A gömb 6. részlet

Tomba sikoly hasított a levegőbe, amin még nevettem is volna, ha a félelem nem kerített volna körbe. Nem az a tipikus női horrorfilm sikolyt hallottam meg először, hanem egy férfi sikolyát. És ez talán örökre az elmémbe fog vésődni. Akárhányszor egy újabb kihívást látok, a hang a gondolataim közé fog férkőzni, és visszafordulok. Már ha túlélem ezeket a megpróbáltatásokat. Még a szemem is könnybe lábadt a történetektől, miközben megrendülve néztem, ahogy a rendőr rám ordított.

- Mit tettél?!

Nem értettem a kérdést. Azt hittem hallotta a szívem dobogását, olyan hangosan vert. De szemmel láthatólag a férfi csak annyit vett észre az egészből, hogy kitört a káosz, és az emberek össze-vissza sikoltoznak.

- Válaszolj!

- Én…

Az ajtó hirtelen kivágódott, és összerezzentem a harsány hangtól, melyet idegesség fűtött jelenpillanatban.

- Gyorsan! Jöjjön! Kiürítjük az épületet – siettette a társát, és egyszerűen muszáj volt hátrafordulnom. Kíváncsi voltam rá, vajon mi történhetett, és hogy észrevették-e a változást? A dolgok miértjét?

- Megtörtént? – kérdeztem a karcsú nőt nézve, mire ő egyértelművé téve számomra a semmibe vételemet, elnézett rólam. Sajnos tudtam is, hogy miért. Az arcvonásait az undor jellemezte leginkább, mikor hozzászóltam. A testtartását kihúzta, mintha csak egy hercegnő lenne, én pedig a por népe vagyok. Természetesen megszoktam már ezt az elmúlt percekben, mégis rosszul esett. Én vagyok itt az egyetlen, aki tudja mi történik körülbelül, erre semmi vesznek!

Kivéve a velem szemben most felálló férfit. A szívem mégsem könnyebbült meg tőle.

- Te tudsz erről? – faggatott, még csak nem is leplezve az elborzadását. Azt sem tudta mi is történt pontosan, de már sejtette, hogy az katasztrofális és nekem nagyban közöm van hozzá.

- Igen – feleltem magabiztosan, és én is felálltam. – Úgyhogy azonnal adják ide a táskámat!

- Maga tehet mindenről! – sikoltott fel a nő. – Maga sátáni, maga…

Ekkor valami váratlan történt. Még csak fel sem tudtam ébredni a döbbenettől és egy hatalmas ütést mért a rendőrnő az arcomra. És, majdnem elkáromkodtam magamat, de e helyett csak annyit mondtam:

- Basszus! Hát álljon már le! Csak én segíthetek maguknak.

- Akkor csinálja meg! – parancsolt rám lenézően az idegen nő, és éreztem, hogy mondani akart még valamit, de inkább csöndben maradt. Biztosan rájöhetett, hogy ezzel most nem ér el semmit sem. – Csinálja meg!!

Úgy tűnik mégis megszólalt.

Gondolkozz, Britney, gondolkozz!

Hát most komolyan! Annyit gondolkodtam, hogy észre sem vettem, ahogy a férfi rendőr karon ragadt és a táskámhoz ráncigál. Csak mikor keményen nekilökött ébredtem fel igazán. A hulláktól pedig megborzongtam. Ahogy láttam rengetegen meghaltak és még csak nem is azért, mert hozzáértek a gömbhöz. A tárgy ugyanis a földön volt.

A rendőrnő ekkor ismét megszólalt. Dühösen, számon-kérően.

- Nézze, mit tett!

Néztem. Pont úgy, ahogy kértem, és furcsa módon a gyomrom már nem fordult fel ezektől a testektől. Pedig egyik-másik durvább volt, mint a többi. Valamelyiket a saját bőre fojtotta meg, míg a másiknak a szemgolyójába nyúlt, és áttörte a koponyáját.

Jó. Háborgott a gyomrom egy kicsit, de már csak a mérhetetlen szomorúságot éreztem. Mind-mind meghaltak egy buta döntés miatt. És nem tudtam mit tenni, csak válaszolni a rendőrnőnek.

- Látom – mondtam elgondolkodva, és felvettem a földről a gömböt. A szememből egész biztosan ki lehetett olvasni azt az előbb említett szomorúságot és csalódást magamban. – És nem tudtam mit tenni.

A rendőrnő ettől nem lágyult el. Sokkal dühösebb lett, mint eddig, és kezdett egyre biztosabb lenni abban, hogy én egy romlott, gonosz ember vagyok.

- Akkor csináljon, maga undorító!

