinte súrolta az övét.

- Nem hiszek semmiben. És ezt az apám is tudja. Én kíváncsi vagyok, és a kíváncsiságom kizárja, hogy higgyek bármiben is, amit nem láttam a saját szememmel. Vagy ezt apa nem mondta? És mégis mi okom lett volna megölni a húgomat? Én szeretem őt. Vagy szerettem. Akár az életemet is rábíztam volna, pedig csak tíz éves volt. – Ezzel elégedetten visszaültem a helyemre.

A rendőr összehúzott, gyanakvó szemekkel nézett engem, majd bosszúsan felsóhajtott.

És ekkor tört ki a káosz.

A gömb 4. részlet

Egy hangos sikolyra ébredtem fel.

- Ááá!

A húgom volt az. Az ő gyönyörű hangjára ébredtem fel, és ő okozta nekem a legnagyobb bánatot.

Az első igazi fájdalmat.

- Ne! Nem! – kiáltottam kipattanva az ágyból és arrébb löktem Lilit. – Mit csinálsz? Mi a jó istent csinálsz!? Te hülye! Te idióta! Ne! Kérlek ne!

A testvérem, Lili Higgins-ről a szemem láttára hámlott le a bőr. Ő meg csak sikoltozott és sikoltozott. És hiába próbáltam megállítani a folyamatot, nem ment. Mintha egy láthatatlan kéz húzná le róla a bőrt. Vagy éppen forrázná le őt.

- Mi történt? – Hallottam meg anya hangját kívülről.

Lili még jobban sikoltozott.

- Ne! – Amilyen gyorsan csak tudtam a szobám ajtajánál termettem és bezártam. – Nem mész be! Csak egy pók!

- De ő nem…

A szememből már patakzottak a könnyek, amiket eddig észre sem vettem.

- De most igen!! – ordítottam ki félig dühösen, félig hisztérikusan.

Istenem, bárcsak egy pók lenne!

Visszanéztem Lilire, ahogy a földön az egész teste rángatózik a fájdalomtól, és tudtam, hogy el fogom veszíteni. Már láttam ki körvonalazódni a kaszás sötét alakját.

Hogy tudnám ezt visszafordítani?

Kérlek, istenem adj egy csodát!

A húgom testéről fekete kaszás pókok hámozták le a maradék bőrt. Lili már nem szólalt meg. A szemgolyója teljesen kifordult, és én elnéztem róla a most megjelent démonra. Képtelen lettem volna ismét a testvérem holttestére pillantani.

- Te rohadék! – suttogtam. Már egyáltalán nem féltem.

Előbb pusztuljon el ő!

A lény lenézett Lilire testére, majd rám. Én is ugyanazt tettem.

A fiatalabb Higgins lány egyszer megrándult, és furcsa hörgéseket adott ki. Aztán véglegesen is elhunyt.

A kaszás kinyújtotta felé csontos kezét. A holttestből egy szellem lépett ki. Lili szelleme. És elfogadta a démon kezét.

Nem tudtam, hogy most mit tegyek. Nem elég, hogy meghalt, inkább ezt a sötét lényt választja helyettem. És mért nem próbál visszaugrálni a testébe? Mi van, ha akkor meggyógyulna?

- Most mit akarsz? – Néztem a – számomra – pokolteremtményére keserűen. A hangom alig volt több suttogásnál, de ő meghallotta. Ahogy Lili is. Míg az egyik arcáról megbánást és bűntudatot, meg egy kicsit haragot is leolvastam, addig a másik továbbra is érzéketlen maradt és aprón, de fekete füst jött ki a köpenye alól.

- Értem jött – felelte dacosan a húgom.

- Később még láthatod.

Szkeptikusan néztem a démonra. Mégis mikor láthatnám őt, mikor meghaltam? Már az sem normális, hogy egyáltalán most látom őt.

- Sajnálom – súgta Lili és sötét köd keletkezett, majd eltűntek.

- Britney, engedj be légy szíves! – Hallottam meg apa parancsoló hangját kívülről.

Lenéztem a földön fekvő hullára.

És hatalmas könnyeket hullatva azt gondoltam:

Hát ezt meg, hogy fogom kimagyarázni?

A gömb 3. részlet

Jobban vagy?  

Nem válaszoltam az SMS-re, csupán baktattam előre, kezemben a szürke gömbbel  Úgy éreztem, hogy hatalmas teher nehezedik a vállamra. Nem áltathattam magamat azzal, hogy ez-az fegyver igazából nem is öl, hiszen maga a kaszás adta nekem. Nem tudhattam be ezt az egészet egyszerű hallucinációnak, ahogy nem is dobhattam el a gömböt. Mert, ha eldobom, lehet, valaki megtalálja, felveszi, és meghal. Ezt pedig nem hagyhatom. Olyan jól el kell dugnom ezt a tárgyat, ahogy csak tudom.

Bárcsak ne lenne ilyen fásult az agyam! Teljesen leállt a működéssel. Hiába süt már melegen a nap, hiába látom a felhőket, és hiába láttam meg épp most a házunkat, még mindig félek.

Egy gyilkos fegyver van a kezemben és nem tudom, mit kezdjek vele. A kukába nem dobhatom. Igazából a legnagyobb biztonságban nálam van. Talán be kéne dobnom az óceánba.

Csakhogy nekünk nincs óceánunk.

Megérkeztem. Az ajtó gyorsan ki is nyílt és a kishúgom állt előttem. A szeme tágra nyílt, kék szemeivel döbbenten fürkészett, miközben kezdett megnyugodni. Sárga haja laposra volt fésülve, valószínűleg az idegesség miatt. Tehetetlenségében általában fésülködni szokott.

- Hol a szatyrod, Britney?

Lenéztem a kezeimre, de csak a gömb volt ott. Valószínűleg ott felejtettem a sütit és az összes többi dolgot, amit a boltban vásároltam.

- Én…

A szüleink is megjelentek és anya hirtelen felsikoltott.

- Mi az a kezedben?? Elég! Én elválok! – kiáltotta, és visszament a házba.

Vajon ő tudja, hogy mi ez a tárgy?

- Hol van a szatyrod, babám? – kérdezte apa. Nyeltem egy nagyot.

- Sajnálom – mondtam, nem felelve a kérdésre. – Öhm… bemehetnék?

Mit fogok tenni? Mit fogok tenni? A kérdések egyre csak kínzottak, és gyorsan utat törtem az emberek közt, majd a szobámba sétáltam. Az idegességtől még csak futni sem voltam képes.

A gömböt az éjjeliszekrényemre tettem és ledőltem az ágyba.

Ha bárki hozzá ér rajtad kívül az halállal lakol…

A gömb 2. részlet

A lényt egy fekete kapucnis ruha takarta el. A kapucni egy csontvázfejet rejtett és a belőle kiáradó sötétséget, bűze a rothadó hullákra emlékeztethette az embert. A mosolya vérfagyasztó volt. Egészen eddig arra várt, hogy a lány kidugja a fejét az odújából.

A sikolyomra csoda, hogy a holtak nem keltek fel. Mert már abban sem voltam biztos, hogy mi igaz és mi nem. A lény egyenesen rám bámult és félelem fogta el a szívemet. Még sosem láttam ilyet. Sosem szerettem a horror filmeket, se a thrillert, erre ez vár rám. Hát persze! Mért is nem néztem meg egy rémisztő filmet sem? Úgy legalább tudtam volna körülbelül mire számítsak. Ez a lény azonban teljesen új volt számomra. Mintha nem lenne lába, csak lebegne.

A ruhája alól egy ezüst színű gömb gurult ki és felém tartott. A kaszás kinézetű valami először rám nézett, majd a gömbre. Talán arra akart szuggerálni, hogy vegyem fel a földről.

Legszívesebben azt ordítottam volna: Hagyjon békén! És hiába voltam túl vakmerő, a túlzott hülyeség azért nem jellemzett, ezért felvettem a földről a gömböt. Az kinyílt és fekete színű füst szállt ki belőle, ráadásul a képembe.

- Tartsd! – szólt rám a lény, akit kaszásnak neveztem el.

Vajon most fogok meghalni?

 A gömb bezárult, és mikor felnéztem, egyenesen a démon képébe bámultam.

Most akkor démon vagy kaszás? Mindegy. Ezek úgy sem nyugtatnak le, hiába próbálkozom.

A sötét lény megérintette csontos ujjaival a karomat, és megértettem valami fontosat. Azt, hogy mért írják a könyvekben ezeket: Megérintett a halál csontos ujja.

Istenem! Sosem akartam megérteni, és most se áll szándékomban. De még mindig nem vagyok bolond. Megmozdulni meg amúgy sem tudnék. Amint csak egy kicsit is próbálom elhúzni a karomat, a félelemtől megremegek.

- M-mi…? – szólaltam meg remegő hanggal. Soha életemben nem rettegtem még ennyire.

A sokktól, ahogy a lény ismét rám néz elnémultam, és még az is kiment a fejemből, hogy mit is akartam mondani. Teljesen kiürült az elmém. Már csak a rettegéstől hangosan dübörgő szívemet éreztem.

- Tartsd meg! – parancsolta a démon. A hangja teljesen körül ölelt, és minden egyes pillanattal közelebb kerültem a szívrohamhoz. Ez a lény maga a halál, és senki sem szereti, ha a halál megérinti, vagy akárcsak hozzászól. Én az életet akarom.

Nem akarok meghalni!

A kaszás elengedett.

- Ha bárki hozzá ér rajtad kívül az halállal lakol. – Mintha csak a Sátánt hallottam volna. De mért szól hozzám a Sátán, és mért bíz rám egy pusztító fegyvert?  - Mindig magadnál kell tartanod. Mindig.

Meg akartam szólalni, de még mindig nem tudtam.

A démon ekkor felnézett az égre, és a hold sugara ránk világított.

Majd a lénnyel együtt eltűnt az éjszaka is.

Én meg csak álltam ott földbe gyökerezve, és ha valaha is azt hittem volna, hogy ezt mind képzeltem, a kezemben lévő tárgy kiábrándított ebből a vágyálomból.

De mit kezdjek ezzel a tárggyal?

Úgy tűnik a kaszásnak nem volt elég, hogy amúgy is egy csomó ember meghal világszerte, még egy pusztító fegyvert és a világra kell hoznia.

És bárcsak jobban vigyáztam volna rá!

A gömb 1. részlet

- Aki, kíváncsi, hamar megöregszik!

A húgom mindig ezt mondogatta nekem, de egészen biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén ott rejtőzik a kalandor. Ugyanis anya megpróbálta őt óvatosabbra nevelni, miután meglátta, mit tett velem. Olyanná tett, mint ő maga. Egy igazi vakmerő, mindent tudni akaró lánnyá, aki imádja a rejtélyeket megoldani. Azóta, hogy egyszer beleszaladtam egy kocsmai verekedésbe, folyton sajnálkozva néz rám. Csóválja a fejét a bolondsága miatt. Engem azonban ez nem érdekelt. Túl sokáig biztatott, túl messzire mentem már, ahhoz, hogy visszakozni tudjak. Szóval nem volt mit tenni: ha már az egyik lányát elszúrta, a másikkal próbálja helyre hozni a hibáját. A tökéletes ellentétemmé próbálták formálni apával együtt.

„Ha meghallasz egy ijesztő hangot: fuss el!”

„Ha úgy érzed muszáj megtudnod valamit, gondolj arra, hogy nem, nem muszáj!”

„Sose éld át; tanulj a könyvekből!”

És a kedvencem:

„Ha egy kocsmai verekedést látsz; fuss messzire, és csak aztán hívd a rendőrséget!”

Hát nem nevetséges? Egy paranoiás emberré próbálják tenni, és talán sikerült is félig-meddig. Az én drága testvérem iszonyatosan gyanakvó mindennel szemben. Folyton tudományos cikkeket olvas, pedig még nagyon fiatal. Ha meglátja, hogy a szüleink vitatkoznak, azt gondolja ebből biztos verekedés lesz, szóval szépen lassan, mint egy árny kisurran a szobából. Ám néha előtör az igazi énje. A kalandor. És ezért nagyon büszke vagyok rá. Magamat azonban nagyban szidom azért, mert sose hallgattam senkire, legkevésbé az én okos testvéremre. Magyarán: Ha meglátsz egy eddig még nem látott utat: ne, ismétlem, ne nézd meg, hogy hova vezet!

Már vagy ezerszer leszidtam magamat a meggondolatlanságomért, miközben egy SMS-t írtam Lilinek. Először úgy kezdtem: Félelmetes hangokat hallok, besötétedett, az itt lévő alak pedig tudja, hogy itt vagyok. Mi tegyek? De aztán meggondoltam magamat. Ez így túl ijesztő.

A húgom egyébként tíz éves. Az esze azonban felülmúlja a korát. Velem ellentétben.

Oké, vegyél egy nagy levegőt! Bátor kislány vagy!

Bár azt hiszem tizenhat évesen senki sem nevezhetne kislánynak, de teljesen mindegy.

A telefonomra néztem és bepötyögtem az üzenetet, majd elküldtem.

