Sajnos az oldal - technikai okok miatt - bizonyos ideig szünetel.
Ezen az oldalon rövid novellák tekinthetők meg, valamint egy már befejezett könyvemből részletek.
Figyelem! Figyelem!
Részlet a könyvemből mindig külön bejegyzésben fognak felkerülni, vagy néhány novella elején, esetleg hátulján.
A blogban pedig előre is bocsánatot kérek az esetleges durva szavakért, káromkodásokért!
És szívesen várom mindenkinek a véleményét, a novellámról, könyv részletekről stb. ^^
2013. május 5., vasárnap
2013. április 1., hétfő
2013. március 10., vasárnap
A gömb 9. részlet
Pár
nappal később…
Hát
semmi sem lett ugyanaz. Anya továbbra sem került elő, mert nagyon félt a
kaszástól. Gondolom őt is valamilyen ijesztő módszerrel látogatták meg. De
azért néha eljött hozzánk. És apával se lett minden ugyanaz. A legtöbb idejét a
munkával töltötte, hogy még véletlenül se keljen a szemembe néznie. A húgomat,
Lilit először kérdésekkel zaklatta a hirtelen feltámadása miatt, de aztán
annyiban hagyta, mikor látta a makacs ellenállást. Én személy szerint csak
éltem tovább az életemet eléggé furcsán, és megpróbáltam visszafogni a kíváncsiságomat
is, és a húgomra hasonlítani.
Természetesen
nem sikerült. Továbbra is fejjel a falba mentem, csak már kevésbé olyan durván,
mint később. Leonardo pedig eltűnt rögtön a furcsa találkozás után. A rendőrség
inkább békén hagyott engem. Nem akartak tudni erről az egész túlvilági
dologról, és őszintén szólva én sem.
Egyik
nap azonban megjelent a titokzatos férfi. Úgy mosolygott rám, mintha semmi
gondja nem lenne, és mindent tud rólam meg a történtekről.
-
Mit akar? – kérdeztem. Ő megfogta a kezemet és óvatosan magához húzott.
-
Nem akarsz megcsókolni?
-
Pedofil, vagy mi?
-
Nincs korunk – felelte és a szeme hirtelen szivárványszínű lett egy pillanatra.
Fény lövellt ki belőle. Lágy, szívet melengető fény. – Nincs nemünk. De te
gyönyörű vagy.
-
És te ki? – faggattam kíváncsian. A hangomat szándékosan megkeményítettem. – És
mégis mi az, hogy nincs nemed.
A
férfi kedvesem rám mosolygott.
-
A semmiből jöttünk és fényesek vagyunk. Ennyit jelent. Gondoltam adok
valamilyen jutalmat. Okos kislány voltál. De, ha nem hát nem… - Ezzel elengedte
a kezemet.
Közelebb
léptem hozzá. Dühösen a szemébe néztem.
-
Szerinted az ajándék számomra, hogy megcsókolsz?
-
Nem – mosolygott továbbra is. – Tudod, régebben őrangyal voltam. Most már csak
fény vagyok a fényből, és ez a munka illik hozzám a leginkább. Nem őrangyalnak
születtem én.
-
Mégis ki a… jó isten vagy??
Erre
csak jóízűen elnevette magát.
-
Fény a fényből – felelte. – Kérsz egy szeletet a jövőből? Meg kell, hogy
jutalmazzalak.
Ekkor
hirtelen, mielőtt még válaszolhattam volna átölelt. Az elmémben pedig ezernyi
kép cikázott végig. Gyermekek, férj, barátságok, és megnyugvás. Láttam Lilit
is, ahogy a boldogságtól elsírja magát és összekócolja a kislánya haját. Alig
tudtam ezeket mind megjegyezni, ahogy a saját jövőmet se voltam képes. Ám
egyetlen egy megmaradt bennem: a boldogság.
Nem
lesz többet fájdalom és félelem.
Ragyogóan
a férfira néztem és rámosolyogtam a jövőbeli emlékek hatására.
-
Köszönöm! – öleltem meg most én. – Mi is a neved? – kérdeztem, miközben
elhúzódtam tőle
-
Raymond.
-
Köszönöm, Raymond!
Egy
puszit nyomta a férfi arcára, és hazafelé tartottam.
Már
alig vártam, hogy ezt elmesélhessem otthon…
Közben
boldogan az égre néztem.
Igen!
Végre sikerült!
Az
én szívem is megnyugodott véglegesen.
A
boldogságra, mely már biztos a számomra!
VÉGE
2013. március 7., csütörtök
A gömb 8. részlet
Szinte
beleolvadt a terembe, mégis kívül állott tőle. Talán azért, mert maga a lénye
sötétebb volt minden eddig látottnál. A dühétől pedig az emberek kontinenstől
kontinensre menekültek volna előle. Csak nem itt, és nem most.
-
Ki mersz hívni? Nem hallgattál a figyelmeztetőszóra? – Lassan közeledett
hozzám, szinte lebegve, ám én hallottam, ahogy alig, de a csontok hozzáérnek a
földhöz. Neki ugyanis nem volt igazi lába, csak ami maradt belőle a hús és a
bőr után.
-
Ez nem fair! És anya mért menekült el előlem?
Hallottam
a démon sátáni kuncogását, mintha csak valami csínytevésen kaptam volna. A
nevetésének mégis volt valami gonosz, kárörvendő éle.
-
Csak meglátogattam egy kicsit…
-
Mért? Mit akarsz tőlem!? – kérdeztem gyorsan, mielőtt az inamba szállt volna a
bátorság.
-
Hmm…
-
Mit??
-
Csak egy kis szórakozást… Ha már oly rég vártam rád…
-
Miért?
A
kaszás a képembe nyomta csontos, füstölgő pofáját.
-
Mert olyan érdekes a lelked – válaszolta és végig simított a karomon. –
Elegendő válasz, kislány?
-
Nem.
A
sötét lény ekkor felnevetett, és valami szorítani kezdte a torkomat. A földre
estem a hirtelen jött fájdalomtól.
-
Eressz! – kiáltottam rá, és féltem, most, hogy nem érzem többé Leonardo
ölelését, a bátorság is kihunyt belőlem.
-
Nem! – rikoltotta. – Szerinted olyan jó? Mindig lesz egy újabb! Ez unalmas!
Gyilkosokból kerülnek ki, vagy olyanokból, mint én, de nekem te kellesz. És
az-az átkozottul tökéletes lelked!
A
nyakamon lévő szorítás egyre erősebb lett.
-
Nikolett?
-
Nikolett? – ismételtem meg Leonardo kérdését zavartan.
-
Állj meg ott ahol vagy! Nem érdekelsz!
-
De mi… mért…? – Hallottam a rendőrférfi hangján, hogy kezd egyre zavartabb
lenni.
-
Mindig…
-
Lesz egy újabb? – próbáltam kipréselni magamból a kérdést, és hirtelen
megvilágosodtam. – Azt hitted bántani tud?
A
kaszás rám emelte a tekintetét. Továbbra is sötét és ijesztő volt, de már
láttam valamennyire a lelkét is. Egy olyan lányét, aki valamikor régen rosszul
döntött.
-
Te ezt nem érted – szólt vissza nekem, és rögtön elfogott a csalódottság. Bárki
is volt régebben ez a lány, a lelke úgy igazán sosem fog visszatérni. A hangja
is még mindig ugyanolyan démonian csengett. – Nem tudsz harcolni ellene. Megöl,
és a végén te is olyan leszel, mint ő. Nem volt választásom. És az a férfi…
az-az átkozott folyamatosan bámult lesajnálkozó tekintettel!
„-
Mit szólsz ahhoz, hogy mind egymás tükörképei vagyunk?”
Hátha
ő az én tükörképem, akkor eléggé rossz a véleményem róla, mégis sajnálom.
Bárcsak előbb megvilágosodtam volna!
-
Visszakérem a húgomat és minden más embert.
-
Nem!
-
Megbeszéltük. És rajtam kívül senki más nem ért hozzá.
-
Te beszéltél vele! – vádolt meg, és bólintottam. Tudtam, hogy a titokzatos
férfiról beszél. – A fenébe!
-
Kérem vissza!
-
Meg tudlak ölni, te nyomorult
Fölényesen
néztem a kaszásra. A sötét lény helyébe már egy hisztis, tehetetlen lányt
képzeltem. Már nem is volt olyan ijesztő ez az egész, csak az-az idegesítő
fekete füst…
-
Majdnem megfullasztottalak! Ne szórakozz velem! – méltatlankodott a Nikolett
nevű kaszás.
A
tekintetem, ha lehet csak még fölényesebb lett.
Egyszerűen
imádom magamat! Bár egy kicsit még mindig félek attól, hogy tévedek.
De
vajon a húgom mért nézett rám akkor olyan bűntudatosan?
-
Azért, mert tudta, hogy ez nem lesz sokáig így – suttogta a démon. – A fenébe!
-
Mit mondtál?
-
A fenébét!
-
Az előtt.
-
Azt, hogy tudta mi fog történni! És, mert nem akart téged itt hagyni – forgatta
a szemeit.
Leonardo
bizonytalan és hitetlenkedő hangja zavarta meg ezt a pillanatot.
-
Nikolett? – kérdezte.
-
A fenébe! – mormogta a kaszás.
-
Vissza tudnád adni az embereket? Életbe hozni őket?
-
Igen, apu, de…
-
Nikki, az apád gyászolt téged és egy nagyon jó embernek gondolt, aki nem
gyilkol másokat – szóltam közbe kritikusan.
-
A fenébe is ne szólj közbe! És hazudsz!
-
Igazad mond – suttogta Leonardo, és Nikolett zavartan nézett arra, ahol volt,
majd rám pillantott. Láthatólag tanácstalan volt. Ezekre még nem készült fel
teljesen. Szerintem azt hitte, hogy majd minden úgy fog menni, ahogy ő
kigondolta, de sosem lehet tudni.
-
Szóval hiszed, hogy az emberek egymás tükörképei? – fordult végül hozzám.
Hát
nem nagyon hiszem, de úgy tűnik el kéne kezdenem.
-
Igen – feleltem, majd hozzátettem még valamit, mikor láttam a hitetlenkedő
arcát. – Komolyan. De te tudsz…?
-
Meg ne kérdezd! Hangosan gondolkodtál – válaszolt a félbehagyott kérdésre, majd
szúrósan a szemembe nézett. – Remélem ez lesz a hitvallásod, különben
visszajövök az elhunytakért. És apa! Bocsi.
Ezzel
eltűnt.
A
világ pedig ismét rendbe jött.
2013. március 3., vasárnap
A gömb 7. részlet
Szerencsére
az-az ember csak egy elítélt volt, akihez vittek, mégis megijedtem.
Most már önszántamból gyilkolok! Nem, ez nem igaz. Egyszerűen eldurrant az agyam,
és nem bírta elfogadni az összefüggéseket. A titokzatos rendőrrel kapcsolatban,
és hogy Leonardo látta azt a jelentet. Mind olyan hitetlenek, hogy azt
egyszerűen fel sem lehet fogni. Mintha csak engem akarnának kínozni.
Most
viszont nem maradt sok időm. Odaléptem az elítélthez, leguggoltam az elkínzott
testéhez, és nagyot sóhajtottam. Ez az egész túlhihetetlen. Talán nem is igaz, és
csak álmodok. Remélhetőleg. Mert még most sem biztos, hogy ezzel mindenkit
megmentek. A saját gondolataimban sem bízok igazán.
„-
Mit szólsz ahhoz, hogy mind egymás tükörképei vagyunk?”
