Tomba
sikoly hasított a levegőbe, amin még nevettem is volna, ha a félelem nem
kerített volna körbe. Nem az a tipikus női horrorfilm sikolyt hallottam meg
először, hanem egy férfi sikolyát. És ez talán örökre az elmémbe fog vésődni.
Akárhányszor egy újabb kihívást látok, a hang a gondolataim közé fog férkőzni,
és visszafordulok. Már ha túlélem ezeket a megpróbáltatásokat. Még a szemem is
könnybe lábadt a történetektől, miközben megrendülve néztem, ahogy a rendőr rám
ordított.
-
Mit tettél?!
Nem
értettem a kérdést. Azt hittem hallotta a szívem dobogását, olyan hangosan
vert. De szemmel láthatólag a férfi csak annyit vett észre az egészből, hogy
kitört a káosz, és az emberek össze-vissza sikoltoznak.
-
Válaszolj!
-
Én…
Az
ajtó hirtelen kivágódott, és összerezzentem a harsány hangtól, melyet idegesség
fűtött jelenpillanatban.
-
Gyorsan! Jöjjön! Kiürítjük az épületet – siettette a társát, és egyszerűen
muszáj volt hátrafordulnom. Kíváncsi voltam rá, vajon mi történhetett, és hogy
észrevették-e a változást? A dolgok miértjét?
-
Megtörtént? – kérdeztem a karcsú nőt nézve, mire ő egyértelművé téve számomra a
semmibe vételemet, elnézett rólam. Sajnos tudtam is, hogy miért. Az arcvonásait
az undor jellemezte leginkább, mikor hozzászóltam. A testtartását kihúzta,
mintha csak egy hercegnő lenne, én pedig a por népe vagyok. Természetesen
megszoktam már ezt az elmúlt percekben, mégis rosszul esett. Én vagyok itt az
egyetlen, aki tudja mi történik körülbelül, erre semmi vesznek!
Kivéve
a velem szemben most felálló férfit. A szívem mégsem könnyebbült meg tőle.
-
Te tudsz erről? – faggatott, még csak nem is leplezve az elborzadását. Azt sem
tudta mi is történt pontosan, de már sejtette, hogy az katasztrofális és nekem
nagyban közöm van hozzá.
-
Igen – feleltem magabiztosan, és én is felálltam. – Úgyhogy azonnal adják ide a
táskámat!
-
Maga tehet mindenről! – sikoltott fel a nő. – Maga sátáni, maga…
Ekkor
valami váratlan történt. Még csak fel sem tudtam ébredni a döbbenettől és egy
hatalmas ütést mért a rendőrnő az arcomra. És, majdnem elkáromkodtam magamat,
de e helyett csak annyit mondtam:
-
Basszus! Hát álljon már le! Csak én segíthetek maguknak.
-
Akkor csinálja meg! – parancsolt rám lenézően az idegen nő, és éreztem, hogy
mondani akart még valamit, de inkább csöndben maradt. Biztosan rájöhetett, hogy
ezzel most nem ér el semmit sem. – Csinálja meg!!
Úgy
tűnik mégis megszólalt.
Gondolkozz,
Britney, gondolkozz!
Hát
most komolyan! Annyit gondolkodtam, hogy észre sem vettem, ahogy a férfi rendőr
karon ragadt és a táskámhoz ráncigál. Csak mikor keményen nekilökött ébredtem
fel igazán. A hulláktól pedig megborzongtam. Ahogy láttam rengetegen meghaltak
és még csak nem is azért, mert hozzáértek a gömbhöz. A tárgy ugyanis a földön
volt.
A
rendőrnő ekkor ismét megszólalt. Dühösen, számon-kérően.
-
Nézze, mit tett!
Néztem.
Pont úgy, ahogy kértem, és furcsa módon a gyomrom már nem fordult fel ezektől a
testektől. Pedig egyik-másik durvább volt, mint a többi. Valamelyiket a saját
bőre fojtotta meg, míg a másiknak a szemgolyójába nyúlt, és áttörte a
koponyáját.
Jó.
Háborgott a gyomrom egy kicsit, de már csak a mérhetetlen szomorúságot éreztem.
Mind-mind meghaltak egy buta döntés miatt. És nem tudtam mit tenni, csak
válaszolni a rendőrnőnek.
-
Látom – mondtam elgondolkodva, és felvettem a földről a gömböt. A szememből
egész biztosan ki lehetett olvasni azt az előbb említett szomorúságot és
csalódást magamban. – És nem tudtam mit tenni.
A
rendőrnő ettől nem lágyult el. Sokkal dühösebb lett, mint eddig, és kezdett
egyre biztosabb lenni abban, hogy én egy romlott, gonosz ember vagyok.
-
Akkor csináljon, maga undorító!
-
Hallgass, Stephanie – szólt rá a férfi, de éreztem, hogy legszívesebben
agyonvert volna engem.
Felsóhajtottam
az összes dolog miatt, ami eddig történt. Pontosan tudtam, mit kell tenni, és
ezt meg is osztottam a többiekkel.
-
Tartóztassatok le, de hagyjátok nálam a gömböt.
Nem
is tudom ekkor mire számítottam. Hiszen én kértem a letartóztatásomat, mégis
összerezzentem, amint a hideg bilincs érintette a bőrömet. Talán még több
üvöltözése vártam, vagy nem tudom. Nem erre a gyors beleegyezésre. De ők sem
tudtak volna mit tenni. Egyikünk se tudta, hogy most mégis mi folyik itt. A tanácstalanságukban pedig egy bűnbakot
kellett találniuk, és ki más lenne az, ha nem a húggyilkos?
-
Figyeljen – törte meg hirtelen a szomorkás csendet a férfi. Olyan váratlanul
ért a hangja, hogy egész biztosan megint összerázkódtam. Úgyhogy a döbbenetet
legyőzve, lehorgasztott fejjel kíváncsian néztem a rendőrre, miközben halkan
suttogva hozzám beszélt. – én nem tudok, mi folyik itt, és, hogy kicsoda maga –
A hangja eközben nagyon ideges volt, mintha félne, hogy meghallják. -, de nincs
más választásunk ezt meg kell értenünk. Ide egy gyilkos kell, és maga az
egyetlen, aki megfelelő erre a szerepre.
-
Értem – reagáltam le a szavait kissé túl hangosan. A rendőrnő rám is nézett, de
megpróbáltam nem foglalkozni vele. – Bocsánat. Mondja!
-
Beszéljen a gömbről! – kérte, és vettem egy mély levegőt. Miközben az utcára
sétáltunk ki, és beszálltunk az autóba, egyre csak a megfelelő válaszon törtem
a fejemet. Mégis hogyan tudnám ezt úgy elmondani, hogy lehetőleg ne nézzen
őrültnek? – Válaszoljon! – parancsolta most már egy kicsit idegesebben.
A
szívem még egyszer dobbant egy nagyot.
Most, vagy soha, de meg kell ezt tennem. Egyszerűen muszáj valakit a
bizalmamba fogadnom.
Istenem,
mondd meg, hogy helyesen teszem-e!
Persze
most se válaszolt, úgyhogy elkezdtem beszélni. Megpróbáltam gyors lenni, mégis
érthető, és eltüntetni a hangomból az ideges és félelemmel teli élt.
-
Aki hozzá ér… Nem – Behunytam a szememet. Fogalmam sem volt, hogy tudnám ezt
kevésbé durván megfogalmazni.
-
Mondja csak! – biztatott, miközben beültem a kocsiba, ő pedig mellém.
-
Mit csinál, Leonardo?
Leonardo nem válaszolt, továbbra is engem nézett.
Most,
vagy soha! Most vagy soha! – keringtek a gondolatok a fejemben.
A
szavak maguktól csúsztak ki a számból.
-
Elsétáltam egy helyre. Tudja, még sosem láttam az előtt – próbáltam mosolyogni,
és folytattam. – De minden rosszul végződött. Egy sötét… valami átadott nekem
egy gömböt, és azt mondta, ha rajtam kívül bárki megérinti, az meghal… De a
húgom megérintette, érti? Buta módon az éjjeli szekrényemre raktam a gömböt, és
ebbe halt bele.
-
És nem tudod, hogy lehet leállítani? – kérdezte a férfi felindultan és
megragadta a karomat, még véletlenül se véve a gömbhöz. – Nem lehetne valahogy
visszafordítani!
Ekkor
egy gondolat sejlett fel az elmémben, de magamban tartottam. Nem voltam biztos
az igazamban. Talán tévedek, mégis nagyon remélem, hogy nem.
Megráztam
a fejemet. Még nem volt tiszta a kép előttem, és a kezemben lévő tárgyat
kezdtem forgatni. Vajon van ennek valami nyitja? Egy megfordító gomb? Egy másik
oldal? Másik fél?
Az
autó ekkor megfékezett. Kiszálltam belőle, és a börtön felé kezdtem sétálni. A
szívemet közben félelem és remény töltötte meg. Remény egy jobb jövőre, egy
másik lehetőségre. És, mikor kinyílt az ajtó és egy őr felé kísértek,
megpróbáltam mosolyogni. Megmutatni, hogy most már minden rendben lesz.
-
Van itt valaki, akit halálra ítéltek? Szeretném ki… mármint megmutatni az
eszközt – javítottam ki magamat komolyan. A kövér nő szemébe néztem és
megpróbáltam ott is tartani a tekintetemet. Olyan ocsmányan és undorítóan
nézett ki. Ellenségesen méregetett engem, és tudtam, hogy nehéz dolgom lesz.