Te is láttad a titkos utat?

Ez hülye kérdés. Valószínűleg el se mozdulhat otthonról, nemhogy titkos utakat nézegessen. Magamnak azért megjegyezném, hogy soha többet nem megyek vásárolni. Amikor az ember el akar menekülni csak zavaró tényező lesz belőle. Mert hát mégis melyik ijesztő történetben bújócskázik a főszereplő egy zörgő zacskóval a kezében.

Talán elő kéne vennem a muffin-t. Lili mindig azt mondta, hogy egy kis muffin meg oldja a problémákat. Ebben kétségtelenül apára ütött. Ő az egyik legédesebb szájú a családban. És ki tudja? Talán tényleg meg fogja oldani a problémát, és ha meghalok, legalább közben finomat ettem.

Igen. Ez jó ötlet lesz.

Remegő kézzel nyúltam bele a zacskóban, óvatosan kikerültem a tejet és a sütis dobozért nyúltam. Nagyot nyeltem, és kivettem.

A telefonom hangos zajjal jelezte, hogy érkezett egy új üzenetem. De miért? Miért pont most?

Elméletileg délután négy vagy öt óra van, mégis olyan sötét van, mintha inkább éjfél lenne. Nem látom a holdat, se a csillagokat, ahogy a nap is eltűnt. Alig tíz perc alatt. Tíz perc alatt beesteledett és egy domb mögött rejtőzök.

Megnéztem az SMS-t.

Milyen titkos utat? Nem láttam sehol titkos utat!

Majd:

Fuss! Menekülj! Rejtőzz! Légy olyan akár árnyék!!!!

Két SMS. A húgom ki akar csinálni. Nem elég, hogy megláttam egy kaszás kinézetű fekete lényt és egy domb mögé rejtőztem. Nem. Neki két darab SMS-t kell küldeni. De miért is nem halkítottam le a telefonomat?

Inkább kikapcsoltam. Aztán elővettem a muffin-t és beleharaptam. Csokis volt, és egyáltalán nem nyugtatott meg.

Vettem egy nagy levegőt. Hogy legyen olyan az ember akár egy árnyék? Nem vagyok én mágus. Mágusok nem léteznek.

Ahogy kaszás kinézetű lények sem.

Ó, igen! Biztosan csak képzeltem és elnéztem az órát. Lehet rosszul állítottam be. Meg amúgy is: újság író akarok lenni, nem? Kötelességem kideríteni az igazságot. Nem gyáva nyúlnak neveltek engem, hogy itt bújócskázzak.

Kinéztem a domb mögül, és felsikoltottam.

A gömb előzetes

Te vajon mit tennél, ha az életed megváltozna? Csak egy egyszerű napnak indulna, mint mindig, majd minden elsötétülne?
És másnapra már csak arra ébredsz, hogy az eddig élő húgod most már halott, és mindez a te hibádból?
Hogyha egy olyan gyilkos fegyver lenne a kezedben, amitől nem szabadulhatsz?
A lány neve Britney Higgins és mindig is a bátorsága volt a veszte. 
Mert ő Britney, a bátor.
Ez pedig a gömb.

A történetnek a műfaja horror lenne, és ezt is pont úgy, mint az Összeférhetetlent részletekben fogom leadni. :) Bár nem olyan hosszú, mint az előző. És nagyon remélem, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket. :) Elkalandoztam egy kicsit a horror és a fantasy világában, szóval ez lenne az első "rémisztő" történetem. Holnap pedig felkerül belőle az első részlet. :)
Sziasztok!

Könyvrészlet 2.

"- Ne parancsolgass nekem! – kiáltottam, majd kissé nyugodtabban hozzátettem: - Neked nem itt lenne a helyed. Ideje volna már a Másvilágra menned, ahová tartozol.

Dédnagymamám rosszallva, és sajnálkozva ráncolta össze a szemöldökét.

- Gyermekem, a Túlvilágon maga az Ördög van. Nem engednek be oda.

Legyintettem egyet. Dédnagymamám nyilvánvalóan bolond. Halott és bolond.

Apró könnycseppek jelentek meg a szememben, szerencsére oly aprók, hogy észre sem lehetett venni őket.

Kezemet a nedves helyhez érintettem és letöröltem. Kezdtem rosszul lenni. Úgy éreztem nem szabad sírnom. Nem szabadna ennyire megviselnie a látványnak, hogy aki előttem áll: halott."

A bűnös játék

Josephine nem sokat kért az élettől csak azt, hogy szeressék és legyen kiben megbíznia. De mindegyik csak feltételekkel sikerült neki. A családjában legalábbis elég sokszor így volt. Egyszerűen nem tudta nem észrevenni a gyűlölködő tekinteteket. Hosszú húsz éven keresztül egyre csak nőtt és nőtt ez az érzés, ő meg még csak észre sem vette. Leginkább azért nem képtelen volt felfogni, hogy miért vetik meg. Azt még el tudta viselni, hogy idegenek nem szeretik. Mért is tennék? Nem ismerik őt. A saját családjában lévő ellenségeskedésre viszont képtelen volt okot találni. Féltékeny volt rá, vagy csak gyűlölte? Egyszer kedves volt, máskor nem. Folyton ezt vette észre az egyik rokonjánál.

Ma is, január tizedikén, egy hideg, téli napon azt észlelte, hogy az embereknek valami problémájuk van vele. Vagyis nem. Leginkább csak az egyik egyednek. Persze gyerekkorában még megértette, ő elég önző teremtés volt és tudta, hogy míg a másiknak sokkal több lehetőség adott, addig neki annál ezerszer kevesebb. Pontosan ezért adott kevesebbet. Mert képtelen lett volna megválni az egyetlen dologtól, amit tenni tudott, és fájt neki, hogy annyi mindent elvárnak tőle. Még most is, húsz évesen azt tapasztalta, hogy az emberek sosem nőnek ki ebből az adottságukból.

Miközben a testvérét, Gibsont hallgatta egész összehúzódott a nejlon kabátjában, és merengve nézett ki az ablakon, ahol mindent hóborított. Egy játékról beszélt. A rokona valamilyen játékot akart minden áron. És már előre félt a veszekedéstől. Hisz ő ezt nem adhatta meg. Az egyetlen, ami volt neki az a laptopja volt. Sosem szeretett kérni és igen megalázónak gondolta. Ha viszont igent mond, folyamatosan elfogják kérni tőle a laptopját ő pedig itt marad magányosan, egyedül.

