A gömb 5. részlet

Az ajtó lassan kinyílt, és kidugtam rajta a fejemet. Megpróbáltam olyan ártatlan képet vágni, amilyet csak tudtam. Közben folyamatosan a kaszás járt a fejemben. A belőle jövő sötétség, a húgom bűntudatos arca, és a figyelmeztetés.

Nem figyeltem ezekre oda eléggé. Csupán kábán lettem a gömböt az íróasztalra, és ez lett a húgom veszte. Bárcsak akkor is mindennek utána nézett volna! Mert a kíváncsiság bűn, és a legrosszabb pillanatban tört utat Liliben.

Vajon akkor is oda adta volna egy ember a gömböt, ha nem én sétálok arra? Vajon végig egy emberre várt, vagy csak nekem szánta ezt a fegyvert? Olyan könnyen meglehetne vele bárkit ölni. Elég, ha hozzáér. Egész biztosan a háborús időkben nagyot sokat ért volna ez. Egy halált hozó eszköz, ami téged nem tud bántani. Tökéletes. Most viszont nincs háború, nem vagyok gyilkos, és az égvilágon semmit sem tudok ezzel kezdeni.

- Anyád el akar válni.

Ki nem találtam volna.

- És este elment tőlünk minden holmijával együtt.

Hála az égnek. Legalább ő nem fog sehogy se veszélybe kerülni.

Aztán szöget ütött valami a fejemben. Apa azt mondta, hogy este elment. Ma mégis hallottam a hangját, ahogy bekiált a szobámba.

- Hallottam ma anya hangját. – Ezt meg mért kellett mondanom? Minél előbb letudjuk a beszélgetést, annál több időm lesz elrejteni a holttestet.

Hátrapillantottam. Még mindig ott volt. Ahogy a pókok is.

- Azért, mert…

- Apu, hogy tudnánk ki irtani a pókokat?

- Elmondom, ha beengedsz – próbált alkut kötni.

Na, kösz nem!

- Mit szólnál, ahhoz, ha egy holttestet látnál? – csúszott ki a számon a kérdés. Biztos azért, mert elment az eszem.

Már nem azért, de csak egy pillanatra, csak egy nyamvadt pillanatra mért nem tudnám befogni a számat?  

- Úgy értem, csak vicceltem.

- Nem!

- Apu, kérlek! Mindjárt kimegyek!

Késő bánat. Az ajtót egyre erősebben tolta be, én meg nem voltam elég erős, ahhoz, hogy vissza tudjam tartani. Bejutott, és hiába próbáltam elállni az útját, nem sikerült. Ez könnyed mozdulattal arrébb lökött és először a pókokat, majd a húgom holttestét kezdte bámulni.

- Te beteg vagy. Mit tettél vele?? – üvöltött rám dühösen, és kezdtem nagyon, de nagyon félni. Most mit csináljak? És hogy tudnám elrejteni előle a gömböt? Mi van, ha megérinti?

- Szerinted én le tudnám nyűzni róla a bőrt? Apa, kérlek!

Nem válaszolt. Talán nem is fogom megszólalni. Csupán kisétált a szobámból, bevágta maga mögött az ajtót, és a hangos dübörgésből ítélve a nappaliba ment. Utána rohantam és megpróbáltam megállítani. Nem hívhatja ki rám a rendőrséget!

- Apa! Apa, én…

- Anyád tudta. Mindvégig tudta, hogy egy elmebeteg vagy – suttogta undorodva, miközben a rendőrséget tárcsázta.

- Ne merészeld!

- Halló, rendőrség? Itt…

- Apa, nem én tettem!

Hiába beszéltem neki, már késő volt. Ő csak mondta és mondta, én meg csak annyit tehettem, hogy elmenekülök. Soha senki nem lesz többé biztonság a közelemben. Mert, ha csak egyszer, teljesen véletlenül is hozzáérnek a gömbhöz, halottak lesznek. Egy gyilkos lettem, és még csak nem is önszántamból.

Dobogó szívvel a szobámba futottam, felkaptam a gömböt, egy táskába gyömöszöltem, a ruháimmal együtt, és kinyitottam az ablakot. Apa egész biztosan nem fog kiengedni a bejárati ajtón, úgyhogy nem maradt más választásom. Bezártam a szobám ajtaját, és kimásztam az egyetlen olyan kijáraton, ahol még lehetőségem nyílt rá. Amilyen gyorsan csak tudtam a titkos út felé szaladtam, ám ott nem volt semmi. Mintha soha nem is létezett volna. A halál azonban a kezemben volt. A húgom pedig tényleg meghalt.

Legszívesebben írtam volna a húgomnak egy üzenetet, megkérdezve tőle: Mégis mi a csudát tegyek? És ismét csak eszembe jutott a tettem. Az óvatlanságom, és még mindig nem tudtam sírni. Nem tudom miért. Talán csak a félelemtől, a menekülés miatt, és mert egyáltalán nem maradt időm se gyászra, se fájdalomra. Most az eszemet kell használnom és nem éreznem. Ha már kíváncsi voltam, ideje megoldanom a helyzetet is, nem pedig csak menni, nézni, aztán elfutni.

De mit tegyek? Hiányzik a húgom korai okosság, hogy mindent mindig jobban, pedig még csak tíz éves. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy vegyem magamra ezt a tulajdonságot, amire már pedig a legnagyobb szükségem lenne.

Gondolkozz, Britney, gondolkozz!

Szinte hallom a fejemben az apám mondatait, ahogy a rendőrséget értesíti a szökésemről és megmutatja a hullát. Még innen is érzem a megvetését irányomban, és a mérhetetlen csalódottságát. Csalódott bennem, pedig nem ezért kéne, hanem mert nem hallgattam rá. Nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, nem tudtam elég jól elrejteni a gömböt. És megvet, pedig ezen kívül nincs miért. Már én is épp eléggé hibáztatom magamat. Nekem segítségre van szükségem, nem gyűlöletre.

Hátrapillantottam. Hiányoltam a titkos utat is. Kérdőre akartam vonni a kaszást, hogy mégis mért szúrta el az életemet. Mért kellett neki ezt tennie? Mire jó ez az egész? Egyszerűen gyűlölni akartam, mindent ráfogni, pedig úgy sem válaszolni rendesen. Mért is tenné? Ő a kaszás nem valami jótevő angyalka. Isten se szokott válaszolni a hívő emberek kérdéseire, nem jelenik meg előttük, és nem mondja meg, mit kéne tenni.

Az ördögbe is kezdek hívő lenni! Valamiben muszáj hinnem. Szükségem van a hitre, hogy ezt mind túlélhetem. Most nincs idő megkérdőjelezni ezeknek a mivoltát sem. Elég annyit tudni, hogy valaki meghalt miattam. Egy másik valaki utál, azt is a figyelmetlenségem miatt. A holt húgom dühös rám, és a kaszás bármi szó nélkül elvette tőlem. Még csak annyit sem mondott; bocs. Nem, mert ő megmondta előre, mi fog történni.

Felnéztem az égre. Melegen sütött a nap, még csak az eső sem esett, ahogy – szerintem – a horror, vagy dráma filmekben szokott történni. Az égvilágon semmi sem utalt arra, hogy egy meggondolatlan gyilkos vagyok, és éppen a rendőrség és az apám elől menekülök. A többi ember számára én csak egy idegen lány vagyok, aki nagyon siet valahová. És ettől az egész olyan nevetségesen néz ki.

Egészen addig, amíg egy üzletnek az üvegére nem nézek, és látom meg benne a démon sötét, csontos fejét, melyből füst száll ki. Mintha már nem is magamat látnám.

Vajon én is olyan leszek, mint ő?

Szirénázás hangja ütötte meg a fülemet, és befutottam az élelmiszerboltba. Rámosolyogtam az emberekre és megpróbáltam nyugodtan sétálni.

Én csak egy átlagos vásárló vagyok. Igen, az vagyok.

És nem hordozok a táskámban egy pusztító fegyvert.

Mit tegyek? Nem hoztam magammal pénzt, csak ruhákat meg a szürke gömböt.

- Ó, ez a répa nagyon szép – próbáltam úgy tenni, mint egy kedves és átlagos vásárló. Csak az a gond, hogy az ilyen vásárlók általában nem szoktak idegen embereknek egy répáról beszélni, ahogy a szívük sem dobog hevesen közben. Nem lesz holtsápadt tőle az arca, hogy meghallja az elhaladó rendőrautót.

Mi van, ha körözni kezdenek?

Nem, nem. Én csak egy átlagos vásárló vagyok.

Akit a mellette álló hölgy hülyének néz. A tekintetéből legalábbis erre következtettem. Még csak nem is válaszolt a megjegyzésemre. Elvette a répát, betette a kosárba és arrébb ment. Valószínűleg elmeháborodottnak gondolt.

Kinyílt az ajtó, és átkoztam az eget azért, mert vettem fel pulóvert. Az arcomat semmi sem takarta el, és ha a rendőröknek van képe rólam, elsőre fel fognak ismerni.

- Elnézést, hölgyem nem látott egy… Hölgyem?

Összerezzentem a hangtól. Ugye most nem hozzám beszél ez a férfi? Mert, ha igen, talán nekem is azt kéne tennem, mint az előző nőnek. Szépen elvenni egy répát, betenni a kosárba és tovább sétálni. Hűvösen és távolságtartón.

Szóval felvettem egy répát és ijedten vettem észre, hogy én nem vettem kosarat. Pedig minden vásárlónál van egy kosár.

Vajon már elment az a férfi? Nem hiszem.

Óvatosan felpillantottam és észrevettem, hogy egy rendőr egy másik vásárlóval beszélget. Biztosan azért, mert észrevette milyen távolságtartó vagyok. Szerencsére.

Visszaraktam a sárgarépát a többi közé, és megpróbáltam kijutni. De csak próbáltam. Mert a jóképű rendőr hirtelen megfordult és egyenesen felém sétált, az arcán egy barátságos mosollyal. Ijedtemben majdnem elcsúsztam, úgy próbáltam hátralapulni. Még az is eszembe jutott egy pillanatra, hogy beugrok a répák közé.

Kedvesen rámosolyogtam a férfira, aki úgy sétált felém, akár egy zsákmányát becserkésző párduc. Könnyedén, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy mit akar. És az remélhetőleg nem én vagyok.

- Igen? – kérdeztem egy kicsit magasabb hangszínnel a megszokottnál. Nagyon reméltem, hogy nem vette észre mennyire megijedtem. – Tudja kiskoromban elvitt egy rendőr. Azt is azért, mert rosszat tettem. Én…

A rendőr nagyon gyanúsnak tűnt számomra. Olyan szórakozott volt, pedig annak, aki épp egy állítólagos gyilkost készült elkapni, és a törvény szolgálatában állt, nem kéne ilyen jókedvűnek lennie. Komornak és ijesztőnek kéne kinéznie. Igaz, az ijesztő ki is van pipálva.

- Tényleg? – kérdezi, és úgy tűnt alig bírja visszafogni magát, hogy nevetni ne kezdjen. Atyaég. Most komolyan rajtam szórakozik?

- Én…öhm… Mindig is kíváncsi voltam dolgokra. Olyan…

- Mint gyilkolni?

Vettem egy nagy levegőt. A kezem szándékosan hátul volt, hogy ne tudjon megbilincselni, de ahogy kezdett körbeölelni, nagyon gyanús volt.

- Nem! Tudja igazság, becsület satöbbi. Egyszer egy… - Egy csöppet arrébb húzódtam, hátha el tudnék valahol menekülni. – tudja egy kocsmai verekedés szemtanúja voltam. És egy kicsit eltúloztam a dolgokat, érti? Nem bírtam nézni a verekedést ezért közbe szóltam. Azóta óva intenek engem a szüleim – megpróbáltam összeszedni magam. – Az anyám el fog válni az apámtól. Ez is szörnyű.

Észre sem vettem és egy könnycsepp jelent meg a szememnél. A rendőr ezt egy gyanús pillantással jutalmazta, pedig nem is színészkedtem.

- Hány éves?

A férfi hirtelen elhúzódott, és az arcomat tanulmányozta immár komoly képpel. Mintha valamin nagyon elmélkedne. Azonban még mindig nem éreztem magamat biztonságban, hiába nem bilincselt meg. Még csak fel sem olvasta a jogaimat, vagy valami. Kezdtem egy kicsit kételkedni a rendőr mivoltában. De a félelem meg akadályozott abban, hogy rákérdezzek.