Igen.
Ezt kell tennem.
Ismét
sóhajtottam egyet.
-
Mi egyek vagyunk. Mind-mind egymást mutatjuk. Ugyanazok vagyunk. Egymás
tükörképei – forgattam meg a szememet egy csöppet, majd kitörtem. – Úgyhogy
nincs joga senkit sem elbitorolnia tőlem!! Önkényesen vetted el őket, te
szörnyeteg! És visszakérem őket! Minden egyes rohadt embert. Nem veheted el
őket, mert ugyanazok vagyunk. Mindenki én. Érted, te rohadék!?
Még
én magam sem hittem el a szavaimat. A hangom remegett és egyedül akkor tudtam
leplezni, mikor kimutattam a dühömet a démon iránt.
A
terem ekkor besötétedett. Egyedül onnét tudtam meg, hogy nem vagyok egyedül,
hogy éreztem Leonardo megnyugtató ölelését. Ő se tudta jobban mi fog történni,
de tökéletesen megérezte a rettegésemet. Semmit sem lehetett látni csak
sötétséget.
És
a démon fekete ruháját, s füstölő testét.
2013. március 2., szombat
A gömb 6. részlet
Tomba
sikoly hasított a levegőbe, amin még nevettem is volna, ha a félelem nem
kerített volna körbe. Nem az a tipikus női horrorfilm sikolyt hallottam meg
először, hanem egy férfi sikolyát. És ez talán örökre az elmémbe fog vésődni.
Akárhányszor egy újabb kihívást látok, a hang a gondolataim közé fog férkőzni,
és visszafordulok. Már ha túlélem ezeket a megpróbáltatásokat. Még a szemem is
könnybe lábadt a történetektől, miközben megrendülve néztem, ahogy a rendőr rám
ordított.
-
Mit tettél?!
Nem
értettem a kérdést. Azt hittem hallotta a szívem dobogását, olyan hangosan
vert. De szemmel láthatólag a férfi csak annyit vett észre az egészből, hogy
kitört a káosz, és az emberek össze-vissza sikoltoznak.
-
Válaszolj!
-
Én…
Az
ajtó hirtelen kivágódott, és összerezzentem a harsány hangtól, melyet idegesség
fűtött jelenpillanatban.
-
Gyorsan! Jöjjön! Kiürítjük az épületet – siettette a társát, és egyszerűen
muszáj volt hátrafordulnom. Kíváncsi voltam rá, vajon mi történhetett, és hogy
észrevették-e a változást? A dolgok miértjét?
-
Megtörtént? – kérdeztem a karcsú nőt nézve, mire ő egyértelművé téve számomra a
semmibe vételemet, elnézett rólam. Sajnos tudtam is, hogy miért. Az arcvonásait
az undor jellemezte leginkább, mikor hozzászóltam. A testtartását kihúzta,
mintha csak egy hercegnő lenne, én pedig a por népe vagyok. Természetesen
megszoktam már ezt az elmúlt percekben, mégis rosszul esett. Én vagyok itt az
egyetlen, aki tudja mi történik körülbelül, erre semmi vesznek!
Kivéve
a velem szemben most felálló férfit. A szívem mégsem könnyebbült meg tőle.
-
Te tudsz erről? – faggatott, még csak nem is leplezve az elborzadását. Azt sem
tudta mi is történt pontosan, de már sejtette, hogy az katasztrofális és nekem
nagyban közöm van hozzá.
-
Igen – feleltem magabiztosan, és én is felálltam. – Úgyhogy azonnal adják ide a
táskámat!
-
Maga tehet mindenről! – sikoltott fel a nő. – Maga sátáni, maga…
Ekkor
valami váratlan történt. Még csak fel sem tudtam ébredni a döbbenettől és egy
hatalmas ütést mért a rendőrnő az arcomra. És, majdnem elkáromkodtam magamat,
de e helyett csak annyit mondtam:
-
Basszus! Hát álljon már le! Csak én segíthetek maguknak.
-
Akkor csinálja meg! – parancsolt rám lenézően az idegen nő, és éreztem, hogy
mondani akart még valamit, de inkább csöndben maradt. Biztosan rájöhetett, hogy
ezzel most nem ér el semmit sem. – Csinálja meg!!
Úgy
tűnik mégis megszólalt.
Gondolkozz,
Britney, gondolkozz!
Hát
most komolyan! Annyit gondolkodtam, hogy észre sem vettem, ahogy a férfi rendőr
karon ragadt és a táskámhoz ráncigál. Csak mikor keményen nekilökött ébredtem
fel igazán. A hulláktól pedig megborzongtam. Ahogy láttam rengetegen meghaltak
és még csak nem is azért, mert hozzáértek a gömbhöz. A tárgy ugyanis a földön
volt.
A
rendőrnő ekkor ismét megszólalt. Dühösen, számon-kérően.
-
Nézze, mit tett!
Néztem.
Pont úgy, ahogy kértem, és furcsa módon a gyomrom már nem fordult fel ezektől a
testektől. Pedig egyik-másik durvább volt, mint a többi. Valamelyiket a saját
bőre fojtotta meg, míg a másiknak a szemgolyójába nyúlt, és áttörte a
koponyáját.
Jó.
Háborgott a gyomrom egy kicsit, de már csak a mérhetetlen szomorúságot éreztem.
Mind-mind meghaltak egy buta döntés miatt. És nem tudtam mit tenni, csak
válaszolni a rendőrnőnek.
-
Látom – mondtam elgondolkodva, és felvettem a földről a gömböt. A szememből
egész biztosan ki lehetett olvasni azt az előbb említett szomorúságot és
csalódást magamban. – És nem tudtam mit tenni.
A
rendőrnő ettől nem lágyult el. Sokkal dühösebb lett, mint eddig, és kezdett
egyre biztosabb lenni abban, hogy én egy romlott, gonosz ember vagyok.
-
Akkor csináljon, maga undorító!
-
Hallgass, Stephanie – szólt rá a férfi, de éreztem, hogy legszívesebben
agyonvert volna engem.
Felsóhajtottam
az összes dolog miatt, ami eddig történt. Pontosan tudtam, mit kell tenni, és
ezt meg is osztottam a többiekkel.
-
Tartóztassatok le, de hagyjátok nálam a gömböt.
Nem
is tudom ekkor mire számítottam. Hiszen én kértem a letartóztatásomat, mégis
összerezzentem, amint a hideg bilincs érintette a bőrömet. Talán még több
üvöltözése vártam, vagy nem tudom. Nem erre a gyors beleegyezésre. De ők sem
tudtak volna mit tenni. Egyikünk se tudta, hogy most mégis mi folyik itt. A tanácstalanságukban pedig egy bűnbakot
kellett találniuk, és ki más lenne az, ha nem a húggyilkos?
-
Figyeljen – törte meg hirtelen a szomorkás csendet a férfi. Olyan váratlanul
ért a hangja, hogy egész biztosan megint összerázkódtam. Úgyhogy a döbbenetet
legyőzve, lehorgasztott fejjel kíváncsian néztem a rendőrre, miközben halkan
suttogva hozzám beszélt. – én nem tudok, mi folyik itt, és, hogy kicsoda maga –
A hangja eközben nagyon ideges volt, mintha félne, hogy meghallják. -, de nincs
más választásunk ezt meg kell értenünk. Ide egy gyilkos kell, és maga az
egyetlen, aki megfelelő erre a szerepre.
-
Értem – reagáltam le a szavait kissé túl hangosan. A rendőrnő rám is nézett, de
megpróbáltam nem foglalkozni vele. – Bocsánat. Mondja!
-
Beszéljen a gömbről! – kérte, és vettem egy mély levegőt. Miközben az utcára
sétáltunk ki, és beszálltunk az autóba, egyre csak a megfelelő válaszon törtem
a fejemet. Mégis hogyan tudnám ezt úgy elmondani, hogy lehetőleg ne nézzen
őrültnek? – Válaszoljon! – parancsolta most már egy kicsit idegesebben.
A
szívem még egyszer dobbant egy nagyot.
Most, vagy soha, de meg kell ezt tennem. Egyszerűen muszáj valakit a
bizalmamba fogadnom.
Istenem,
mondd meg, hogy helyesen teszem-e!
Persze
most se válaszolt, úgyhogy elkezdtem beszélni. Megpróbáltam gyors lenni, mégis
érthető, és eltüntetni a hangomból az ideges és félelemmel teli élt.
-
Aki hozzá ér… Nem – Behunytam a szememet. Fogalmam sem volt, hogy tudnám ezt
kevésbé durván megfogalmazni.
-
Mondja csak! – biztatott, miközben beültem a kocsiba, ő pedig mellém.
-
Mit csinál, Leonardo?
Leonardo nem válaszolt, továbbra is engem nézett.
Most,
vagy soha! Most vagy soha! – keringtek a gondolatok a fejemben.
A
szavak maguktól csúsztak ki a számból.
-
Elsétáltam egy helyre. Tudja, még sosem láttam az előtt – próbáltam mosolyogni,
és folytattam. – De minden rosszul végződött. Egy sötét… valami átadott nekem
egy gömböt, és azt mondta, ha rajtam kívül bárki megérinti, az meghal… De a
húgom megérintette, érti? Buta módon az éjjeli szekrényemre raktam a gömböt, és
ebbe halt bele.
-
És nem tudod, hogy lehet leállítani? – kérdezte a férfi felindultan és
megragadta a karomat, még véletlenül se véve a gömbhöz. – Nem lehetne valahogy
visszafordítani!
Ekkor
egy gondolat sejlett fel az elmémben, de magamban tartottam. Nem voltam biztos
az igazamban. Talán tévedek, mégis nagyon remélem, hogy nem.
Megráztam
a fejemet. Még nem volt tiszta a kép előttem, és a kezemben lévő tárgyat
kezdtem forgatni. Vajon van ennek valami nyitja? Egy megfordító gomb? Egy másik
oldal? Másik fél?
Az
autó ekkor megfékezett. Kiszálltam belőle, és a börtön felé kezdtem sétálni. A
szívemet közben félelem és remény töltötte meg. Remény egy jobb jövőre, egy
másik lehetőségre. És, mikor kinyílt az ajtó és egy őr felé kísértek,
megpróbáltam mosolyogni. Megmutatni, hogy most már minden rendben lesz.
-
Van itt valaki, akit halálra ítéltek? Szeretném ki… mármint megmutatni az
eszközt – javítottam ki magamat komolyan. A kövér nő szemébe néztem és
megpróbáltam ott is tartani a tekintetemet. Olyan ocsmányan és undorítóan
nézett ki. Ellenségesen méregetett engem, és tudtam, hogy nehéz dolgom lesz.
Az
egyetlen barátomra néztem ezen a környéken.
-
Leonardo, mondd el, kérlek!
Először
nem akart semmit sem mondani. Láthatólag fogalma sem volt róla, mit
művelek. És nem is tudom mi, talán az
őszinte, könyörgő tekintetem győzte meg arról, hogy a kérésemnek is értelme
van.
Szegény
nőt már előre sajnáltam, ahogy a rendőr komoly arcát néztem. Előre sejtettem,
hogy ebből csak az a másik nő fog rosszul kijönni.
A
falra néztem, de rögtön elkaptam a tekintetemet. Az árnyékokban néha a sötét
alakot láttam és semmi szükségem nem volt felesleges félelemre. A kulcs már ott
volt a kezemben. Az angyal megjelent előttem és felnyitotta a szememet a dolgok
kulcsára. Megmondta a választ, ezzel megszabadítva a félelmeimtől, a
gondjaimtól, és minden mástól.