- Nem - felelte a másik szemébe nézve. Rengeteg dolognak kellett utána néznie. Kijavítani a helyesírást, és az összes többi fontos dolgot. A kiadó rengeteg munkával bízta meg és neki egyszerűen nem maradt annyi ideje, hogy ilyeneket tegyen meg. Ráadásul egy saját regényen is dolgozott már évek óta. Összeállította a borítóját, az illusztrációkat, de még így sem végzett vele teljesen. - Nem rakom fel a játékot.

Gibson vele ellentétben egyetemre járt. Ő viszont baráti vállalkozásba kezdett. Egy kiadónak dolgozott, és nem akarta, hogy kirúgják. Ezért kellett nemet mondania. Alig maradt ideje játékra és azzal akart foglalkozni a minimális szabadidejében. Vagy éppen a barátaival lógni, esetleg a testvérével filmet nézni. Tehát szerette volna ápolni a kapcsolatait is.

Gibson azonban ezt nem értette és ki akart használni. Pedig neki annyi mindene volt! Annyi mindent tudott volna csinálni! Gyerekkorukban is őt szerették a legjobban. Táblagépe volt, használhatta más laptopját, számítógépet kapott, míg neki mindig is csak egy volt. Ez persze nem zavarta, csak akkor mikor mások ezt az egyet is el akarták venni tőle. Már pedig annyi meghunyászkodás után szeretett volna független lenni bárkitől. Ilyenkor viszont mások akartak tőle valamit, amit jelen pillanatban nem adhatott volna meg. Talán csak később.

- Rengeteget adtam neked! Kiválasztottam a laptopodat még kiskorodban is! Minden szarságot megcsináltam, amit csak kértél tőlem, te rohadt seggfej! Te meg csak annyit sem vagy képes megcsinálni, hogy rárakod azt a játékot a gépedre!

Josephine összerezzent a hang élességétől. Mindig is érzékenyen érintette a csúnya beszéd, a káromkodás, de azt hitte egy idő után már le fog szokni erről Gibson. Hát tévedett.

Hülye, idióta, seggfej...

Josephine számolni sem tudta hányszor hallotta már ezeket a szavakat gyermekkorában. És sosem értette mért ilyen a másik. Együtt nevelkedtek ő még sem szokott így beszélni. Csak mikor már nagyon kikívánkozott belőle. A testvére viszont szinte mindig így nevezte őt. És már nem is értette, hogy egyáltalán minek van itt. Egy házban laknak, hogy így olcsóbb legyen minden, mert még nem jött túl sok profit a kiadóból, Gibsonnak pedig nincs túl sok pénze fizetni a szállást, így együtt kezdték fizetni a lakbárt. De a lány már kezdett kételkedni az elgondolása értelmében. Hisz egyáltalán minek csinálja? Semmi jó nem sült ki még belőle.

- Mért nem rakod rá másra? - kérdezte, és néha egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy erről veszekednek. Egy játék miatt! Ez egyszerűen nevetséges!

- Mert az a laptop szar!

Az előbb még az övé is szar volt... - Gondolta Josephine gúnyosan, de ezt inkább nem tette szóvá.

- És a lakást is én választottam ki neked! A bútorokat is!

Josephine-nek talán pont ekkor kellett volna bűntudatot éreznie, ha nem lett volna indulatos. Végül is csak egy játékról van szó. A lánynak mégis ennél sokkal többet jelenthet. Mert, ha a másik használja a gépét, őt kirúghatják, nem fog tudni semmit sem kezdeni magával, főleg hogy a barátai épp elutaztak valahova messzire, a többi pedig dolgozik.

- Akkor elmegyek és nem fizetem többet!  - kiáltotta dühösen. - Uramisten! Hisz te úgy viselkedsz, mintha az a játék az életed lenne!

Bezzeg te képtelen vagy bármi olyat megnézni, ami nekem mindennél többet jelentene... - Gondolta savanyúan, mert lehet, hogy sok mindent megtesz neki, de azt nem, amitől iszonyatosan boldog lenne. Arra egyszerűen képtelen. Évekkel ezelőtt csinált egy illusztrációs sorozatot, amin rengeteget dolgozott, írogatott hozzájuk, még sem volt képes megnézni. Hiába kért bármiféle véleményt, nem kapott. Csak azt hallgathatta, ahogy lehúzza a munkáit, azt mondja ő jobbat tud csinálni ennél, de mikor arra kerülni sok, hogy hasznosan is kritizálhassa, nem teszi meg.

Josephine ezért is állt fel dacosan, kinyitotta az ajtót és ment a nagyvilágba, természetesen laptoppal és némi ruhával együtt.

Nem is telt pár napba, és visszament a lakásba.

De nem az várta, amire számított. Belépett, körül nézett, és félt. Mióta összeveszett a testvérével, folyamatosan úgy érzi, hogy valaki figyelni. Valaki bántani akarja. Mégis próbálta megnyugtatni magát, hogy ez nem így van. Egész biztosan csak téved.

Persze nem tévedett. Csupán abban, hogy ki figyeli. Mert amint belépett a szobába, valaki kést szegezett a torkának. Olyan éleset, hogy félt, ha csak egy kicsit is jobban hozzáér, elvérzik.

Az alak beljebb lökte, és hallotta, amint az ajtó becsukódik. Gyorsan elő is vette a telefonját és tárcsázni kezdte Gibson számát. Nem akarta, hogy esetleg neki is baja essen, ráadásul fogalma sem volt, hogy akkor elment-e a betörő, vagy sem.

Egy ismerős nevetést hallott meg a háta mögött, ahogy a testvére csengőhangját is.

Gyorsan letette a vonalat és egy másik számot kezdett tárcsázni.

- Egy seggfej vagy - Hallotta meg Gibson undorodó hangját a háta mögött. - Mindent megtettem érted. Mindent. De még csak arra sem vagy képes, hogy felrakj valamit a drágalátos számítógépedre. Arra a szarra, ami még csak a wifire sem akar rendesen rákapcsolódni.

- Hallo, Emily? - suttogta Josephine a telefonba. Remélte, Gibson még nem őrült még teljesen, és nyer egy kis időt ezzel a telefonálással. Végül is lehet, csak az indulat vezérli, nem? Igaz, hogy sokszor mondta, hogy kezeltetni kéne a dührohamait, de csak nem képes egy játék miatt megölni őt. Ugye?

Ám mielőtt még bármit is mondhatott volna, Gibson kicsavarta a kezét és a földre dobta a telefont.

- Most rárakod, vagy sem?

Josephine teljesen elnémult. Minecraft. Ez volt a játék neve, és ő utálta. Nem csak azért, mert rossz volt a minősége, és úgy egészében semmi értelme nem volt szerinte, hanem azért is, mert ezért valaki úgy tűnik még ölni is képes. Pedig az csak egy ostoba építős játék! Persze, sokan szeretik, de ő még csak a gondolatát sem képes elviselni, hogy a laptopján az legyen rajta és amiatt a játék miatt vegyék el tőle a szabadidőt. Ahogy azt sem értette, hogy mért van az, hogy ha valamivel még csak egyezik az ízlésük, Gibson rögtön megutálja azt a játékot.

- Beszélj! - paranscsolt rá a testvére, és a kezén egyre erősebb és fájdalmasabb lett a szorítás.

Mért is nem tanult harcművészetet?

Mert nem gondolta, hogy a támadás a saját családján belül fog történni.

- Engedj el!

Gibson felnevetett.

- Egy idióta vagy! - vágta a képébe gyűlölködve. - Azt hiszed ez a legfájdalmasabb? Mert megöllek. Megöllek, te hálátlan dög. Minden szarságot megcsináltam neked, programokat telepítettem rá a gépedre, megengedtem, hogy a jobb hátizsákot viseld! Mindig mindenből neked volt a jobb, de most már elég.

- Engedj el! - suttogta félve Josephine, és közben teljesen ledöbbent. Hogy jött ide a hátizsák, amit alsóban viselt? Tényleg mindent a felesleges féltékenység és irigység szül?

- Nem.

- De mégis miért csinálod ezt? Én...

- Azért, mert te csak egy hülye picsa vagy - felelte megvetően, és Josephine majdnem hangosan is felnyögött a karjába nyilalló fájdalomtól. Remélte, hogy Emily mindent hall a telefonból és már szólt a rendőrségnek. - És ideje, hogy végre valaki móresre tanítson.

- De hát én nem is...

- Fogd be a pofád!!

Josephine ekkor nem tudott mit csinálni csak felkiáltani az iszonyatos fájdalomtól. Olyan erősen szorította Gibson a karját, hogy félt, mindjárt összeroppantja. Mindig is érzékeny volt az ütésekre, szorításokra, így még borzasztóbb volt számára az egész. Ráadásul hiába próbált volna meg a másikban kárt tenni, egyszerűen képtelen lett volna rá. Talán a személyiségében van, talán csak ilyen gyenge, és gyámoltalan, de sosem tudott senkit sem bántani, még akkor se, ha kérték. Egyszer járt harcművészetre, akkor is mindent gyengéden csinált. Félt, hogy a másiknak esetleg fájna a rúgása.

- Mindig csak jaj, én ezt fogom csinálni! És, jaj a könyvkiadó! A festmények,  a könyvek és egyéb szarok! És, majd én leszek az elnök... És...

Gibson gúnyos szóáradatát szirénázás törte meg.

- Te hülye picsa! - kiáltotta felháborodva és megvágta Josephine arcát. A lány felsikoltott és elsírta magát, miközben a földre esett a fájdalomtól, melyet a testén és a lelkében érzett. Az arcán lévő hosszú sebhelyből nem túlságosan, de ömlött a vér.

- Ne! - sikoltotta akkor, mikor megérezte a penge vágását, de a legjobban mégis az fájt neki, ami utána következett. Ahelyett, hogy a megbánás hangját hallotta volna, Gibson ismét undorodva, dühtől remegve felkiáltott.

- Idióta!

A rendőrség ekkor rontott be a lakásba, de Josephine csak tovább sikoltozott. Egész úton csak a kiáltozásait lehetett hallani, miközben felsegítették, bevitték a kórházba és az emberiség számára hatalmas megnyugvást jelentett, mikor a lány végre elaludt.

***

Reggel Josephine hunyorogva kinyitotta a szemét, és még mindig érezte a vágás által okozott fájdalmat, csak nem annyira, hogy ismét sikoltozni kezdjen. Csupán apró szúrást érzett és zavarta egy csöppet az arcán lévő hosszú ragtapasz.

- Látom felébredt - szólalt meg egy idegen a széken ülve. A lánynak hirtelen meglódult a szíve az ismeretlen alaktól.

- Hát igen - tornázta fel magát az ágyon.

- Rendőr vagyok. Én kísértem haza a kórházba, amíg maga sikoltozott - magyarázta az ittlétét a férfi, Josephine pedig felkacagott.

A rendőr felvonta a szemöldökét.

- Bocsánat. Csak kicsit nehéz elképzelni, hogy én egész végig sikoltoztam.

- Már pedig azt tette. Örültünk is mikor elaludt.

- Ó, köszönöm - mosolygott könnyedén Josephine.

- És a testvére is jól van.

Ettől viszont rögtön elment minden kedve. Igaz, hogy már nem félt, viszont annál inkább volt elkeseredve. Nem hitte volna, hogy a dolgok idáig fognak fajulni. Hiába tört rá néhányszor bizonytalanság, félelem, sosem hitte el ténylegesen, hogy ez komolyan megtörténhet. Erre pont most kell szembesülnie a rideg valósággal.

- Köszönöm - suttogta földre szegezett tekintettel, majd szomorú szemekkel a férfira nézett. - Tudja... sosem gondoltam volna, hogy ez valóban megtörténhet.

- Ezt beszélje meg a pszichológusával.

- Értem  - mondta összeszoruló szívvel. Úgy sem tudta volna elmondani az igazi, mély érzéseit. Azt senkivel sem tudta volna megosztani. Azt a végtelen csalódottságot és fájdalmat amit érzett, senki más nem érthette meg rajta kívül. - Akkor, majd később.

A rendőr zavartan felállt és odasétált hozzá.

- Nézze, igazán sajnálom azt, ami a testvérével történt - próbálta megnyugtatni, ám Josephine a hangnemtől igazán feldühödött.

- Tényleg? Azt se tudja, hogy mi történt!

- De tudom. Az öccse az utolsó pillanatban teljesen kétségbeesett, hogy bántotta önt. Még az elborult elmeállapotában sem akart igazán fájdalmat okozni.

- Persze - horkantott fel gúnyosan Josephine. - És én vagyok a Mikulás, mi?

A férfi ekkor gyengéden megérintette nőn lévő sebet.

- Csak az igazat mondom, hölgyem.

Josephine ezt igazán viccesnek gondolta, lévén, hogy amit a férfi mond egyértelműen hazugság. Egy olyan, amellyel már évek óta próbálja nyugtatni magát. Hogy a másik bűntudatot, esetleg megbánást, vagy bármi ilyesmit érez iránta. De most már nem fogja tovább áltatni magát és csukott szemmel járni a világban. Gyűlölik és kész, el kell fogadni.

Ám attól még ugyanúgy fáj neki.

- Én is. És nyugodjon meg, elfogadtam - mosolygott erőltetetten. - És kérem ne próbáljon megnyugtatni!