Az
egyetlen barátomra néztem ezen a környéken.
-
Leonardo, mondd el, kérlek!
Először
nem akart semmit sem mondani. Láthatólag fogalma sem volt róla, mit
művelek. És nem is tudom mi, talán az
őszinte, könyörgő tekintetem győzte meg arról, hogy a kérésemnek is értelme
van.
Szegény
nőt már előre sajnáltam, ahogy a rendőr komoly arcát néztem. Előre sejtettem,
hogy ebből csak az a másik nő fog rosszul kijönni.
A
falra néztem, de rögtön elkaptam a tekintetemet. Az árnyékokban néha a sötét
alakot láttam és semmi szükségem nem volt felesleges félelemre. A kulcs már ott
volt a kezemben. Az angyal megjelent előttem és felnyitotta a szememet a dolgok
kulcsára. Megmondta a választ, ezzel megszabadítva a félelmeimtől, a
gondjaimtól, és minden mástól.
Még
egyszer az árnyékra néztem és merőn rábámultam, miközben Leonardo a kövér nőnek
magyarázott. Az árnyékből pedig semmi lett. Eltűnt, mintha ott se lett volna.
Mintha az egészet csak képzeltem volna, és talán tényleg az történt.
Mindenesetre az ajkaimon egy elégedett mosoly jelent meg, miközben a
rendőrférfira néztem.
-
Mehetünk? – kérdeztem, mire válaszul egy meghökkent tekintetet kaptam. A
beszélgetőtársa viszont csak unottan nézett rám. Szerintem azt se tudta, hogy
mit követtem el, egyszerűen csak mindenkivel ilyen ellenséges volt. Nem is
csodálom. Hisz mégis mit gondoljon az ember egy olyanról, aki épp a börtönbe készül?
Ráadásul ilyen fiatalon?
Azt, hogy minimum öt embert megölt.
Ó,
ha tudná igazából mennyit!
-
Igen – felelte Leonardo és megragadta óvatosan a karomat, és mikor látóhatáron
kívülre érkeztünk erősen magához rántott. A hangja szenvedélytől fűtött volt,
miközben a fülembe suttogott. – Többet ne csinálj ilyet!
A
rendőrférfi szemébe néztem, hátha meg tudnám látni a lelkét ebben a zöldes-kék
szempárban. Egyszerűen muszáj volt hirtelenjében megtudnom, hogy mit is akar
tőlem. Mért segít nekem?
-
Mit akarsz? – suttogtam vissza. – Mért segítesz nekem?
Leonardo
felnevetett. A nevetése keserű volt, mintha egy jó viccet mondtam volna el, ami
az ő életét is jellemzi.
-
Nem segítek. De volt egy ugyanilyen lány, mint te.
-
Ugyanúgy gyilkolt, mint én? – kérdeztem döbbenten, ő pedig kinevetett.
-
Nem – felelte, majd elkomorulva folytatta. – A lányom volt ugyanilyen. Furcsa
dolgok voltak körülötte. Kevésbé volt olyan bátor, mint te, de az egyik nap
sötétséget látott az árnyékban – magyarázta, és hiába akartam közbeszólni, nem
tettem. Tudtam, hogy nem olyan tipikus „sötétségről” beszél. – Nagyon megijedt
– bámult a szemeimbe Leonardo. – Nem azért, mert félős volt. Pontosabban
nemcsak azért. Ő hitt a túlvilágban és okkult tudományokat tanult. – A szemem
erre elkerekedett, mire mosolyogva közelebb hajolt, hogy jobban érthessem a
szavait. – Egy nap kikártyázta a sötét árnyat, és azt mondta sötétség jár a
nyomában. Halál, de ott van egy új élet kezdete is. És a sötét árny elragadta.
Nem látta senki, csakúgy eltűnt. Majd egy férfiként tért vissza. Egy bátor
férfiként. Beszélt hozzám, mondott pár dolgot, ezért le akartam csukatni. De
azt a férfit lehetetlen lecsukatni.
Ahogy
Leonardo szemét bámultam olyan szavak jutottak ki a számból, amik csak most
tudatosultak bennem. És a férfi döbbenten nézett rám.
-
Mert ő mindenhol ott van és mindent irányít.
-
Tudtad?
Bólintottam,
pedig ez hazugság. Ezek csak most jutottak eszembe.
-
Igen.
Leonardo
ironikusan elmosolyodott és a fejét rázta, majd rám emelte a tekintetét, mely
szinte már égetett. Még csak ki sem mondta, már világrengető hatással volt rám.
-
Aztán láttam, ahogy bevág téged a rendőrautóba. Már akkor sejtettem, hogy
valami itt nincs rendben.
És
ebben a pillanatban egy embernek gurítottam a gömböt.