Még
egyszer az árnyékra néztem és merőn rábámultam, miközben Leonardo a kövér nőnek
magyarázott. Az árnyékből pedig semmi lett. Eltűnt, mintha ott se lett volna.
Mintha az egészet csak képzeltem volna, és talán tényleg az történt.
Mindenesetre az ajkaimon egy elégedett mosoly jelent meg, miközben a
rendőrférfira néztem.
-
Mehetünk? – kérdeztem, mire válaszul egy meghökkent tekintetet kaptam. A
beszélgetőtársa viszont csak unottan nézett rám. Szerintem azt se tudta, hogy
mit követtem el, egyszerűen csak mindenkivel ilyen ellenséges volt. Nem is
csodálom. Hisz mégis mit gondoljon az ember egy olyanról, aki épp a börtönbe készül?
Ráadásul ilyen fiatalon?
Azt, hogy minimum öt embert megölt.
Ó,
ha tudná igazából mennyit!
-
Igen – felelte Leonardo és megragadta óvatosan a karomat, és mikor látóhatáron
kívülre érkeztünk erősen magához rántott. A hangja szenvedélytől fűtött volt,
miközben a fülembe suttogott. – Többet ne csinálj ilyet!
A
rendőrférfi szemébe néztem, hátha meg tudnám látni a lelkét ebben a zöldes-kék
szempárban. Egyszerűen muszáj volt hirtelenjében megtudnom, hogy mit is akar
tőlem. Mért segít nekem?
-
Mit akarsz? – suttogtam vissza. – Mért segítesz nekem?
Leonardo
felnevetett. A nevetése keserű volt, mintha egy jó viccet mondtam volna el, ami
az ő életét is jellemzi.
-
Nem segítek. De volt egy ugyanilyen lány, mint te.
-
Ugyanúgy gyilkolt, mint én? – kérdeztem döbbenten, ő pedig kinevetett.
-
Nem – felelte, majd elkomorulva folytatta. – A lányom volt ugyanilyen. Furcsa
dolgok voltak körülötte. Kevésbé volt olyan bátor, mint te, de az egyik nap
sötétséget látott az árnyékban – magyarázta, és hiába akartam közbeszólni, nem
tettem. Tudtam, hogy nem olyan tipikus „sötétségről” beszél. – Nagyon megijedt
– bámult a szemeimbe Leonardo. – Nem azért, mert félős volt. Pontosabban
nemcsak azért. Ő hitt a túlvilágban és okkult tudományokat tanult. – A szemem
erre elkerekedett, mire mosolyogva közelebb hajolt, hogy jobban érthessem a
szavait. – Egy nap kikártyázta a sötét árnyat, és azt mondta sötétség jár a
nyomában. Halál, de ott van egy új élet kezdete is. És a sötét árny elragadta.
Nem látta senki, csakúgy eltűnt. Majd egy férfiként tért vissza. Egy bátor
férfiként. Beszélt hozzám, mondott pár dolgot, ezért le akartam csukatni. De
azt a férfit lehetetlen lecsukatni.
Ahogy
Leonardo szemét bámultam olyan szavak jutottak ki a számból, amik csak most
tudatosultak bennem. És a férfi döbbenten nézett rám.
-
Mert ő mindenhol ott van és mindent irányít.
-
Tudtad?
Bólintottam,
pedig ez hazugság. Ezek csak most jutottak eszembe.
-
Igen.
Leonardo
ironikusan elmosolyodott és a fejét rázta, majd rám emelte a tekintetét, mely
szinte már égetett. Még csak ki sem mondta, már világrengető hatással volt rám.
-
Aztán láttam, ahogy bevág téged a rendőrautóba. Már akkor sejtettem, hogy
valami itt nincs rendben.
És
ebben a pillanatban egy embernek gurítottam a gömböt.
2013. február 28., csütörtök
A gömb 5. részlet
Az
ajtó lassan kinyílt, és kidugtam rajta a fejemet. Megpróbáltam olyan ártatlan
képet vágni, amilyet csak tudtam. Közben folyamatosan a kaszás járt a fejemben.
A belőle jövő sötétség, a húgom bűntudatos arca, és a figyelmeztetés.
Nem
figyeltem ezekre oda eléggé. Csupán kábán lettem a gömböt az íróasztalra, és ez
lett a húgom veszte. Bárcsak akkor is mindennek utána nézett volna! Mert a
kíváncsiság bűn, és a legrosszabb pillanatban tört utat Liliben.
Vajon
akkor is oda adta volna egy ember a gömböt, ha nem én sétálok arra? Vajon végig
egy emberre várt, vagy csak nekem szánta ezt a fegyvert? Olyan könnyen
meglehetne vele bárkit ölni. Elég, ha hozzáér. Egész biztosan a háborús időkben
nagyot sokat ért volna ez. Egy halált hozó eszköz, ami téged nem tud bántani.
Tökéletes. Most viszont nincs háború, nem vagyok gyilkos, és az égvilágon
semmit sem tudok ezzel kezdeni.
-
Anyád el akar válni.
Ki nem találtam volna.
-
És este elment tőlünk minden holmijával együtt.
Hála az égnek. Legalább ő nem fog sehogy se veszélybe kerülni.
Aztán
szöget ütött valami a fejemben. Apa azt mondta, hogy este elment. Ma mégis hallottam a hangját, ahogy bekiált a
szobámba.
-
Hallottam ma anya hangját. – Ezt meg mért kellett mondanom? Minél előbb
letudjuk a beszélgetést, annál több időm lesz elrejteni a holttestet.
Hátrapillantottam.
Még mindig ott volt. Ahogy a pókok is.
-
Azért, mert…
-
Apu, hogy tudnánk ki irtani a pókokat?
-
Elmondom, ha beengedsz – próbált alkut kötni.
Na,
kösz nem!
-
Mit szólnál, ahhoz, ha egy holttestet látnál? – csúszott ki a számon a kérdés.
Biztos azért, mert elment az eszem.
Már
nem azért, de csak egy pillanatra, csak egy nyamvadt pillanatra mért nem tudnám
befogni a számat?
-
Úgy értem, csak vicceltem.
-
Nem!
-
Apu, kérlek! Mindjárt kimegyek!
Késő
bánat. Az ajtót egyre erősebben tolta be, én meg nem voltam elég erős, ahhoz,
hogy vissza tudjam tartani. Bejutott, és hiába próbáltam elállni az útját, nem
sikerült. Ez könnyed mozdulattal arrébb lökött és először a pókokat, majd a
húgom holttestét kezdte bámulni.
-
Te beteg vagy. Mit tettél vele?? – üvöltött rám dühösen, és kezdtem nagyon, de
nagyon félni. Most mit csináljak? És hogy tudnám elrejteni előle a gömböt? Mi
van, ha megérinti?
-
Szerinted én le tudnám nyűzni róla a bőrt? Apa, kérlek!
Nem
válaszolt. Talán nem is fogom megszólalni. Csupán kisétált a szobámból, bevágta
maga mögött az ajtót, és a hangos dübörgésből ítélve a nappaliba ment. Utána
rohantam és megpróbáltam megállítani. Nem hívhatja ki rám a rendőrséget!
-
Apa! Apa, én…
-
Anyád tudta. Mindvégig tudta, hogy egy elmebeteg vagy – suttogta undorodva,
miközben a rendőrséget tárcsázta.
-
Ne merészeld!
-
Halló, rendőrség? Itt…
-
Apa, nem én tettem!
Hiába
beszéltem neki, már késő volt. Ő csak mondta és mondta, én meg csak annyit
tehettem, hogy elmenekülök. Soha senki nem lesz többé biztonság a közelemben.
Mert, ha csak egyszer, teljesen véletlenül is hozzáérnek a gömbhöz, halottak
lesznek. Egy gyilkos lettem, és még csak nem is önszántamból.
Dobogó
szívvel a szobámba futottam, felkaptam a gömböt, egy táskába gyömöszöltem, a
ruháimmal együtt, és kinyitottam az ablakot. Apa egész biztosan nem fog
kiengedni a bejárati ajtón, úgyhogy nem maradt más választásom. Bezártam a
szobám ajtaját, és kimásztam az egyetlen olyan kijáraton, ahol még lehetőségem
nyílt rá. Amilyen gyorsan csak tudtam a titkos út felé szaladtam, ám ott nem
volt semmi. Mintha soha nem is létezett volna. A halál azonban a kezemben volt.
A húgom pedig tényleg meghalt.
Legszívesebben
írtam volna a húgomnak egy üzenetet, megkérdezve tőle: Mégis mi a csudát
tegyek? És ismét csak eszembe jutott a tettem. Az óvatlanságom, és még mindig
nem tudtam sírni. Nem tudom miért. Talán csak a félelemtől, a menekülés miatt,
és mert egyáltalán nem maradt időm se gyászra, se fájdalomra. Most az eszemet
kell használnom és nem éreznem. Ha már kíváncsi voltam, ideje megoldanom a
helyzetet is, nem pedig csak menni, nézni, aztán elfutni.
De
mit tegyek? Hiányzik a húgom korai okosság, hogy mindent mindig jobban, pedig
még csak tíz éves. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy vegyem magamra ezt a
tulajdonságot, amire már pedig a legnagyobb szükségem lenne.
Gondolkozz, Britney, gondolkozz!
Szinte
hallom a fejemben az apám mondatait, ahogy a rendőrséget értesíti a szökésemről
és megmutatja a hullát. Még innen is érzem a megvetését irányomban, és a
mérhetetlen csalódottságát. Csalódott bennem, pedig nem ezért kéne, hanem mert
nem hallgattam rá. Nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, nem tudtam elég jól
elrejteni a gömböt. És megvet, pedig ezen kívül nincs miért. Már én is épp
eléggé hibáztatom magamat. Nekem segítségre van szükségem, nem gyűlöletre.
Hátrapillantottam.
Hiányoltam a titkos utat is. Kérdőre akartam vonni a kaszást, hogy mégis mért
szúrta el az életemet. Mért kellett neki ezt tennie? Mire jó ez az egész?
Egyszerűen gyűlölni akartam, mindent ráfogni, pedig úgy sem válaszolni
rendesen. Mért is tenné? Ő a kaszás nem valami jótevő angyalka. Isten se
szokott válaszolni a hívő emberek kérdéseire, nem jelenik meg előttük, és nem
mondja meg, mit kéne tenni.
Az
ördögbe is kezdek hívő lenni! Valamiben muszáj hinnem. Szükségem van a hitre,
hogy ezt mind túlélhetem. Most nincs idő megkérdőjelezni ezeknek a mivoltát
sem. Elég annyit tudni, hogy valaki meghalt miattam. Egy másik valaki utál, azt
is a figyelmetlenségem miatt. A holt húgom dühös rám, és a kaszás bármi szó
nélkül elvette tőlem. Még csak annyit sem mondott; bocs. Nem, mert ő megmondta előre, mi fog történni.
Felnéztem
az égre. Melegen sütött a nap, még csak az eső sem esett, ahogy – szerintem – a
horror, vagy dráma filmekben szokott történni. Az égvilágon semmi sem utalt
arra, hogy egy meggondolatlan gyilkos vagyok, és éppen a rendőrség és az apám
elől menekülök. A többi ember számára én csak egy idegen lány vagyok, aki
nagyon siet valahová. És ettől az egész olyan nevetségesen néz ki.
Egészen
addig, amíg egy üzletnek az üvegére nem nézek, és látom meg benne a démon
sötét, csontos fejét, melyből füst száll ki. Mintha már nem is magamat látnám.
Vajon
én is olyan leszek, mint ő?