- De...

- Ne! - kérte halkan és felemelte az egyik kezét, hogy elhallgattassa, majd felsóhajtott. - Tudja, mit mondott nekem a testvérem? Az ikertestvérem? Az, aki nélkül a másik elméletben már nem egész? Legalábbis mindenhol ilyesmiket mondanak. A könyvekben meg ilyenek...

- Mennem kell - mondta a rendőr, és Josephine belenyugvóan lehunyta a szemét. Kezdte megszokni, hogy amikor a legfontosabb lenne végig hallgatni, mindenki elmegy, vagy leszólja. A testvére is, most meg ez az idegen ember. - Tényleg. Sajnálom, hölgyem.

- Menjen csak! - utasította nyugalmat erőltetve a hangjába.

Mikor a rendőr már az ajtót nyitotta ki, ismét megszólalt.

- Azt mondta, hogy egy hülye picsa vagyok.

***

Josephine sosem gondolta volna, hogy egy nap el fogy az ihlete. Hiába próbált valami újat kitalálni, egyszerűen képtelen volt rá. Még a javítgatáshoz sem maradt ideje, mert egész végig a testvére dühtől izzó képe jelent meg előtte. A sértései, és a szó, ahogy nevezte. Ezektől a képektől talán még akkor sem tudott volna megszabadulni, ha egyenesen a Mennyországba juttatják. Hiszen még mindig ott égne a fejében az a pokoli érzés, ahogy elárulják, és mindezt csupán egyetlen játék miatt.

Nem is érti igazán, hogy mért kínozza ezzel magát. Hogy minek akarta meglátogatni a testvérét, aki egész biztosan a föld legmélyebb bugyrába kívánja.

- Rudolf rendőr? - kérdezte döbbenten suttogva, mikor meglátta az ismerős alakot.

A férfi odalépett hozzá, és neki muszáj volt megfognia a kezét, hogy erőt gyűjthessen a találkozáshoz.

- Honnan tudja a nevemet?

- Dustin ügynök megmondta - felelte, és hálás tekintettel figyelte, ahogy a rendőr rámosolyog. Mintha tudta volna, hogy most pont erre van szüksége. Egy kis kedvességre, biztatásra ehhez a megpróbáltatáshoz. - Ön szerint tényleg a játék miatt van... ez?

A mosoly egy szempillantásra lefagyott a férfi arcáról, amit Josephine nagyon nehezményezett. Mégis tisztában volt vele, hogy ilyenkor komolyságra van szükség.

- Fogalmam sincs. Nem mond semmit - válaszolta és gondterhelten felsóhajtott. - Még sosem találkoztam ilyen csöndes bűnözővel.

- Nem... - akart a védelmére kelni, de végül meggondolta magát. - Mindegy. Oda tudna vezetni?

A rendőr belé karolt és egy féloldalas mosolyt villantott rá, de Josephine-t már ez sem nyugtatta meg, csupán határtalan szeretet érzett a másik ember iránt. Nagyon jól esett neki ez a gyengédség, ha már oly sokáig élt nélküle. Néha még az is megfordult a fejében, hogy úgy egészében a férfinemnek van vele valami problémája. Amint jobban megismerik - vagy éppen félre - megutálják. Ezért is örült ennek.

- Természetesen. Jöjjön!

Egy cellához kísérték a lányt, amiben Gibson ült. Josephine szemeit pedig könny párásította be. Egy ronda, rabruha volt rajta, és amint meglátta őt a testvére, meg is kapta a gyűlölködő tekintetet. Ez pedig azt bizonyította, hogy tényleg nem érez megbánást. Egy csöppnyit sem. Hiába ékesíti Josephine arcát egy hatalmas seb.

Most már tényleg ronda vagyok... - Gondolta bánatosan a lány, amint eszébe jutottak a régebbi sértések. Hogy mennyiszer kritizálta a kinézetét, a beszédét, a tudását. - És talán már soha nem fogok tudni senkiben sem megbízni...

Ha ez volt Gibson terve, akkor sikerült, elérte, amit akart. A lány többé nem járkálhat naivan az utcán, nem gondolhatja mindenkiről azt, hogy valahol a szíve mélyén egy jó ember rejtőzik, aki megérdemli a boldogságot. Ma is, amint elsétált az utcán csak az járt a fejében, hogy benne is egy gyilkos rejtőzhet... És nem szereti a testvérét...

Bár Josephine eddig sem bízott meg senkiben, nem bízott abban, hogy a másik elfogadja a barátságát, most már az emberek jósága is kérdésessé vált. Mert, aki egy embert bánt, az mást is tud. És ez volt az, ami még az eddigieknél is jobban elszomorította.

- Sajnálom - suttogta bűntudatosan, mert nem bírta elviselni ezt a gyűlölködő tekintetet. És, ha már a másik nem is teszi meg, helyette is elnézést fog kérni. - Én...

Még jobban a rendőrhöz bújt.

- Hülye picsa - súgta Gibson, amit még távolról is meglehetett látni, majd hirtelen felállt. A kezével a rácsot szorította, mintha ki akarná törni, és a fején megfeszültek az erek. - Idióta seggfej barom állat! Ezt még megbánod, te rohadék! Seggfej!

A karja átnyúlt a rácson és megfogta Josephine nyakát, hogy megfojtsa, de a rendőr még időben ellökte.

- Csak sújosbítsa a helyzetét, Mr. Landon, és ígérem soha többé nem fog látni napvilágot.

- Ő kezdte! Minden az ő hibája! - üvöltött rá a férfira Gibson, majd undorodva folytatta. - Megérdemelte azt, amit kapott. Soha semmit nem csinált, de mindent meg kapott. És folyton csak beszélt és beszélt, hogy esküszöm már előbb meg kellett volna ölnöm! És amikor valami baja volt sírt meg üvöltözött az utcán, hogy azt kívántam bárcsak elütné egy autó. Semmit sem érdemelt meg. Semmit! Ő harcolta ki magának ezt. Ő tette! Zárják börtönbe, vagy vigyék egy elmegyógyintézetbe... mert nem normális! Én csak a világot akartam megmenteni tőle. Mert mindent megcsináltam neki, de most már elég! Minek tegyek meg bármit? Inkább megszabadítottam tőle...

Josephine szeméből ekkor patakzani kezdtek a könnyek.

- Fogd be! - kiáltott rá Gibsonra. Nem bírta tovább elviselni ezt. Nem akart többet hallani erről. Egyetlen szót sem. Legszívesebben elfelejtette volna az egészet, de nem tudta, és ezzel is csak rosszabbul érezte magát. - Fogd már be! Ti nem értették soha...