- Hallgass, Stephanie – szólt rá a férfi, de éreztem, hogy legszívesebben agyonvert volna engem.

Felsóhajtottam az összes dolog miatt, ami eddig történt. Pontosan tudtam, mit kell tenni, és ezt meg is osztottam a többiekkel.

- Tartóztassatok le, de hagyjátok nálam a gömböt.

Nem is tudom ekkor mire számítottam. Hiszen én kértem a letartóztatásomat, mégis összerezzentem, amint a hideg bilincs érintette a bőrömet. Talán még több üvöltözése vártam, vagy nem tudom. Nem erre a gyors beleegyezésre. De ők sem tudtak volna mit tenni. Egyikünk se tudta, hogy most mégis mi folyik itt.  A tanácstalanságukban pedig egy bűnbakot kellett találniuk, és ki más lenne az, ha nem a húggyilkos?

- Figyeljen – törte meg hirtelen a szomorkás csendet a férfi. Olyan váratlanul ért a hangja, hogy egész biztosan megint összerázkódtam. Úgyhogy a döbbenetet legyőzve, lehorgasztott fejjel kíváncsian néztem a rendőrre, miközben halkan suttogva hozzám beszélt. – én nem tudok, mi folyik itt, és, hogy kicsoda maga – A hangja eközben nagyon ideges volt, mintha félne, hogy meghallják. -, de nincs más választásunk ezt meg kell értenünk. Ide egy gyilkos kell, és maga az egyetlen, aki megfelelő erre a szerepre.

- Értem – reagáltam le a szavait kissé túl hangosan. A rendőrnő rám is nézett, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. – Bocsánat. Mondja!

- Beszéljen a gömbről! – kérte, és vettem egy mély levegőt. Miközben az utcára sétáltunk ki, és beszálltunk az autóba, egyre csak a megfelelő válaszon törtem a fejemet. Mégis hogyan tudnám ezt úgy elmondani, hogy lehetőleg ne nézzen őrültnek? – Válaszoljon! – parancsolta most már egy kicsit idegesebben.

A szívem még egyszer dobbant egy nagyot.  Most, vagy soha, de meg kell ezt tennem. Egyszerűen muszáj valakit a bizalmamba fogadnom.

Istenem, mondd meg, hogy helyesen teszem-e!

Persze most se válaszolt, úgyhogy elkezdtem beszélni. Megpróbáltam gyors lenni, mégis érthető, és eltüntetni a hangomból az ideges és félelemmel teli élt.

- Aki hozzá ér… Nem – Behunytam a szememet. Fogalmam sem volt, hogy tudnám ezt kevésbé durván megfogalmazni.

- Mondja csak! – biztatott, miközben beültem a kocsiba, ő pedig mellém.

- Mit csinál, Leonardo?

Leonardo nem válaszolt, továbbra is engem nézett.

Most, vagy soha! Most vagy soha! – keringtek a gondolatok a fejemben.

A szavak maguktól csúsztak ki a számból.

- Elsétáltam egy helyre. Tudja, még sosem láttam az előtt – próbáltam mosolyogni, és folytattam. – De minden rosszul végződött. Egy sötét… valami átadott nekem egy gömböt, és azt mondta, ha rajtam kívül bárki megérinti, az meghal… De a húgom megérintette, érti? Buta módon az éjjeli szekrényemre raktam a gömböt, és ebbe halt bele.

- És nem tudod, hogy lehet leállítani? – kérdezte a férfi felindultan és megragadta a karomat, még véletlenül se véve a gömbhöz. – Nem lehetne valahogy visszafordítani!

Ekkor egy gondolat sejlett fel az elmémben, de magamban tartottam. Nem voltam biztos az igazamban. Talán tévedek, mégis nagyon remélem, hogy nem.

Megráztam a fejemet. Még nem volt tiszta a kép előttem, és a kezemben lévő tárgyat kezdtem forgatni. Vajon van ennek valami nyitja? Egy megfordító gomb? Egy másik oldal? Másik fél?

Az autó ekkor megfékezett. Kiszálltam belőle, és a börtön felé kezdtem sétálni. A szívemet közben félelem és remény töltötte meg. Remény egy jobb jövőre, egy másik lehetőségre. És, mikor kinyílt az ajtó és egy őr felé kísértek, megpróbáltam mosolyogni. Megmutatni, hogy most már minden rendben lesz.

- Van itt valaki, akit halálra ítéltek? Szeretném ki… mármint megmutatni az eszközt – javítottam ki magamat komolyan. A kövér nő szemébe néztem és megpróbáltam ott is tartani a tekintetemet. Olyan ocsmányan és undorítóan nézett ki. Ellenségesen méregetett engem, és tudtam, hogy nehéz dolgom lesz.

Az egyetlen barátomra néztem ezen a környéken.

- Leonardo, mondd el, kérlek!

Először nem akart semmit sem mondani. Láthatólag fogalma sem volt róla, mit művelek.  És nem is tudom mi, talán az őszinte, könyörgő tekintetem győzte meg arról, hogy a kérésemnek is értelme van.

Szegény nőt már előre sajnáltam, ahogy a rendőr komoly arcát néztem. Előre sejtettem, hogy ebből csak az a másik nő fog rosszul kijönni.

A falra néztem, de rögtön elkaptam a tekintetemet. Az árnyékokban néha a sötét alakot láttam és semmi szükségem nem volt felesleges félelemre. A kulcs már ott volt a kezemben. Az angyal megjelent előttem és felnyitotta a szememet a dolgok kulcsára. Megmondta a választ, ezzel megszabadítva a félelmeimtől, a gondjaimtól, és minden mástól.

Még egyszer az árnyékra néztem és merőn rábámultam, miközben Leonardo a kövér nőnek magyarázott. Az árnyékből pedig semmi lett. Eltűnt, mintha ott se lett volna. Mintha az egészet csak képzeltem volna, és talán tényleg az történt. Mindenesetre az ajkaimon egy elégedett mosoly jelent meg, miközben a rendőrférfira néztem.

- Mehetünk? – kérdeztem, mire válaszul egy meghökkent tekintetet kaptam. A beszélgetőtársa viszont csak unottan nézett rám. Szerintem azt se tudta, hogy mit követtem el, egyszerűen csak mindenkivel ilyen ellenséges volt. Nem is csodálom. Hisz mégis mit gondoljon az ember egy olyanról, aki épp a börtönbe készül? Ráadásul ilyen fiatalon?

Azt, hogy minimum öt embert megölt.

Ó, ha tudná igazából mennyit!

- Igen – felelte Leonardo és megragadta óvatosan a karomat, és mikor látóhatáron kívülre érkeztünk erősen magához rántott. A hangja szenvedélytől fűtött volt, miközben a fülembe suttogott. – Többet ne csinálj ilyet!

A rendőrférfi szemébe néztem, hátha meg tudnám látni a lelkét ebben a zöldes-kék szempárban. Egyszerűen muszáj volt hirtelenjében megtudnom, hogy mit is akar tőlem. Mért segít nekem?

- Mit akarsz? – suttogtam vissza. – Mért segítesz nekem?

Leonardo felnevetett. A nevetése keserű volt, mintha egy jó viccet mondtam volna el, ami az ő életét is jellemzi.

- Nem segítek. De volt egy ugyanilyen lány, mint te.

- Ugyanúgy gyilkolt, mint én? – kérdeztem döbbenten, ő pedig kinevetett.

- Nem – felelte, majd elkomorulva folytatta. – A lányom volt ugyanilyen. Furcsa dolgok voltak körülötte. Kevésbé volt olyan bátor, mint te, de az egyik nap sötétséget látott az árnyékban – magyarázta, és hiába akartam közbeszólni, nem tettem. Tudtam, hogy nem olyan tipikus „sötétségről” beszél. – Nagyon megijedt – bámult a szemeimbe Leonardo. – Nem azért, mert félős volt. Pontosabban nemcsak azért. Ő hitt a túlvilágban és okkult tudományokat tanult. – A szemem erre elkerekedett, mire mosolyogva közelebb hajolt, hogy jobban érthessem a szavait. – Egy nap kikártyázta a sötét árnyat, és azt mondta sötétség jár a nyomában. Halál, de ott van egy új élet kezdete is. És a sötét árny elragadta. Nem látta senki, csakúgy eltűnt. Majd egy férfiként tért vissza. Egy bátor férfiként. Beszélt hozzám, mondott pár dolgot, ezért le akartam csukatni. De azt a férfit lehetetlen lecsukatni.

Ahogy Leonardo szemét bámultam olyan szavak jutottak ki a számból, amik csak most tudatosultak bennem. És a férfi döbbenten nézett rám.

- Mert ő mindenhol ott van és mindent irányít.

- Tudtad?

Bólintottam, pedig ez hazugság. Ezek csak most jutottak eszembe.

- Igen.

Leonardo ironikusan elmosolyodott és a fejét rázta, majd rám emelte a tekintetét, mely szinte már égetett. Még csak ki sem mondta, már világrengető hatással volt rám.

- Aztán láttam, ahogy bevág téged a rendőrautóba. Már akkor sejtettem, hogy valami itt nincs rendben.

És ebben a pillanatban egy embernek gurítottam a gömböt.