Szirénázás
hangja ütötte meg a fülemet, és befutottam az élelmiszerboltba. Rámosolyogtam
az emberekre és megpróbáltam nyugodtan sétálni.
Én csak egy átlagos vásárló vagyok.
Igen, az vagyok.
És nem hordozok a táskámban egy pusztító fegyvert.
Mit
tegyek? Nem hoztam magammal pénzt, csak ruhákat meg a szürke gömböt.
-
Ó, ez a répa nagyon szép – próbáltam úgy tenni, mint egy kedves és átlagos
vásárló. Csak az a gond, hogy az ilyen vásárlók általában nem szoktak idegen
embereknek egy répáról beszélni, ahogy a szívük sem dobog hevesen közben. Nem
lesz holtsápadt tőle az arca, hogy meghallja az elhaladó rendőrautót.
Mi
van, ha körözni kezdenek?
Nem,
nem. Én csak egy átlagos vásárló vagyok.
Akit
a mellette álló hölgy hülyének néz. A tekintetéből legalábbis erre
következtettem. Még csak nem is válaszolt a megjegyzésemre. Elvette a répát,
betette a kosárba és arrébb ment. Valószínűleg elmeháborodottnak gondolt.
Kinyílt
az ajtó, és átkoztam az eget azért, mert vettem fel pulóvert. Az arcomat semmi
sem takarta el, és ha a rendőröknek van képe rólam, elsőre fel fognak ismerni.
-
Elnézést, hölgyem nem látott egy… Hölgyem?
Összerezzentem
a hangtól. Ugye most nem hozzám beszél ez a férfi? Mert, ha igen, talán nekem
is azt kéne tennem, mint az előző nőnek. Szépen elvenni egy répát, betenni a
kosárba és tovább sétálni. Hűvösen és távolságtartón.
Szóval
felvettem egy répát és ijedten vettem észre, hogy én nem vettem kosarat. Pedig
minden vásárlónál van egy kosár.
Vajon
már elment az a férfi? Nem hiszem.
Óvatosan
felpillantottam és észrevettem, hogy egy rendőr egy másik vásárlóval beszélget.
Biztosan azért, mert észrevette milyen távolságtartó vagyok. Szerencsére.
Visszaraktam
a sárgarépát a többi közé, és megpróbáltam kijutni. De csak próbáltam. Mert a
jóképű rendőr hirtelen megfordult és egyenesen felém sétált, az arcán egy
barátságos mosollyal. Ijedtemben majdnem elcsúsztam, úgy próbáltam
hátralapulni. Még az is eszembe jutott egy pillanatra, hogy beugrok a répák
közé.
Kedvesen
rámosolyogtam a férfira, aki úgy sétált felém, akár egy zsákmányát becserkésző
párduc. Könnyedén, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy mit akar. És az
remélhetőleg nem én vagyok.
-
Igen? – kérdeztem egy kicsit magasabb
hangszínnel a megszokottnál. Nagyon reméltem, hogy nem vette észre mennyire
megijedtem. – Tudja kiskoromban elvitt egy rendőr. Azt is azért, mert rosszat
tettem. Én…
A
rendőr nagyon gyanúsnak tűnt számomra. Olyan szórakozott volt, pedig annak, aki
épp egy állítólagos gyilkost készült elkapni, és a törvény szolgálatában állt,
nem kéne ilyen jókedvűnek lennie. Komornak és ijesztőnek kéne kinéznie. Igaz,
az ijesztő ki is van pipálva.
-
Tényleg? – kérdezi, és úgy tűnt alig bírja visszafogni magát, hogy nevetni ne
kezdjen. Atyaég. Most komolyan rajtam
szórakozik?
-
Én…öhm… Mindig is kíváncsi voltam dolgokra. Olyan…
-
Mint gyilkolni?
Vettem
egy nagy levegőt. A kezem szándékosan hátul volt, hogy ne tudjon
megbilincselni, de ahogy kezdett körbeölelni, nagyon gyanús volt.
-
Nem! Tudja igazság, becsület satöbbi. Egyszer egy… - Egy csöppet arrébb
húzódtam, hátha el tudnék valahol menekülni. – tudja egy kocsmai verekedés
szemtanúja voltam. És egy kicsit eltúloztam a dolgokat, érti? Nem bírtam nézni
a verekedést ezért közbe szóltam. Azóta óva intenek engem a szüleim –
megpróbáltam összeszedni magam. – Az anyám el fog válni az apámtól. Ez is
szörnyű.
Észre
sem vettem és egy könnycsepp jelent meg a szememnél. A rendőr ezt egy gyanús
pillantással jutalmazta, pedig nem is színészkedtem.
-
Hány éves?
A
férfi hirtelen elhúzódott, és az arcomat tanulmányozta immár komoly képpel.
Mintha valamin nagyon elmélkedne. Azonban még mindig nem éreztem magamat
biztonságban, hiába nem bilincselt meg. Még csak fel sem olvasta a jogaimat,
vagy valami. Kezdtem egy kicsit kételkedni a rendőr mivoltában. De a félelem
meg akadályozott abban, hogy rákérdezzek.
-
Tizenvalahány.
Lehetetlen! Egy rendőr minimum húszéves, és pontos kort is
megtud mondani. Ráadásul nem is néz ki „tizenvalahánynak”.
-
Hazudik.
A
férfi arcán egyre jobban látszódott a kíváncsiság. Elvigyorodott, és csak most
vettem észre, hogy milyen egyenes a tartása. Egyáltalán nem mozgatja a kezeit,
pislogni is alig pislog, a mosolyától is furcsa érzések kavarognak bennem.
Olyanok, amiket magamnak sem tudom bevallani. Mintha egy kicsit könnyedebb
lennék.
-
Mit szólsz ahhoz, hogy mind egymás tükörképei vagyunk?
Alig
volt időm felfogni a kérdése értelmét, megfordított és megbilincselt miközben
felolvasta a jogaimat. Én pedig kábán néztem, mit csinál. A kisugárzása már
teljesen magába nyelt, és miközben belöktek egy rendőrautóba, már teljesen
elfelejtettem, hogy nézett ki.
- Undorító gyilkos pojáca…
Folyton
ezeket a szavakat hallottam, miközben az autóban ültem. Össze-vissza lökdöstek,
láttam az apám undorodó pillantását, és az volt a legrosszabb az egészben, hogy
sehogy sem tudtam volna kimagyarázni magamat. Rajta volt az ujjlenyomatom
Lilin. Nem is csoda, hiszen próbáltam megmenteni. Csakhogy ez a magyarázat mit
sem ért. Felesleges volt, akárcsak törnöm is magamat.
A
vallatószoba ajtajánál az egyik rendőr maga felé fordított. A szeme gyűlölettől
égett, és nagy valószínűséggel nem gondolt többnek egy piócánál, vagy a többi
gyilkosnál.
-
Csak egyet mondj meg! – parancsolt rám bűzös leheletével. Ő biztosan egy olyan
zsaru lehetett, aki gyűlölte a munkáját, és én csak bebizonyítottam, milyen
ocsmányságra is képes az emberiség. – Mégis, hogy sikerült lenyúznod róla a
bőrt, kislány? Még élt mielőtt az apád benyitott volna hozzátok.
A
férfi hangjából annyi undor csöpögött, hogy megborzongtam tőle. Régebben bátor,
vagy éppen bolond kislánynak neveztek. Most meg egy gonosz hárpia lettem. Még
ez az ember is ismerős volt nekem egy kicsit. Nem Johnson volt a neve?
Emlékszem még régről egy megkeseredett emberre, aki mikor elvitt engem a
verekedésből, halványan rám mosolygott, kimutatva csöppnyi megbecsülését.
-
Johnson, kérlek! – szaladt ki a
számon a kérés, és megfogtam a férfi szőrös karját. – Nem én voltam. Kérlek,
higgy nekem! Én…
El
akartam mondani, hogy ki vagyok. El akartam mondani, hogy én vagyok az a lány,
aki meg akart akadályozni egy kocsmai verekedést még régebben, ám ő nem
hallgatott végig. Kinyitotta az ajtót és durván belökött rajta, miközben azt
motyogta: „Hazug gyilkos.”
A
szemembe ismét könny költözött, és letöröltem az arcomról. Itt már úgy tűnik
senki sem fog hinni nekem.
-
Várj csak! – Hallottam meg ismét a férfi hangját, és a szívem reménnyel telt
meg. Talán mégis hisz nekem! – Ezt nem szabad bevinni.
A
táskát olyan erővel letépte rólam, hogy még csak ellenkezni sem tudtam.
-
Ne!! – sikoltottam fel és utána rohantam, ám az ajtó becsukódott. Elkezdtem dörömbölni. – Ne tegye! Ne!! – Úgy
sikoltoztam, akár a sakál, de az ajtó csak nem akart kinyílni. – Kérem, ne…
Teljesen
kétségbeestem. Mi van, ha megnézik a tartalmát és mindenkit meg fog ölni.
Istenem, ne!
A
könnyeim szép lassan végig folytak az arcomon. Gyászoltam az emberiséget. A
húgomat, a rendőrt, és mindenkit, aki valaha is hozzá fog érni a gömbhöz.
A
szobámban lévő asztalra néztem, ahol egy másik rendőr ölt. Odaszaladtam hozzá
és ráüvöltöttem.
-
Állítsa le!!
-
Üljön le! – parancsolt rám higgadtan.
-
Nem! Állítsa le maga sarlatán! Kérem, állítsa le! – Fogalmam sincs mért
gondoltam azt, hogyha sértegetem könnyebben a táskámért fog menni. – Maga
sarlatán…
-
Maga egy gyilkos.
Keményen
a rendőr szemébe néztem, azt üzenve neki: Nem mondod?
-
Tudom.
-
Megölte a saját húgát.
-
Tudom!
A
velem szemben lévő fekete hajú férfi, kék szemekkel láthatólag nagyon
meglepődött. Úgy hőkölt volna hátra, mintha éppen a legnagyobb titkát vágtam
volna a szemébe.
-
Tehát beismeri? – kérdezte hitetlenkedve.
Bólintottam.
-
Akkor üljön le!
Le
is ültem, majd felsóhajtottam.
-
Én Britney Higgins, ezennel beismerem, hogy a saját meggondolatlanságom és
elővigyázatlanságom miatt megöltem a saját húgomat. Nem tehettem róla. Nem
akartam megölni, de… nem vigyáztam eléggé a tárgyra,
és ez a halálát okozta. Bárcsak… bárcsak
jobban elrejtettem volna!
-
Maga meg miről beszél?!
Megdöbbenve
néztem rá.
-
Hát az igazságról.
-
Nem. Maga össze-vissza beszél! Mégis
milyen tárgyról hadovál itt össze-vissza?!
-
Ez szóismétlés – néztem a szemébe hitetlenkedve. – Úgy kell mondani, hogy hmm…
én össze-vissza beszélek, és mégis miről...öhm… aha! Milyen tárgyról hordok itt össze mindent? Ugye mennyivel jobb
így?
-
Ne szemtelenkedjen!
-
Bocsánat – kértem elnézést, majd a hirtelen felismeréstől elmosolyodtam. – Azt
hiszem a húgom egy része belém költözött.
-
Maga egy gyilkos!
A
rendőr arcán már az inak is megfeszültek az idegességtől. A feje teljesen piros
volt, és félő, hogy kezd felrobbanni.
-
Nem. Én nem. Én csak ostoba vagyok.
Igen – erősítettem meg magam. – A tárgy ölte meg, nem én. És több embert is meg
fog ölni, ha nem hozza vissza a táskámat. Nem akarom kipróbálni, úgyhogy kérem vissza!