- Menjünk! - szólt közbe Rudolf komolyan, mielőtt még inkább elfajultak volna a dolgok.

- A kicsi Josephine a rendőr bácsi lába mögé rejtőzik.... - Hallotta meg Gibson gúnyos hangját és viharos sebességgel megfordult.

- Én csak azt akartam, hogy szeressenek! Vagy, hogy leszarjanak...

A rendőr az újabb dráma kibontakozását látva erővel húzta arrébb a lányt, miközben az csak beszélt és beszélt pont, ahogy Gibson mondta...

- Csak azt akartam értse meg! Nekem tényleg még az is jó lett volna, ha nem foglalkoznak velem. Csak eszek, iszok és megyek el... Én nem kértem, hogy foglalkozzanak velem. Nem kértem! - kiáltotta sírós hanggal. - Nem kértem, hogy folyton rosszakat mondjanak, hogy bántsanak, én nem... Megtudja... Megtudja érteni? Kérem, értse meg! Én nem akartam...

Rudolf pedig csak hallgatta, ahogy Josephine panaszkodik, siránkozik, ami igazán sokat jelentett a lánynak. Mert tudta, hogyha nem tudja kiönteni valakinek a szívét akkor csak minden sokkal rosszabb lesz, és a mostani bánata ezerszer nagyobb és mélyebb lesz. Ugyanis egyszerűen szüksége volt a beszédre. Ő ezáltal tudott valamennyire megkönnyebbülni.

- Később is meglátogatja? - kérdezte a rendőr egy idő után, és mikor látta, ahogy Josephine bólintani készül, ismét megszólalt. - Mert szerintem ne tegye.

- Mért?

- Mert, akkor egy újabb panaszkodás áradatot kell végig hallgatnom... magának meg éreznie.

Josephine felháborodottan nézett a férfira. Nem értette, hogy lehet ilyen érzéketlen. Ő épp most élte meg élete egyik legnagyobb megpróbáltatását, az meg csak arról képes beszélni, hogy zavarja a panaszkodása. Ez is csak a férfiak érzésre képtelenségét jelenti.

- Bocsásson meg. De könnyebb lenne így mindkettőnknek - kezdett magyarázkodásba a rendőr, mert bár nem igazán tudta átérezni Josephine fájdalmát, a felháborodottság jeleit nagyon is jól észrevette. - Majd... segítek új lakást találni - mondta, majd együtt-érzően folytatta. - Gondolom nem lenne könnyű magának ugyanoda visszamenni.

- Gondolja? - kérdezett vissza szarkasztikusan. - Ki hitte volna. Várjon! - kiáltott fel hirtelen, mikor rájött, hogy az egyetlen szövetségesét készül felbosszantani. Már pedig most igazán nagy szüksége lenne egy megértő emberre. - Bocsáss meg. Segítsen új lakást találni! - mosolygott kedvesen. - Általában nem szoktam ilyen morcos lenni. De... tekintetbe véve a körülményeket azt hiszem nem csoda a mostani állapotom.

Rudolf a lány szavaira nem tett mást, csak megértően ránézett, ezzel örökre megszerettetve magát.

- Hát persze.

***

Josephine reménykedve nézett körül az új lakásán, ahol minden szörnyűséget elfelejthet. Örült, hogy egy teljesen más közegben lehet. Messze a gyűlölködéstől, messze az utálattal és az egyetlen emlék, ami most már ide köthette egy új barátság kezdete. Mert Rudolf minden álmát felül múlta a kedvességével és megértésével. Bár először nem volt annyira szimpatikus neki, később megmutatta milyen is az igazi valója.

Most is épp a kanapén ülve beszélgettek és nevettek, vagy bosszankodtak.

- Nem mondod komolyan! Egy homoszexuális ember rád támadt? - csodálkozott el Josephine. - Ki hitte volna!

- Én nem ezt mondtam. Én azt mondtam, hogy bevittünk egy embert, aki épp tüntetett, a szexualitásáról semmit sem mondtam.

- Persze, persze, de akkor is...

Rudolf erre olyan dühösen nézett rá, hogy Josephine önkéntelenül is elnevette magát.

Aztán elbizonytalanodott.

- De ugye nem untatlak vagy ilyesmi? És nem vagyok... idegesítő?

- De, az vagy - vágta rá rögtön, majd meglátva a másik bizonytalanságát elkomolyodott. - Segítek neked mindenben, te is tudod.

Josephine erre lehunyta a szemét, és eszébe jutottak a gyűlölködő szavak.

"Mindent megtettem érted. Mindent. De még csak arra sem vagy képes, hogy felrakj valamit a drágalátos számítógépedre. Arra a szarra, ami még csak a wifi-re sem akar rendesen rákapcsolódni."

Vajon tényleg ennyire önző lenne? Tényleg megérdemelte azt, amit kapott?

Nem. Kérlek, nem-nem...

Josephine arcán egy könnycsepp csordult végig. Nem akarta erre emlékezni, de a barátjának a szavai ismét eszébe jutatták az ott történteket, még ha nem is szándékosan.

- Mi a baj, Joseph? - kérdezte aggódva és értetlenül Rudolf, majd gyorsan közelebb húzódott a lányhoz. - Nem akartam...

A lány kinyitotta a szemét és rámosolygott a férfira, majd óvatosan megölelte.

- Figyelj! - Tolta el magától a lányt Rudolf. - Mindent megteszek érted, amit csak tudok, és mindenben segítek. - felsóhajtott. - Mert te a barátom vagy. Vagy... várj... - egy pillanatra elgondolkozott. - Nem kérek ezekért semmit sem. De kezdetnek azért boldog is lehetnél.

Josephine az ajkába harapott. Már nem volt biztos abban, hogy ez az egész jó ötlet lenne.  A végén úgy is elszúr valamit. Úgy is az lesz a vége, hogy valaki meggyűlöli. Mert túl sok a hibája, túlságosan is szét szórt, és nem gondol másokra, nem igaz? Vagy... vagy mi? Már azt sem tudta, hogy kicsoda is ő valójában.

- Megpróbálok...

Rudolf ekkor gyengéden magához vonta, alig pár másodpercre, majd komolyan a szemébe nézett.

- Óvatosan fogok haladni.  És talán, majd egyszer bízni fogsz bennem.

Josephine lassan bólintott a férfi szavaira.