- Tizenvalahány.

Lehetetlen! Egy rendőr minimum húszéves, és pontos kort is megtud mondani. Ráadásul nem is néz ki „tizenvalahánynak”.

- Hazudik.

A férfi arcán egyre jobban látszódott a kíváncsiság. Elvigyorodott, és csak most vettem észre, hogy milyen egyenes a tartása. Egyáltalán nem mozgatja a kezeit, pislogni is alig pislog, a mosolyától is furcsa érzések kavarognak bennem. Olyanok, amiket magamnak sem tudom bevallani. Mintha egy kicsit könnyedebb lennék.

- Mit szólsz ahhoz, hogy mind egymás tükörképei vagyunk?

Alig volt időm felfogni a kérdése értelmét, megfordított és megbilincselt miközben felolvasta a jogaimat. Én pedig kábán néztem, mit csinál. A kisugárzása már teljesen magába nyelt, és miközben belöktek egy rendőrautóba, már teljesen elfelejtettem, hogy nézett ki.

- Undorító gyilkos pojáca…

Folyton ezeket a szavakat hallottam, miközben az autóban ültem. Össze-vissza lökdöstek, láttam az apám undorodó pillantását, és az volt a legrosszabb az egészben, hogy sehogy sem tudtam volna kimagyarázni magamat. Rajta volt az ujjlenyomatom Lilin. Nem is csoda, hiszen próbáltam megmenteni. Csakhogy ez a magyarázat mit sem ért. Felesleges volt, akárcsak törnöm is magamat.

A vallatószoba ajtajánál az egyik rendőr maga felé fordított. A szeme gyűlölettől égett, és nagy valószínűséggel nem gondolt többnek egy piócánál, vagy a többi gyilkosnál.

- Csak egyet mondj meg! – parancsolt rám bűzös leheletével. Ő biztosan egy olyan zsaru lehetett, aki gyűlölte a munkáját, és én csak bebizonyítottam, milyen ocsmányságra is képes az emberiség. – Mégis, hogy sikerült lenyúznod róla a bőrt, kislány? Még élt mielőtt az apád benyitott volna hozzátok.

A férfi hangjából annyi undor csöpögött, hogy megborzongtam tőle. Régebben bátor, vagy éppen bolond kislánynak neveztek. Most meg egy gonosz hárpia lettem. Még ez az ember is ismerős volt nekem egy kicsit. Nem Johnson volt a neve? Emlékszem még régről egy megkeseredett emberre, aki mikor elvitt engem a verekedésből, halványan rám mosolygott, kimutatva csöppnyi megbecsülését.

- Johnson, kérlek! – szaladt ki a számon a kérés, és megfogtam a férfi szőrös karját. – Nem én voltam. Kérlek, higgy nekem! Én…

El akartam mondani, hogy ki vagyok. El akartam mondani, hogy én vagyok az a lány, aki meg akart akadályozni egy kocsmai verekedést még régebben, ám ő nem hallgatott végig. Kinyitotta az ajtót és durván belökött rajta, miközben azt motyogta: „Hazug gyilkos.”

A szemembe ismét könny költözött, és letöröltem az arcomról. Itt már úgy tűnik senki sem fog hinni nekem.

- Várj csak! – Hallottam meg ismét a férfi hangját, és a szívem reménnyel telt meg. Talán mégis hisz nekem! – Ezt nem szabad bevinni.

A táskát olyan erővel letépte rólam, hogy még csak ellenkezni sem tudtam.

- Ne!! – sikoltottam fel és utána rohantam, ám az ajtó becsukódott.  Elkezdtem dörömbölni. – Ne tegye! Ne!! – Úgy sikoltoztam, akár a sakál, de az ajtó csak nem akart kinyílni. – Kérem, ne…

Teljesen kétségbeestem. Mi van, ha megnézik a tartalmát és mindenkit meg fog ölni. Istenem, ne!

A könnyeim szép lassan végig folytak az arcomon. Gyászoltam az emberiséget. A húgomat, a rendőrt, és mindenkit, aki valaha is hozzá fog érni a gömbhöz.

A szobámban lévő asztalra néztem, ahol egy másik rendőr ölt. Odaszaladtam hozzá és ráüvöltöttem.

- Állítsa le!!

- Üljön le! – parancsolt rám higgadtan.

- Nem! Állítsa le maga sarlatán! Kérem, állítsa le! – Fogalmam sincs mért gondoltam azt, hogyha sértegetem könnyebben a táskámért fog menni. – Maga sarlatán…

- Maga egy gyilkos.

Keményen a rendőr szemébe néztem, azt üzenve neki: Nem mondod?

- Tudom.

- Megölte a saját húgát.

- Tudom!

A velem szemben lévő fekete hajú férfi, kék szemekkel láthatólag nagyon meglepődött. Úgy hőkölt volna hátra, mintha éppen a legnagyobb titkát vágtam volna a szemébe.

- Tehát beismeri? – kérdezte hitetlenkedve.

Bólintottam.

- Akkor üljön le!

Le is ültem, majd felsóhajtottam.

- Én Britney Higgins, ezennel beismerem, hogy a saját meggondolatlanságom és elővigyázatlanságom miatt megöltem a saját húgomat. Nem tehettem róla. Nem akartam megölni, de… nem vigyáztam eléggé a tárgyra, és ez a halálát okozta. Bárcsak… bárcsak jobban elrejtettem volna!

- Maga meg miről beszél?!

Megdöbbenve néztem rá.

- Hát az igazságról.

- Nem. Maga össze-vissza beszél! Mégis milyen tárgyról hadovál itt össze-vissza?!

- Ez szóismétlés – néztem a szemébe hitetlenkedve. – Úgy kell mondani, hogy hmm… én össze-vissza beszélek, és mégis miről...öhm… aha! Milyen tárgyról hordok itt össze mindent? Ugye mennyivel jobb így?

- Ne szemtelenkedjen!

- Bocsánat – kértem elnézést, majd a hirtelen felismeréstől elmosolyodtam. – Azt hiszem a húgom egy része belém költözött.

- Maga egy gyilkos!

A rendőr arcán már az inak is megfeszültek az idegességtől. A feje teljesen piros volt, és félő, hogy kezd felrobbanni.

- Nem. Én nem. Én csak ostoba vagyok. Igen – erősítettem meg magam. – A tárgy ölte meg, nem én. És több embert is meg fog ölni, ha nem hozza vissza a táskámat. Nem akarom kipróbálni, úgyhogy kérem vissza!

A férfi hirtelen felém hajolt és jó erősen pofon vágott.

- Az apja látta önt – mondta, de már nem féltem tőle. Rájöttem, hogy úgy igazán semmit nem tudnak rám bizonyítani. És ehelyett, hogy most visszahúzódtam volna, kihívóan a rendőr szemébe néztem.

- És mondja csak: vajon hogyan tudtam alig pár perc alatt teljesen lenyúzni a húgomról a bőrt? Mert még élt, mielőtt az apám benyitott.

- Nem érdekel!

- A törvényszíne előtt képes azt mondani, hogy nem érdekli az igazság? Alig pár perc alatt történt az egész. A húgom elkezdett sikoltozni, de akkor mondja meg, hogyha élve nyúztam meg, mégis hogyan tudtam, hogy a fenébe tudtam pár perc alatt az összes bőrt lenyúzni róla? És mégis mivel? Késsel? És a pókok? Azokról nem beszélt? Ez az egész lehetetlenség, és ezt ön is tudja.

- Akkor egy boszorkány.

Szkeptikusan elmosolyodtam.

- Én nem vagyok hívő.

- Azt hiszi ezt elhiszem egy gyilkosságnál? Nem érdekel! Le van tartóztatva!

Közelebb hajoltam a rendőrhöz, az arcom szinte súrolta az övét.

- Nem hiszek semmiben. És ezt az apám is tudja. Én kíváncsi vagyok, és a kíváncsiságom kizárja, hogy higgyek bármiben is, amit nem láttam a saját szememmel. Vagy ezt apa nem mondta? És mégis mi okom lett volna megölni a húgomat? Én szeretem őt. Vagy szerettem. Akár az életemet is rábíztam volna, pedig csak tíz éves volt. – Ezzel elégedetten visszaültem a helyemre.

A rendőr összehúzott, gyanakvó szemekkel nézett engem, majd bosszúsan felsóhajtott.

És ekkor tört ki a káosz.