A
férfi hirtelen felém hajolt és jó erősen pofon vágott.
-
Az apja látta önt – mondta, de már nem féltem tőle. Rájöttem, hogy úgy igazán
semmit nem tudnak rám bizonyítani. És ehelyett, hogy most visszahúzódtam volna,
kihívóan a rendőr szemébe néztem.
-
És mondja csak: vajon hogyan tudtam alig pár perc alatt teljesen lenyúzni a
húgomról a bőrt? Mert még élt, mielőtt az apám benyitott.
-
Nem érdekel!
-
A törvényszíne előtt képes azt mondani, hogy nem érdekli az igazság? Alig pár
perc alatt történt az egész. A húgom elkezdett sikoltozni, de akkor mondja meg,
hogyha élve nyúztam meg, mégis hogyan tudtam, hogy a fenébe tudtam pár perc alatt az összes bőrt lenyúzni róla?
És mégis mivel? Késsel? És a pókok? Azokról nem beszélt? Ez az egész
lehetetlenség, és ezt ön is tudja.
-
Akkor egy boszorkány.
Szkeptikusan
elmosolyodtam.
-
Én nem vagyok hívő.
-
Azt hiszi ezt elhiszem egy gyilkosságnál? Nem érdekel! Le van tartóztatva!
Közelebb
hajoltam a rendőrhöz, az arcom szinte súrolta az övét.
-
Nem hiszek semmiben. És ezt az apám is tudja. Én kíváncsi vagyok, és a
kíváncsiságom kizárja, hogy higgyek bármiben is, amit nem láttam a saját
szememmel. Vagy ezt apa nem mondta? És mégis mi okom lett volna megölni a
húgomat? Én szeretem őt. Vagy szerettem. Akár az életemet is rábíztam volna,
pedig csak tíz éves volt. – Ezzel elégedetten visszaültem a helyemre.
A
rendőr összehúzott, gyanakvó szemekkel nézett engem, majd bosszúsan
felsóhajtott.
És
ekkor tört ki a káosz.
2013. február 23., szombat
A gömb 4. részlet
Egy
hangos sikolyra ébredtem fel.
-
Ááá!
A
húgom volt az. Az ő gyönyörű hangjára ébredtem fel, és ő okozta nekem a
legnagyobb bánatot.
Az
első igazi fájdalmat.
-
Ne! Nem! – kiáltottam kipattanva az ágyból és arrébb löktem Lilit. – Mit
csinálsz? Mi a jó istent csinálsz!? Te hülye! Te idióta! Ne! Kérlek ne!
A
testvérem, Lili Higgins-ről a szemem láttára hámlott le a bőr. Ő meg csak
sikoltozott és sikoltozott. És hiába próbáltam megállítani a folyamatot, nem
ment. Mintha egy láthatatlan kéz húzná le róla a bőrt. Vagy éppen forrázná le
őt.
-
Mi történt? – Hallottam meg anya hangját kívülről.
Lili
még jobban sikoltozott.
-
Ne! – Amilyen gyorsan csak tudtam a szobám ajtajánál termettem és bezártam. –
Nem mész be! Csak egy pók!
-
De ő nem…
A
szememből már patakzottak a könnyek, amiket eddig észre sem vettem.
-
De most igen!! – ordítottam ki félig dühösen, félig hisztérikusan.
Istenem,
bárcsak egy pók lenne!
Visszanéztem
Lilire, ahogy a földön az egész teste rángatózik a fájdalomtól, és tudtam, hogy
el fogom veszíteni. Már láttam ki körvonalazódni a kaszás sötét alakját.
Hogy
tudnám ezt visszafordítani?
Kérlek,
istenem adj egy csodát!
A
húgom testéről fekete kaszás pókok hámozták le a maradék bőrt. Lili már nem
szólalt meg. A szemgolyója teljesen kifordult, és én elnéztem róla a most
megjelent démonra. Képtelen lettem volna ismét a testvérem holttestére
pillantani.
-
Te rohadék! – suttogtam. Már egyáltalán nem féltem.
Előbb pusztuljon el ő!
A
lény lenézett Lilire testére, majd rám. Én is ugyanazt tettem.
A
fiatalabb Higgins lány egyszer megrándult, és furcsa hörgéseket adott ki. Aztán
véglegesen is elhunyt.
A
kaszás kinyújtotta felé csontos kezét. A holttestből egy szellem lépett ki.
Lili szelleme. És elfogadta a démon kezét.
Nem
tudtam, hogy most mit tegyek. Nem elég, hogy meghalt, inkább ezt a sötét lényt
választja helyettem. És mért nem próbál visszaugrálni a testébe? Mi van, ha
akkor meggyógyulna?
-
Most mit akarsz? – Néztem a – számomra – pokolteremtményére keserűen. A hangom
alig volt több suttogásnál, de ő meghallotta. Ahogy Lili is. Míg az egyik
arcáról megbánást és bűntudatot, meg egy kicsit haragot is leolvastam, addig a
másik továbbra is érzéketlen maradt és aprón, de fekete füst jött ki a köpenye
alól.
-
Értem jött – felelte dacosan a húgom.
-
Később még láthatod.
Szkeptikusan
néztem a démonra. Mégis mikor láthatnám őt, mikor meghaltam? Már az sem
normális, hogy egyáltalán most látom őt.
-
Sajnálom – súgta Lili és sötét köd keletkezett, majd eltűntek.
-
Britney, engedj be légy szíves! – Hallottam meg apa parancsoló hangját
kívülről.
Lenéztem
a földön fekvő hullára.
És
hatalmas könnyeket hullatva azt gondoltam:
Hát
ezt meg, hogy fogom kimagyarázni?
2013. február 18., hétfő
A gömb 3. részlet
Jobban
vagy?
Nem
válaszoltam az SMS-re, csupán baktattam előre, kezemben a szürke gömbbel Úgy
éreztem, hogy hatalmas teher nehezedik a vállamra. Nem áltathattam magamat
azzal, hogy ez-az fegyver igazából nem is öl, hiszen maga a kaszás adta nekem.
Nem tudhattam be ezt az egészet egyszerű hallucinációnak, ahogy nem is
dobhattam el a gömböt. Mert, ha eldobom, lehet, valaki megtalálja, felveszi, és
meghal. Ezt pedig nem hagyhatom. Olyan jól el kell dugnom ezt a tárgyat, ahogy
csak tudom.
Bárcsak
ne lenne ilyen fásult az agyam! Teljesen leállt a működéssel. Hiába süt már
melegen a nap, hiába látom a felhőket, és hiába láttam meg épp most a házunkat,
még mindig félek.
Egy
gyilkos fegyver van a kezemben és nem tudom, mit kezdjek vele. A kukába nem
dobhatom. Igazából a legnagyobb biztonságban nálam van. Talán be kéne dobnom az
óceánba.
Csakhogy
nekünk nincs óceánunk.
Megérkeztem.
Az ajtó gyorsan ki is nyílt és a kishúgom állt előttem. A szeme tágra nyílt,
kék szemeivel döbbenten fürkészett, miközben kezdett megnyugodni. Sárga haja
laposra volt fésülve, valószínűleg az idegesség miatt. Tehetetlenségében
általában fésülködni szokott.
-
Hol a szatyrod, Britney?
Lenéztem
a kezeimre, de csak a gömb volt ott. Valószínűleg ott felejtettem a sütit és az
összes többi dolgot, amit a boltban vásároltam.
-
Én…
A
szüleink is megjelentek és anya hirtelen felsikoltott.
-
Mi az a kezedben?? Elég! Én elválok! – kiáltotta, és visszament a házba.
Vajon
ő tudja, hogy mi ez a tárgy?
-
Hol van a szatyrod, babám? – kérdezte apa. Nyeltem egy nagyot.
-
Sajnálom – mondtam, nem felelve a kérdésre. – Öhm… bemehetnék?
Mit
fogok tenni? Mit fogok tenni? A kérdések egyre csak kínzottak, és gyorsan utat
törtem az emberek közt, majd a szobámba sétáltam. Az idegességtől még csak
futni sem voltam képes.
A
gömböt az éjjeliszekrényemre tettem és ledőltem az ágyba.
Ha bárki hozzá ér rajtad kívül az
halállal lakol…
2013. február 15., péntek
A gömb 2. részlet
A lényt egy fekete kapucnis ruha
takarta el. A kapucni egy csontvázfejet rejtett és a belőle kiáradó sötétséget,
bűze a rothadó hullákra emlékeztethette az embert. A mosolya vérfagyasztó volt.
Egészen eddig arra várt, hogy a lány kidugja a fejét az odújából.
A
sikolyomra csoda, hogy a holtak nem keltek fel. Mert már abban sem voltam
biztos, hogy mi igaz és mi nem. A lény egyenesen rám bámult és félelem fogta el
a szívemet. Még sosem láttam ilyet. Sosem szerettem a horror filmeket, se a
thrillert, erre ez vár rám. Hát persze! Mért is nem néztem meg egy rémisztő filmet sem? Úgy legalább tudtam volna körülbelül mire számítsak. Ez a lény
azonban teljesen új volt számomra. Mintha nem lenne lába, csak lebegne.
A
ruhája alól egy ezüst színű gömb gurult ki és felém tartott. A kaszás kinézetű
valami először rám nézett, majd a gömbre. Talán arra akart szuggerálni, hogy
vegyem fel a földről.
Legszívesebben
azt ordítottam volna: Hagyjon békén! És hiába voltam túl vakmerő, a túlzott
hülyeség azért nem jellemzett, ezért felvettem a földről a gömböt. Az kinyílt
és fekete színű füst szállt ki belőle, ráadásul a képembe.
-
Tartsd! – szólt rám a lény, akit kaszásnak neveztem el.
Vajon
most fogok meghalni?
A gömb bezárult, és mikor felnéztem, egyenesen
a démon képébe bámultam.
Most
akkor démon vagy kaszás? Mindegy. Ezek úgy sem nyugtatnak le, hiába
próbálkozom.
A
sötét lény megérintette csontos ujjaival a karomat, és megértettem valami
fontosat. Azt, hogy mért írják a könyvekben ezeket: Megérintett a halál csontos
ujja.
Istenem!
Sosem akartam megérteni, és most se áll szándékomban. De még mindig nem vagyok
bolond. Megmozdulni meg amúgy sem tudnék. Amint csak egy kicsit is próbálom
elhúzni a karomat, a félelemtől megremegek.
-
M-mi…? – szólaltam meg remegő hanggal. Soha életemben nem rettegtem még
ennyire.
A
sokktól, ahogy a lény ismét rám néz elnémultam, és még az is kiment a fejemből,
hogy mit is akartam mondani. Teljesen kiürült az elmém. Már csak a rettegéstől
hangosan dübörgő szívemet éreztem.
-
Tartsd meg! – parancsolta a démon. A hangja teljesen körül ölelt, és minden
egyes pillanattal közelebb kerültem a szívrohamhoz. Ez a lény maga a halál, és
senki sem szereti, ha a halál megérinti, vagy akárcsak hozzászól. Én az életet
akarom.
Nem akarok meghalni!
A
kaszás elengedett.
-
Ha bárki hozzá ér rajtad kívül az halállal lakol. – Mintha csak a Sátánt
hallottam volna. De mért szól hozzám a Sátán, és mért bíz rám egy pusztító
fegyvert? - Mindig magadnál kell
tartanod. Mindig.
Meg
akartam szólalni, de még mindig nem tudtam.
A
démon ekkor felnézett az égre, és a hold sugara ránk világított.
Majd
a lénnyel együtt eltűnt az éjszaka is.
Én
meg csak álltam ott földbe gyökerezve, és ha valaha is azt hittem volna, hogy
ezt mind képzeltem, a kezemben lévő tárgy kiábrándított ebből a vágyálomból.
De
mit kezdjek ezzel a tárggyal?
Úgy
tűnik a kaszásnak nem volt elég, hogy amúgy is egy csomó ember meghal
világszerte, még egy pusztító fegyvert és a világra kell hoznia.
És
bárcsak jobban vigyáztam volna rá!
2013. február 10., vasárnap
A gömb 1. részlet
- Aki, kíváncsi, hamar megöregszik!
A
húgom mindig ezt mondogatta nekem, de egészen biztos vagyok benne, hogy a lelke
mélyén ott rejtőzik a kalandor. Ugyanis anya megpróbálta őt óvatosabbra
nevelni, miután meglátta, mit tett velem. Olyanná tett, mint ő maga. Egy igazi
vakmerő, mindent tudni akaró lánnyá, aki imádja a rejtélyeket megoldani. Azóta,
hogy egyszer beleszaladtam egy kocsmai verekedésbe, folyton sajnálkozva néz
rám. Csóválja a fejét a bolondsága miatt. Engem azonban ez nem érdekelt. Túl sokáig biztatott, túl messzire mentem már, ahhoz, hogy visszakozni tudjak. Szóval nem
volt mit tenni: ha már az egyik lányát elszúrta, a másikkal próbálja helyre
hozni a hibáját. A tökéletes ellentétemmé próbálták formálni apával együtt.
„Ha meghallasz egy ijesztő hangot: fuss el!”
„Ha úgy érzed muszáj megtudnod valamit, gondolj
arra, hogy nem, nem muszáj!”
„Sose éld át; tanulj a könyvekből!”
És a
kedvencem:
„Ha egy kocsmai verekedést látsz; fuss messzire,
és csak aztán hívd a rendőrséget!”
Hát nem nevetséges? Egy paranoiás emberré
próbálják tenni, és talán sikerült is félig-meddig. Az én drága testvérem
iszonyatosan gyanakvó mindennel szemben. Folyton tudományos cikkeket olvas,
pedig még nagyon fiatal. Ha meglátja, hogy a szüleink vitatkoznak, azt gondolja
ebből biztos verekedés lesz, szóval szépen lassan, mint egy árny kisurran a
szobából. Ám néha előtör az igazi énje. A kalandor. És ezért nagyon büszke
vagyok rá. Magamat azonban nagyban szidom azért, mert sose hallgattam senkire,
legkevésbé az én okos testvéremre. Magyarán: Ha meglátsz egy eddig még nem látott utat: ne, ismétlem, ne nézd meg,
hogy hova vezet!
Már
vagy ezerszer leszidtam magamat a meggondolatlanságomért, miközben egy SMS-t
írtam Lilinek. Először úgy kezdtem: Félelmetes hangokat hallok, besötétedett,
az itt lévő alak pedig tudja, hogy itt vagyok. Mi tegyek? De aztán meggondoltam
magamat. Ez így túl ijesztő.
A
húgom egyébként tíz éves. Az esze azonban felülmúlja a korát. Velem
ellentétben.
Oké, vegyél egy nagy levegőt! Bátor
kislány vagy!
Bár
azt hiszem tizenhat évesen senki sem nevezhetne kislánynak, de teljesen
mindegy.
A
telefonomra néztem és bepötyögtem az üzenetet, majd elküldtem.
Te is
láttad a titkos utat?
Ez
hülye kérdés. Valószínűleg el se mozdulhat otthonról, nemhogy titkos utakat
nézegessen. Magamnak azért megjegyezném, hogy soha többet nem megyek vásárolni.
Amikor az ember el akar menekülni csak zavaró tényező lesz belőle. Mert hát
mégis melyik ijesztő történetben bújócskázik a főszereplő egy zörgő zacskóval a
kezében.
Talán elő kéne vennem a muffin-t. Lili mindig azt mondta, hogy egy kis muffin meg
oldja a problémákat. Ebben kétségtelenül apára ütött. Ő az egyik legédesebb
szájú a családban. És ki tudja? Talán tényleg meg fogja oldani a problémát, és
ha meghalok, legalább közben finomat ettem.
Igen. Ez jó ötlet lesz.
Remegő
kézzel nyúltam bele a zacskóban, óvatosan kikerültem a tejet és a sütis
dobozért nyúltam. Nagyot nyeltem, és kivettem.
A
telefonom hangos zajjal jelezte, hogy érkezett egy új üzenetem. De miért? Miért
pont most?
Elméletileg
délután négy vagy öt óra van, mégis olyan sötét van, mintha inkább éjfél lenne.
Nem látom a holdat, se a csillagokat, ahogy a nap is eltűnt. Alig tíz perc
alatt. Tíz perc alatt beesteledett és egy domb mögött rejtőzök.
Megnéztem
az SMS-t.
Milyen titkos
utat? Nem láttam sehol titkos utat!
Majd:
Fuss!
Menekülj! Rejtőzz! Légy olyan akár árnyék!!!!
Két
SMS. A húgom ki akar csinálni. Nem elég, hogy megláttam egy kaszás kinézetű
fekete lényt és egy domb mögé rejtőztem. Nem.
Neki két darab SMS-t kell küldeni. De miért is nem halkítottam le a
telefonomat?
Inkább
kikapcsoltam. Aztán elővettem a muffin-t és beleharaptam. Csokis volt, és
egyáltalán nem nyugtatott meg.
Vettem
egy nagy levegőt. Hogy legyen olyan az ember akár egy árnyék? Nem vagyok én
mágus. Mágusok nem léteznek.
Ahogy
kaszás kinézetű lények sem.
Ó,
igen! Biztosan csak képzeltem és elnéztem az órát. Lehet rosszul állítottam be.
Meg amúgy is: újság író akarok lenni, nem? Kötelességem kideríteni az
igazságot. Nem gyáva nyúlnak neveltek engem, hogy itt bújócskázzak.
Kinéztem
a domb mögül, és felsikoltottam.
2013. február 9., szombat
A gömb előzetes
Te vajon mit tennél, ha az életed megváltozna? Csak egy egyszerű napnak indulna, mint mindig, majd minden elsötétülne?
És másnapra már csak arra ébredsz, hogy az eddig élő húgod most már halott, és mindez a te hibádból?
Hogyha egy olyan gyilkos fegyver lenne a kezedben, amitől nem szabadulhatsz?
A lány neve Britney Higgins és mindig is a bátorsága volt a veszte.
Mert ő Britney, a bátor.
Ez pedig a gömb.
A történetnek a műfaja horror lenne, és ezt is pont úgy, mint az Összeférhetetlent részletekben fogom leadni. :) Bár nem olyan hosszú, mint az előző. És nagyon remélem, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket. :) Elkalandoztam egy kicsit a horror és a fantasy világában, szóval ez lenne az első "rémisztő" történetem. Holnap pedig felkerül belőle az első részlet. :)
Sziasztok!
És másnapra már csak arra ébredsz, hogy az eddig élő húgod most már halott, és mindez a te hibádból?
Hogyha egy olyan gyilkos fegyver lenne a kezedben, amitől nem szabadulhatsz?
A lány neve Britney Higgins és mindig is a bátorsága volt a veszte.
Mert ő Britney, a bátor.
Ez pedig a gömb.
A történetnek a műfaja horror lenne, és ezt is pont úgy, mint az Összeférhetetlent részletekben fogom leadni. :) Bár nem olyan hosszú, mint az előző. És nagyon remélem, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket. :) Elkalandoztam egy kicsit a horror és a fantasy világában, szóval ez lenne az első "rémisztő" történetem. Holnap pedig felkerül belőle az első részlet. :)
Sziasztok!
2013. február 5., kedd
Könyvrészlet 2.
"- Ne parancsolgass nekem! –
kiáltottam, majd kissé nyugodtabban hozzátettem: - Neked nem itt lenne a
helyed. Ideje volna már a Másvilágra menned, ahová tartozol.
Dédnagymamám rosszallva, és
sajnálkozva ráncolta össze a szemöldökét.
- Gyermekem, a Túlvilágon maga az
Ördög van. Nem engednek be oda.
Legyintettem egyet. Dédnagymamám
nyilvánvalóan bolond. Halott és bolond.
Apró könnycseppek jelentek meg a
szememben, szerencsére oly aprók, hogy észre sem lehetett venni őket.
Kezemet a nedves helyhez
érintettem és letöröltem. Kezdtem rosszul
lenni. Úgy éreztem nem szabad sírnom. Nem szabadna ennyire megviselnie a
látványnak, hogy aki előttem áll: halott."
2013. február 1., péntek
A bűnös játék
Josephine
nem sokat kért az élettől csak azt, hogy szeressék és legyen kiben megbíznia.
De mindegyik csak feltételekkel sikerült neki. A családjában legalábbis elég
sokszor így volt. Egyszerűen nem tudta nem észrevenni a gyűlölködő
tekinteteket. Hosszú húsz éven keresztül egyre csak nőtt és nőtt ez az érzés, ő
meg még csak észre sem vette. Leginkább azért nem képtelen volt felfogni, hogy
miért vetik meg. Azt még el tudta viselni, hogy idegenek nem szeretik. Mért is
tennék? Nem ismerik őt. A saját családjában lévő ellenségeskedésre viszont
képtelen volt okot találni. Féltékeny volt rá, vagy csak gyűlölte? Egyszer
kedves volt, máskor nem. Folyton ezt vette észre az egyik rokonjánál.
Ma is,
január tizedikén, egy hideg, téli napon azt észlelte, hogy az embereknek valami
problémájuk van vele. Vagyis nem. Leginkább csak az egyik egyednek. Persze
gyerekkorában még megértette, ő elég önző teremtés volt és tudta, hogy míg a
másiknak sokkal több lehetőség adott, addig neki annál ezerszer kevesebb.
Pontosan ezért adott kevesebbet. Mert képtelen lett volna megválni az egyetlen
dologtól, amit tenni tudott, és fájt neki, hogy annyi mindent elvárnak tőle.
Még most is, húsz évesen azt tapasztalta, hogy az emberek sosem nőnek ki ebből
az adottságukból.
Miközben
a testvérét, Gibsont hallgatta egész összehúzódott a nejlon kabátjában, és
merengve nézett ki az ablakon, ahol mindent hóborított. Egy játékról beszélt. A
rokona valamilyen játékot akart minden áron. És már előre félt a veszekedéstől.
Hisz ő ezt nem adhatta meg. Az egyetlen, ami volt neki az a laptopja volt.
Sosem szeretett kérni és igen megalázónak gondolta. Ha viszont igent mond,
folyamatosan elfogják kérni tőle a laptopját ő pedig itt marad magányosan,
egyedül.
- Nem
- felelte a másik szemébe nézve. Rengeteg dolognak kellett utána néznie.
Kijavítani a helyesírást, és az összes többi fontos dolgot. A kiadó rengeteg
munkával bízta meg és neki egyszerűen nem maradt annyi ideje, hogy ilyeneket
tegyen meg. Ráadásul egy saját regényen is dolgozott már évek óta.
Összeállította a borítóját, az illusztrációkat, de még így sem végzett vele
teljesen. - Nem rakom fel a játékot.
Gibson
vele ellentétben egyetemre járt. Ő viszont baráti vállalkozásba kezdett. Egy
kiadónak dolgozott, és nem akarta, hogy kirúgják. Ezért kellett nemet mondania.
Alig maradt ideje játékra és azzal akart foglalkozni a minimális
szabadidejében. Vagy éppen a barátaival lógni, esetleg a testvérével filmet
nézni. Tehát szerette volna ápolni a kapcsolatait is.
Gibson
azonban ezt nem értette és ki akart használni. Pedig neki annyi mindene volt!
Annyi mindent tudott volna csinálni! Gyerekkorukban is őt szerették a
legjobban. Táblagépe volt, használhatta más laptopját, számítógépet kapott, míg
neki mindig is csak egy volt. Ez persze nem zavarta, csak akkor mikor mások ezt
az egyet is el akarták venni tőle. Már pedig annyi meghunyászkodás után
szeretett volna független lenni bárkitől. Ilyenkor viszont mások akartak tőle
valamit, amit jelen pillanatban nem adhatott volna meg. Talán csak később.
-
Rengeteget adtam neked! Kiválasztottam a laptopodat még kiskorodban is! Minden
szarságot megcsináltam, amit csak kértél tőlem, te rohadt seggfej! Te meg csak
annyit sem vagy képes megcsinálni, hogy rárakod azt a játékot a gépedre!
Josephine
összerezzent a hang élességétől. Mindig is érzékenyen érintette a csúnya
beszéd, a káromkodás, de azt hitte egy idő után már le fog szokni erről Gibson.
Hát tévedett.
Hülye,
idióta, seggfej...
Josephine
számolni sem tudta hányszor hallotta már ezeket a szavakat gyermekkorában. És
sosem értette mért ilyen a másik. Együtt nevelkedtek ő még sem szokott így
beszélni. Csak mikor már nagyon kikívánkozott belőle. A testvére viszont szinte
mindig így nevezte őt. És már nem is értette, hogy egyáltalán minek van itt.
Egy házban laknak, hogy így olcsóbb legyen minden, mert még nem jött túl sok
profit a kiadóból, Gibsonnak pedig nincs túl sok pénze fizetni a szállást, így
együtt kezdték fizetni a lakbárt. De a lány már kezdett kételkedni az
elgondolása értelmében. Hisz egyáltalán minek csinálja? Semmi jó nem sült ki
még belőle.
- Mért
nem rakod rá másra? - kérdezte, és néha egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy
erről veszekednek. Egy játék miatt! Ez egyszerűen nevetséges!
- Mert
az a laptop szar!
Az
előbb még az övé is szar volt... - Gondolta Josephine gúnyosan, de ezt
inkább nem tette szóvá.
- És a
lakást is én választottam ki neked! A bútorokat is!
Josephine-nek
talán pont ekkor kellett volna bűntudatot éreznie, ha nem lett volna indulatos.
Végül is csak egy játékról van szó. A lánynak mégis ennél sokkal többet
jelenthet. Mert, ha a másik használja a gépét, őt kirúghatják, nem fog tudni
semmit sem kezdeni magával, főleg hogy a barátai épp elutaztak valahova
messzire, a többi pedig dolgozik.
-
Akkor elmegyek és nem fizetem többet! - kiáltotta
dühösen. - Uramisten! Hisz te úgy viselkedsz, mintha az a játék az életed
lenne!
Bezzeg
te képtelen vagy bármi olyat megnézni, ami nekem mindennél többet jelentene... -
Gondolta savanyúan, mert lehet, hogy sok mindent megtesz neki, de azt nem, amitől
iszonyatosan boldog lenne. Arra egyszerűen képtelen. Évekkel ezelőtt csinált
egy illusztrációs sorozatot, amin rengeteget dolgozott, írogatott hozzájuk, még
sem volt képes megnézni. Hiába kért bármiféle véleményt, nem kapott. Csak azt
hallgathatta, ahogy lehúzza a munkáit, azt mondja ő jobbat tud csinálni ennél,
de mikor arra kerülni sok, hogy hasznosan is kritizálhassa, nem teszi meg.
Josephine
ezért is állt fel dacosan, kinyitotta az ajtót és ment a nagyvilágba,
természetesen laptoppal és némi ruhával együtt.
Nem is
telt pár napba, és visszament a lakásba.
De nem
az várta, amire számított. Belépett, körül nézett, és félt. Mióta összeveszett
a testvérével, folyamatosan úgy érzi, hogy valaki figyelni. Valaki bántani
akarja. Mégis próbálta megnyugtatni magát, hogy ez nem így van. Egész biztosan
csak téved.
Persze
nem tévedett. Csupán abban, hogy ki figyeli. Mert amint belépett a szobába,
valaki kést szegezett a torkának. Olyan éleset, hogy félt, ha csak egy kicsit
is jobban hozzáér, elvérzik.
Az
alak beljebb lökte, és hallotta, amint az ajtó becsukódik. Gyorsan elő is vette
a telefonját és tárcsázni kezdte Gibson számát. Nem akarta, hogy esetleg neki
is baja essen, ráadásul fogalma sem volt, hogy akkor elment-e a betörő, vagy
sem.
Egy
ismerős nevetést hallott meg a háta mögött, ahogy a testvére csengőhangját is.
Gyorsan
letette a vonalat és egy másik számot kezdett tárcsázni.
- Egy
seggfej vagy - Hallotta meg Gibson undorodó hangját a háta mögött. - Mindent
megtettem érted. Mindent. De még csak arra sem vagy képes, hogy felrakj
valamit a drágalátos számítógépedre. Arra a szarra, ami még csak a wifire sem
akar rendesen rákapcsolódni.
-
Hallo, Emily? - suttogta Josephine a telefonba. Remélte, Gibson még nem őrült
még teljesen, és nyer egy kis időt ezzel a telefonálással. Végül is lehet, csak
az indulat vezérli, nem? Igaz, hogy sokszor mondta, hogy kezeltetni kéne a
dührohamait, de csak nem képes egy játék miatt megölni őt. Ugye?
Ám
mielőtt még bármit is mondhatott volna, Gibson kicsavarta a kezét és a földre
dobta a telefont.
- Most
rárakod, vagy sem?
Josephine
teljesen elnémult. Minecraft. Ez volt a játék neve, és ő utálta. Nem
csak azért, mert rossz volt a minősége, és úgy egészében semmi értelme nem volt
szerinte, hanem azért is, mert ezért valaki úgy tűnik még ölni is képes. Pedig
az csak egy ostoba építős játék! Persze, sokan szeretik, de ő még csak a
gondolatát sem képes elviselni, hogy a laptopján az legyen rajta és amiatt a
játék miatt vegyék el tőle a szabadidőt. Ahogy azt sem értette, hogy mért van
az, hogy ha valamivel még csak egyezik az ízlésük, Gibson rögtön megutálja azt
a játékot.
-
Beszélj! - paranscsolt rá a testvére, és a kezén egyre erősebb és fájdalmasabb
lett a szorítás.
Mért
is nem tanult harcművészetet?
Mert
nem gondolta, hogy a támadás a saját családján belül fog történni.
-
Engedj el!
Gibson
felnevetett.
- Egy
idióta vagy! - vágta a képébe gyűlölködve. - Azt hiszed ez a legfájdalmasabb?
Mert megöllek. Megöllek, te hálátlan dög. Minden szarságot megcsináltam neked,
programokat telepítettem rá a gépedre, megengedtem, hogy a jobb hátizsákot
viseld! Mindig mindenből neked volt a jobb, de most már elég.
-
Engedj el! - suttogta félve Josephine, és közben teljesen ledöbbent. Hogy jött
ide a hátizsák, amit alsóban viselt? Tényleg mindent a felesleges féltékenység
és irigység szül?
- Nem.
- De
mégis miért csinálod ezt? Én...
-
Azért, mert te csak egy hülye picsa vagy - felelte megvetően, és Josephine
majdnem hangosan is felnyögött a karjába nyilalló fájdalomtól. Remélte, hogy
Emily mindent hall a telefonból és már szólt a rendőrségnek. - És ideje, hogy
végre valaki móresre tanítson.
- De
hát én nem is...
- Fogd
be a pofád!!
Josephine
ekkor nem tudott mit csinálni csak felkiáltani az iszonyatos fájdalomtól. Olyan
erősen szorította Gibson a karját, hogy félt, mindjárt összeroppantja. Mindig
is érzékeny volt az ütésekre, szorításokra, így még borzasztóbb volt számára az
egész. Ráadásul hiába próbált volna meg a másikban kárt tenni, egyszerűen
képtelen lett volna rá. Talán a személyiségében van, talán csak ilyen gyenge,
és gyámoltalan, de sosem tudott senkit sem bántani, még akkor se, ha kérték.
Egyszer járt harcművészetre, akkor is mindent gyengéden csinált. Félt, hogy a
másiknak esetleg fájna a rúgása.
-
Mindig csak jaj, én ezt fogom csinálni! És, jaj a könyvkiadó! A
festmények, a könyvek és egyéb szarok!
És, majd én leszek az elnök... És...
Gibson
gúnyos szóáradatát szirénázás törte meg.
- Te
hülye picsa! - kiáltotta felháborodva és megvágta Josephine arcát. A lány
felsikoltott és elsírta magát, miközben a földre esett a fájdalomtól, melyet a
testén és a lelkében érzett. Az arcán lévő hosszú sebhelyből nem túlságosan, de
ömlött a vér.
- Ne!
- sikoltotta akkor, mikor megérezte a penge vágását, de a legjobban mégis az
fájt neki, ami utána következett. Ahelyett, hogy a megbánás hangját hallotta
volna, Gibson ismét undorodva, dühtől remegve felkiáltott.
-
Idióta!
A
rendőrség ekkor rontott be a lakásba, de Josephine csak tovább sikoltozott.
Egész úton csak a kiáltozásait lehetett hallani, miközben felsegítették,
bevitték a kórházba és az emberiség számára hatalmas megnyugvást jelentett,
mikor a lány végre elaludt.
***
Reggel
Josephine hunyorogva kinyitotta a szemét, és még mindig érezte a vágás által
okozott fájdalmat, csak nem annyira, hogy ismét sikoltozni kezdjen. Csupán apró
szúrást érzett és zavarta egy csöppet az arcán lévő hosszú ragtapasz.
-
Látom felébredt - szólalt meg egy idegen a széken ülve. A lánynak hirtelen
meglódult a szíve az ismeretlen alaktól.
- Hát
igen - tornázta fel magát az ágyon.
-
Rendőr vagyok. Én kísértem haza a kórházba, amíg maga sikoltozott - magyarázta
az ittlétét a férfi, Josephine pedig felkacagott.
A
rendőr felvonta a szemöldökét.
-
Bocsánat. Csak kicsit nehéz elképzelni, hogy én egész végig sikoltoztam.
- Már
pedig azt tette. Örültünk is mikor elaludt.
- Ó,
köszönöm - mosolygott könnyedén Josephine.
- És a
testvére is jól van.
Ettől
viszont rögtön elment minden kedve. Igaz, hogy már nem félt, viszont annál
inkább volt elkeseredve. Nem hitte volna, hogy a dolgok idáig fognak fajulni.
Hiába tört rá néhányszor bizonytalanság, félelem, sosem hitte el ténylegesen,
hogy ez komolyan megtörténhet. Erre pont most kell szembesülnie a rideg
valósággal.
-
Köszönöm - suttogta földre szegezett tekintettel, majd szomorú szemekkel a
férfira nézett. - Tudja... sosem gondoltam volna, hogy ez valóban megtörténhet.
- Ezt
beszélje meg a pszichológusával.