És, mint kiderült rendőr, az ő barátja nem is hazudott. Minden egyes nap meglátogatta a lányt. Beszélgetett vele, nem sokat tett érte, de nem is anyagi dolgokról beszélt. Talán ez is volt olyan más a testvérével való kapcsolatban. Az, hogy míg a lány szeretett volna jót beszélgetni, Gibson mindig durván elutasított bármely fajta társalgást, amiről Josephine szeretett volna beszélni. így nem tudott igazi bizalom se kialakulni. Se igazi szeretet. Hiszen a másik sose kért belőle, így a lány sem tudott semmit sem tenni. Pedig talán, ha tudtak volna beszélni, ha Gibson végig hallgatja, egész jól kijöhettek volna, és mind ez nem történt volna meg.

Ez volt a különbség Rudolfban. Ő megértette, hiába volt néha elég keményfejű, és olyan társra, barátra lelt benne Josephine, amire mindig szüksége volt. Ott volt mellette, mikor a többi férfi visszautasított, de akkor is mikor rátalált élete szerelmére. És a férfi még a barátait is szerette. Találkozott Emily-vel, aki kihívta a rendőrséget, mikor dulakodást hallott, ahogy a többiekkel is. Jasmin-el, aki a nagy-szájáról híres, és imád sokat beszélni, ráadásul a kritikus szeme mindent lát. Rögtön, amint találkozott a férfival jól végig mérte, és elfogadta a barátságát. Mikor Rudolf már nem volt ott, ezt mondta Josephine-nek:

- Jó kis pasid van.

- Nem is az! - vágta rá Josephine.

- Pedig az lehetne. De akkor, majd én ráhajtok...

Ez a pár mondat pontosan azt jelentette, hogy szerinte is jó ember a férfi. Emily pedig annyit mondott: "Aranyos." Pár hónap múlva össze is jöttek.

- Hallod, szeretnek a barátaim - mondta az egyik nap Josephine Rudolf-nak.

- Észrevettem - felelte nyugodtan.

- Ez annyira jó!

Az újdonsült férje is ugyanúgy megszerette, még ha az elején egy kicsit furcsának is találta a barátságukat. Később azonban elfogadta, hogy ők tényleg csak barátok.

- Sebastian Fly.

- Rudolf Teneris.

- Úgy hallottam, hogy maga a feleségem legjobb barátja.

- Az vagyok bizony.

Ezeket mondták egymásnak, mikor elkezdték végre egymást tudomásul venni. És Josephine is rögtön közbe szólt, azt mondva:

- Álljál már, Seb!

Sebastian erre felnevetett.

- Ökölpacsit! - vigyorgott, mint a vadalma és ököl-pacsiztak Rudolffal. - Egy kis gyerek vagyok, de a feleségem így szeret. Engem jobban, mint téged.

- Én viszont jobban, mint te - Ezzel azt akarta mondani, hogy jobban ismeri, Sebastian azonban félreértette.

- Hogy mit mondtál!? Azt hiszed te jobban szereted?

- Álljatok már le! - szólt rájuk Josephine és mind a két férfi elnevette magát. Az egyik azért, mert így félre értették, a másik pedig a szerelmén nevetett. - Atyaég!

- Ugye nem gondoltad komolyan? - kérdezte Sebastian Rudolfot.

- Nem.

- Akkor jó.  Gyere, édes! - szólította a feleségét és egy forró csókot nyomott a szájára, majd ott hagyva Rudolfot elvonultak egy csendes szobára.

Ezekért a dolgokért is lett olyan határtalanul boldog Josephine. Az egyik nap pedig azt kérdezte a barátjától:

- Mi lett Gibsonnal?

- Kiengedték - felelte Rudolf. - Sajnálom.

A lány ragyogóan rámosolygott a férfira. Szerencsére már nem bántotta ez annyira, hiszen szerzett egy csodálatos barátot, és most már férjes asszony is lett. A lehetőleg legjobb férjel az oldalán. De azért mégis csak érzett egy kis szomorúságot, hiszen a testvére része volt a múltjának, sajnos pont a sötét részének.

- Semmi baj. Legalább a végén minden jó lett - nyugtatgatta a másikat, ami furcsa volt, ugyanis ennek pont fordítva kellett volna megtörténnie. - És lett egy férjem! Neked meg egy menyasszonyod  Vagy mi van Emily-vel?

Rudolf lazán vállat vont a kérdésre.

- Még nem kértem meg a kezét.

- Mert ostoba vagy - vágta rá Josephine könnyedén, de közben kedvesen mosolygott. Látszott rajta, hogy nem akarta megsérteni a másikat, csak nem értette mért nem tette meg már a döntő lépést. - Egyszerűen hihetetlen, hogy még mindig nem jegyezted el. Értem én, hogy volt sok-sok nézet eltérésetek meg minden, de te egyre jobban szereted. És egyre kevesebbet veszekedtek, mert te is pont olyan elégedett vagy, mint én. - Persze ez hazugság volt. Josephine egyáltalán nem elégedett, ő szerelmes és iszonyatosan boldog. Az elégedettség nem fejezi ki igazán a valóságot: az érzéseit.

- Majd eljegyzem - mosolygott vissza a férfi. - De akkor nem érdekel?

- Nem, mert boldog vagyok. És ki tudja? Lehet neki is attól lesz jobb, hogy én nem vagyok a közelében. Bár nem tudom..

Ekkor Rudolf hirtelen megölelte, és kinyílt a bejárati ajtó.

- És velem mi lesz? - kérdezte Sebastian méltatlanul, majd odasietett hozzájuk. - Engem kihagytok a mókából?

Természetesen őt senki nem hagyta ki a "mókából", leginkább azért, mert nem is hagyta volna. Inkább keményen megcsókolta a feleségét, és egyszerre nevettek fel mindannyian.

- Annyira örülök, hogy a te feleséged lehettem.

- Örülj is, asszony!

- Te, hülye! - csapott rá a kezére, majd mikor látta a másik szándékát helyesbítet. - Édes, szexis, adoniszos...

És a csók megint nagyot csattant.

Rudolf csak nézte a szerelmeseket és arra gondolt: Bizony, nagyon megérte vele foglalkozni.

Majd később a férfi eljegyezte Emily-t, és a lány természetesen pár hónappal később feleségül is jött hozzá.

- Te cuki kis aranyos, baranyos... - énekelte az egyik nap Emily.

- Ha nem állsz le...

- Akkor mi lesz?

Rudolf hirtelen szájon csókolta a lányt.

- Ez lesz!

- Hát akkor cuki kis aranyos, baranyos, takanyos...

- Most már elég!

- Nem! Te cuki kis...

Rudolf erre ismét megcsókolta Emily-t, majd fejcsóválva vitte ágyba a lányt.

Mert ó igen, igenis megérte őt feleségül venni.

Senki sem tudott olyan imádni-valóan idegesítően énekelni, mint Emily.