A gömb 2. részlet

A lényt egy fekete kapucnis ruha takarta el. A kapucni egy csontvázfejet rejtett és a belőle kiáradó sötétséget, bűze a rothadó hullákra emlékeztethette az embert. A mosolya vérfagyasztó volt. Egészen eddig arra várt, hogy a lány kidugja a fejét az odújából.

A sikolyomra csoda, hogy a holtak nem keltek fel. Mert már abban sem voltam biztos, hogy mi igaz és mi nem. A lény egyenesen rám bámult és félelem fogta el a szívemet. Még sosem láttam ilyet. Sosem szerettem a horror filmeket, se a thrillert, erre ez vár rám. Hát persze! Mért is nem néztem meg egy rémisztő filmet sem? Úgy legalább tudtam volna körülbelül mire számítsak. Ez a lény azonban teljesen új volt számomra. Mintha nem lenne lába, csak lebegne.

A ruhája alól egy ezüst színű gömb gurult ki és felém tartott. A kaszás kinézetű valami először rám nézett, majd a gömbre. Talán arra akart szuggerálni, hogy vegyem fel a földről.

Legszívesebben azt ordítottam volna: Hagyjon békén! És hiába voltam túl vakmerő, a túlzott hülyeség azért nem jellemzett, ezért felvettem a földről a gömböt. Az kinyílt és fekete színű füst szállt ki belőle, ráadásul a képembe.

- Tartsd! – szólt rám a lény, akit kaszásnak neveztem el.

Vajon most fogok meghalni?

 A gömb bezárult, és mikor felnéztem, egyenesen a démon képébe bámultam.

Most akkor démon vagy kaszás? Mindegy. Ezek úgy sem nyugtatnak le, hiába próbálkozom.

A sötét lény megérintette csontos ujjaival a karomat, és megértettem valami fontosat. Azt, hogy mért írják a könyvekben ezeket: Megérintett a halál csontos ujja.

Istenem! Sosem akartam megérteni, és most se áll szándékomban. De még mindig nem vagyok bolond. Megmozdulni meg amúgy sem tudnék. Amint csak egy kicsit is próbálom elhúzni a karomat, a félelemtől megremegek.

- M-mi…? – szólaltam meg remegő hanggal. Soha életemben nem rettegtem még ennyire.

A sokktól, ahogy a lény ismét rám néz elnémultam, és még az is kiment a fejemből, hogy mit is akartam mondani. Teljesen kiürült az elmém. Már csak a rettegéstől hangosan dübörgő szívemet éreztem.

- Tartsd meg! – parancsolta a démon. A hangja teljesen körül ölelt, és minden egyes pillanattal közelebb kerültem a szívrohamhoz. Ez a lény maga a halál, és senki sem szereti, ha a halál megérinti, vagy akárcsak hozzászól. Én az életet akarom.

Nem akarok meghalni!

A kaszás elengedett.

- Ha bárki hozzá ér rajtad kívül az halállal lakol. – Mintha csak a Sátánt hallottam volna. De mért szól hozzám a Sátán, és mért bíz rám egy pusztító fegyvert?  - Mindig magadnál kell tartanod. Mindig.

Meg akartam szólalni, de még mindig nem tudtam.

A démon ekkor felnézett az égre, és a hold sugara ránk világított.

Majd a lénnyel együtt eltűnt az éjszaka is.

Én meg csak álltam ott földbe gyökerezve, és ha valaha is azt hittem volna, hogy ezt mind képzeltem, a kezemben lévő tárgy kiábrándított ebből a vágyálomból.

De mit kezdjek ezzel a tárggyal?

Úgy tűnik a kaszásnak nem volt elég, hogy amúgy is egy csomó ember meghal világszerte, még egy pusztító fegyvert és a világra kell hoznia.

És bárcsak jobban vigyáztam volna rá!