Szerencsére
az-az ember csak egy elítélt volt, akihez vittek, mégis megijedtem.
Most már önszántamból gyilkolok! Nem, ez nem igaz. Egyszerűen eldurrant az agyam,
és nem bírta elfogadni az összefüggéseket. A titokzatos rendőrrel kapcsolatban,
és hogy Leonardo látta azt a jelentet. Mind olyan hitetlenek, hogy azt
egyszerűen fel sem lehet fogni. Mintha csak engem akarnának kínozni.
Most
viszont nem maradt sok időm. Odaléptem az elítélthez, leguggoltam az elkínzott
testéhez, és nagyot sóhajtottam. Ez az egész túlhihetetlen. Talán nem is igaz, és
csak álmodok. Remélhetőleg. Mert még most sem biztos, hogy ezzel mindenkit
megmentek. A saját gondolataimban sem bízok igazán.
„-
Mit szólsz ahhoz, hogy mind egymás tükörképei vagyunk?”
Igen.
Ezt kell tennem.
Ismét
sóhajtottam egyet.
-
Mi egyek vagyunk. Mind-mind egymást mutatjuk. Ugyanazok vagyunk. Egymás
tükörképei – forgattam meg a szememet egy csöppet, majd kitörtem. – Úgyhogy
nincs joga senkit sem elbitorolnia tőlem!! Önkényesen vetted el őket, te
szörnyeteg! És visszakérem őket! Minden egyes rohadt embert. Nem veheted el
őket, mert ugyanazok vagyunk. Mindenki én. Érted, te rohadék!?
Még
én magam sem hittem el a szavaimat. A hangom remegett és egyedül akkor tudtam
leplezni, mikor kimutattam a dühömet a démon iránt.
A
terem ekkor besötétedett. Egyedül onnét tudtam meg, hogy nem vagyok egyedül,
hogy éreztem Leonardo megnyugtató ölelését. Ő se tudta jobban mi fog történni,
de tökéletesen megérezte a rettegésemet. Semmit sem lehetett látni csak
sötétséget.
És
a démon fekete ruháját, s füstölő testét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése