A gömb 8. részlet

Szinte beleolvadt a terembe, mégis kívül állott tőle. Talán azért, mert maga a lénye sötétebb volt minden eddig látottnál. A dühétől pedig az emberek kontinenstől kontinensre menekültek volna előle. Csak nem itt, és nem most.

- Ki mersz hívni? Nem hallgattál a figyelmeztetőszóra? – Lassan közeledett hozzám, szinte lebegve, ám én hallottam, ahogy alig, de a csontok hozzáérnek a földhöz. Neki ugyanis nem volt igazi lába, csak ami maradt belőle a hús és a bőr után.

- Ez nem fair! És anya mért menekült el előlem?

Hallottam a démon sátáni kuncogását, mintha csak valami csínytevésen kaptam volna. A nevetésének mégis volt valami gonosz, kárörvendő éle.

- Csak meglátogattam egy kicsit…

- Mért? Mit akarsz tőlem!? – kérdeztem gyorsan, mielőtt az inamba szállt volna a bátorság.

- Hmm…

- Mit??

- Csak egy kis szórakozást… Ha már oly rég vártam rád…

- Miért?

A kaszás a képembe nyomta csontos, füstölgő pofáját.

- Mert olyan érdekes a lelked – válaszolta és végig simított a karomon. – Elegendő válasz, kislány?

- Nem.

A sötét lény ekkor felnevetett, és valami szorítani kezdte a torkomat. A földre estem a hirtelen jött fájdalomtól.

- Eressz! – kiáltottam rá, és féltem, most, hogy nem érzem többé Leonardo ölelését, a bátorság is kihunyt belőlem.

- Nem! – rikoltotta. – Szerinted olyan jó? Mindig lesz egy újabb! Ez unalmas! Gyilkosokból kerülnek ki, vagy olyanokból, mint én, de nekem te kellesz. És az-az átkozottul tökéletes lelked!

A nyakamon lévő szorítás egyre erősebb lett.

- Nikolett?

- Nikolett? – ismételtem meg Leonardo kérdését zavartan.

- Állj meg ott ahol vagy! Nem érdekelsz!

- De mi… mért…? – Hallottam a rendőrférfi hangján, hogy kezd egyre zavartabb lenni.

- Mindig…

- Lesz egy újabb? – próbáltam kipréselni magamból a kérdést, és hirtelen megvilágosodtam. – Azt hitted bántani tud?

A kaszás rám emelte a tekintetét. Továbbra is sötét és ijesztő volt, de már láttam valamennyire a lelkét is. Egy olyan lányét, aki valamikor régen rosszul döntött.

- Te ezt nem érted – szólt vissza nekem, és rögtön elfogott a csalódottság. Bárki is volt régebben ez a lány, a lelke úgy igazán sosem fog visszatérni. A hangja is még mindig ugyanolyan démonian csengett. – Nem tudsz harcolni ellene. Megöl, és a végén te is olyan leszel, mint ő. Nem volt választásom. És az a férfi… az-az átkozott folyamatosan bámult lesajnálkozó tekintettel!

„- Mit szólsz ahhoz, hogy mind egymás tükörképei vagyunk?”

Hátha ő az én tükörképem, akkor eléggé rossz a véleményem róla, mégis sajnálom. Bárcsak előbb megvilágosodtam volna!

- Visszakérem a húgomat és minden más embert.

- Nem!

- Megbeszéltük. És rajtam kívül senki más nem ért hozzá.

- Te beszéltél vele! – vádolt meg, és bólintottam. Tudtam, hogy a titokzatos férfiról beszél. – A fenébe!

- Kérem vissza!

- Meg tudlak ölni, te nyomorult

Fölényesen néztem a kaszásra. A sötét lény helyébe már egy hisztis, tehetetlen lányt képzeltem. Már nem is volt olyan ijesztő ez az egész, csak az-az idegesítő fekete füst…

- Majdnem megfullasztottalak! Ne szórakozz velem! – méltatlankodott a Nikolett nevű kaszás.

A tekintetem, ha lehet csak még fölényesebb lett.

Egyszerűen imádom magamat! Bár egy kicsit még mindig félek attól, hogy tévedek.

De vajon a húgom mért nézett rám akkor olyan bűntudatosan?

- Azért, mert tudta, hogy ez nem lesz sokáig így – suttogta a démon. – A fenébe!

- Mit mondtál?

- A fenébét!

- Az előtt.

- Azt, hogy tudta mi fog történni! És, mert nem akart téged itt hagyni – forgatta a szemeit.

Leonardo bizonytalan és hitetlenkedő hangja zavarta meg ezt a pillanatot.

- Nikolett? – kérdezte.

- A fenébe! – mormogta a kaszás.

- Vissza tudnád adni az embereket? Életbe hozni őket?

- Igen, apu, de…

- Nikki, az apád gyászolt téged és egy nagyon jó embernek gondolt, aki nem gyilkol másokat – szóltam közbe kritikusan.

- A fenébe is ne szólj közbe! És hazudsz!

- Igazad mond – suttogta Leonardo, és Nikolett zavartan nézett arra, ahol volt, majd rám pillantott. Láthatólag tanácstalan volt. Ezekre még nem készült fel teljesen. Szerintem azt hitte, hogy majd minden úgy fog menni, ahogy ő kigondolta, de sosem lehet tudni.

- Szóval hiszed, hogy az emberek egymás tükörképei? – fordult végül hozzám.

Hát nem nagyon hiszem, de úgy tűnik el kéne kezdenem.

- Igen – feleltem, majd hozzátettem még valamit, mikor láttam a hitetlenkedő arcát. – Komolyan. De te tudsz…?

- Meg ne kérdezd! Hangosan gondolkodtál – válaszolt a félbehagyott kérdésre, majd szúrósan a szemembe nézett. – Remélem ez lesz a hitvallásod, különben visszajövök az elhunytakért. És apa! Bocsi.

Ezzel eltűnt.

A világ pedig ismét rendbe jött.