-
Értem - mondta összeszoruló szívvel. Úgy
sem tudta volna elmondani az igazi, mély érzéseit. Azt senkivel sem tudta volna
megosztani. Azt a végtelen csalódottságot és fájdalmat amit érzett, senki más
nem érthette meg rajta kívül. - Akkor, majd később.
A
rendőr zavartan felállt és odasétált hozzá.
-
Nézze, igazán sajnálom azt, ami a testvérével történt - próbálta megnyugtatni,
ám Josephine a hangnemtől igazán feldühödött.
-
Tényleg? Azt se tudja, hogy mi történt!
- De
tudom. Az öccse az utolsó pillanatban teljesen kétségbeesett, hogy bántotta
önt. Még az elborult elmeállapotában sem akart igazán fájdalmat okozni.
-
Persze - horkantott fel gúnyosan Josephine. - És én vagyok a Mikulás, mi?
A
férfi ekkor gyengéden megérintette nőn lévő sebet.
- Csak
az igazat mondom, hölgyem.
Josephine
ezt igazán viccesnek gondolta, lévén, hogy amit a férfi mond egyértelműen
hazugság. Egy olyan, amellyel már évek óta próbálja nyugtatni magát. Hogy a
másik bűntudatot, esetleg megbánást, vagy bármi ilyesmit érez iránta. De most
már nem fogja tovább áltatni magát és csukott szemmel járni a világban.
Gyűlölik és kész, el kell fogadni.
Ám
attól még ugyanúgy fáj neki.
- Én
is. És nyugodjon meg, elfogadtam - mosolygott erőltetetten. - És kérem ne
próbáljon megnyugtatni!
-
De...
- Ne!
- kérte halkan és felemelte az egyik kezét, hogy elhallgattassa, majd
felsóhajtott. - Tudja, mit mondott nekem a testvérem? Az ikertestvérem? Az, aki
nélkül a másik elméletben már nem egész? Legalábbis mindenhol ilyesmiket
mondanak. A könyvekben meg ilyenek...
-
Mennem kell - mondta a rendőr, és Josephine belenyugvóan lehunyta a szemét.
Kezdte megszokni, hogy amikor a legfontosabb lenne végig hallgatni, mindenki
elmegy, vagy leszólja. A testvére is, most meg ez az idegen ember. - Tényleg.
Sajnálom, hölgyem.
-
Menjen csak! - utasította nyugalmat erőltetve a hangjába.
Mikor
a rendőr már az ajtót nyitotta ki, ismét megszólalt.
- Azt
mondta, hogy egy hülye picsa vagyok.
***
Josephine
sosem gondolta volna, hogy egy nap el fogy az ihlete. Hiába próbált valami újat
kitalálni, egyszerűen képtelen volt rá. Még a javítgatáshoz sem maradt ideje,
mert egész végig a testvére dühtől izzó képe jelent meg előtte. A sértései, és
a szó, ahogy nevezte. Ezektől a képektől talán még akkor sem tudott volna
megszabadulni, ha egyenesen a Mennyországba juttatják. Hiszen még mindig ott
égne a fejében az a pokoli érzés, ahogy elárulják, és mindezt csupán egyetlen
játék miatt.
Nem is
érti igazán, hogy mért kínozza ezzel magát. Hogy minek akarta meglátogatni a
testvérét, aki egész biztosan a föld legmélyebb bugyrába kívánja.
-
Rudolf rendőr? - kérdezte döbbenten suttogva, mikor meglátta az ismerős alakot.
A
férfi odalépett hozzá, és neki muszáj volt megfognia a kezét, hogy erőt
gyűjthessen a találkozáshoz.
-
Honnan tudja a nevemet?
-
Dustin ügynök megmondta - felelte, és hálás tekintettel figyelte, ahogy a
rendőr rámosolyog. Mintha tudta volna, hogy most pont erre van szüksége. Egy
kis kedvességre, biztatásra ehhez a megpróbáltatáshoz. - Ön szerint tényleg a
játék miatt van... ez?
A
mosoly egy szempillantásra lefagyott a férfi arcáról, amit Josephine nagyon
nehezményezett. Mégis tisztában volt vele, hogy ilyenkor komolyságra van
szükség.
-
Fogalmam sincs. Nem mond semmit - válaszolta és gondterhelten felsóhajtott. -
Még sosem találkoztam ilyen csöndes bűnözővel.
-
Nem... - akart a védelmére kelni, de végül meggondolta magát. - Mindegy. Oda
tudna vezetni?
A
rendőr belé karolt és egy féloldalas mosolyt villantott rá, de Josephine-t már
ez sem nyugtatta meg, csupán határtalan szeretet érzett a másik ember iránt.
Nagyon jól esett neki ez a gyengédség, ha már oly sokáig élt nélküle. Néha még
az is megfordult a fejében, hogy úgy egészében a férfinemnek van vele valami
problémája. Amint jobban megismerik - vagy éppen félre - megutálják. Ezért is
örült ennek.
-
Természetesen. Jöjjön!
Egy
cellához kísérték a lányt, amiben Gibson ült. Josephine szemeit pedig könny
párásította be. Egy ronda, rabruha volt rajta, és amint meglátta őt a testvére,
meg is kapta a gyűlölködő tekintetet. Ez pedig azt bizonyította, hogy tényleg
nem érez megbánást. Egy csöppnyit sem. Hiába ékesíti Josephine arcát egy
hatalmas seb.
Most
már tényleg ronda vagyok... - Gondolta bánatosan a lány, amint eszébe jutottak
a régebbi sértések. Hogy mennyiszer kritizálta a kinézetét, a beszédét, a
tudását. - És talán már soha nem fogok tudni senkiben sem megbízni...
Ha ez
volt Gibson terve, akkor sikerült, elérte, amit akart. A lány többé nem
járkálhat naivan az utcán, nem gondolhatja mindenkiről azt, hogy valahol a
szíve mélyén egy jó ember rejtőzik, aki megérdemli a boldogságot. Ma is, amint
elsétált az utcán csak az járt a fejében, hogy benne is egy gyilkos
rejtőzhet... És nem szereti a testvérét...
Bár
Josephine eddig sem bízott meg senkiben, nem bízott abban, hogy a másik
elfogadja a barátságát, most már az emberek jósága is kérdésessé vált. Mert,
aki egy embert bánt, az mást is tud. És ez volt az, ami még az eddigieknél is
jobban elszomorította.
-
Sajnálom - suttogta bűntudatosan, mert nem bírta elviselni ezt a gyűlölködő
tekintetet. És, ha már a másik nem is teszi meg, helyette is elnézést fog
kérni. - Én...
Még
jobban a rendőrhöz bújt.
-
Hülye picsa - súgta Gibson, amit még távolról is meglehetett látni, majd
hirtelen felállt. A kezével a rácsot szorította, mintha ki akarná törni, és a
fején megfeszültek az erek. - Idióta seggfej barom állat! Ezt még megbánod, te
rohadék! Seggfej!
A
karja átnyúlt a rácson és megfogta Josephine nyakát, hogy megfojtsa, de a
rendőr még időben ellökte.
- Csak
sújosbítsa a helyzetét, Mr. Landon, és ígérem soha többé nem fog látni
napvilágot.
- Ő
kezdte! Minden az ő hibája! - üvöltött rá a férfira Gibson, majd undorodva
folytatta. - Megérdemelte azt, amit kapott. Soha semmit nem csinált, de mindent
meg kapott. És folyton csak beszélt és beszélt, hogy esküszöm már előbb meg
kellett volna ölnöm! És amikor valami baja volt sírt meg üvöltözött az utcán,
hogy azt kívántam bárcsak elütné egy autó. Semmit sem érdemelt meg. Semmit! Ő
harcolta ki magának ezt. Ő tette! Zárják börtönbe, vagy vigyék egy
elmegyógyintézetbe... mert nem normális! Én csak a világot akartam megmenteni
tőle. Mert mindent megcsináltam neki, de most már elég! Minek tegyek meg
bármit? Inkább megszabadítottam tőle...
Josephine
szeméből ekkor patakzani kezdtek a könnyek.
- Fogd
be! - kiáltott rá Gibsonra. Nem bírta tovább elviselni ezt. Nem akart többet
hallani erről. Egyetlen szót sem. Legszívesebben elfelejtette volna az egészet,
de nem tudta, és ezzel is csak rosszabbul érezte magát. - Fogd már be! Ti nem
értették soha...
-
Menjünk! - szólt közbe Rudolf komolyan, mielőtt még inkább elfajultak volna a
dolgok.
- A
kicsi Josephine a rendőr bácsi lába mögé rejtőzik.... - Hallotta meg Gibson
gúnyos hangját és viharos sebességgel megfordult.
- Én
csak azt akartam, hogy szeressenek! Vagy, hogy leszarjanak...
A
rendőr az újabb dráma kibontakozását látva erővel húzta arrébb a lányt, miközben
az csak beszélt és beszélt pont, ahogy Gibson mondta...
- Csak
azt akartam értse meg! Nekem tényleg még az is jó lett volna, ha nem
foglalkoznak velem. Csak eszek, iszok és megyek el... Én nem kértem, hogy
foglalkozzanak velem. Nem kértem! - kiáltotta sírós hanggal. - Nem kértem, hogy
folyton rosszakat mondjanak, hogy bántsanak, én nem... Megtudja... Megtudja
érteni? Kérem, értse meg! Én nem akartam...
Rudolf
pedig csak hallgatta, ahogy Josephine panaszkodik, siránkozik, ami igazán sokat
jelentett a lánynak. Mert tudta, hogyha nem tudja kiönteni valakinek a szívét
akkor csak minden sokkal rosszabb lesz, és a mostani bánata ezerszer nagyobb és
mélyebb lesz. Ugyanis egyszerűen szüksége volt a beszédre. Ő ezáltal tudott
valamennyire megkönnyebbülni.
-
Később is meglátogatja? - kérdezte a rendőr egy idő után, és mikor látta, ahogy
Josephine bólintani készül, ismét megszólalt. - Mert szerintem ne tegye.
-
Mért?
-
Mert, akkor egy újabb panaszkodás áradatot kell végig hallgatnom... magának meg
éreznie.
Josephine
felháborodottan nézett a férfira. Nem értette, hogy lehet ilyen érzéketlen. Ő
épp most élte meg élete egyik legnagyobb megpróbáltatását, az meg csak arról
képes beszélni, hogy zavarja a panaszkodása. Ez is csak a férfiak érzésre
képtelenségét jelenti.
- Bocsásson
meg. De könnyebb lenne így mindkettőnknek - kezdett magyarázkodásba a rendőr,
mert bár nem igazán tudta átérezni Josephine fájdalmát, a felháborodottság
jeleit nagyon is jól észrevette. - Majd... segítek új lakást találni - mondta,
majd együtt-érzően folytatta. - Gondolom nem lenne könnyű magának ugyanoda
visszamenni.
-
Gondolja? - kérdezett vissza szarkasztikusan. - Ki hitte volna. Várjon! -
kiáltott fel hirtelen, mikor rájött, hogy az egyetlen szövetségesét készül
felbosszantani. Már pedig most igazán nagy szüksége lenne egy megértő emberre.
- Bocsáss meg. Segítsen új lakást találni! - mosolygott kedvesen. - Általában
nem szoktam ilyen morcos lenni. De... tekintetbe véve a körülményeket azt
hiszem nem csoda a mostani állapotom.
Rudolf
a lány szavaira nem tett mást, csak megértően ránézett, ezzel örökre
megszerettetve magát.
- Hát
persze.
***
Josephine
reménykedve nézett körül az új lakásán, ahol minden szörnyűséget elfelejthet.
Örült, hogy egy teljesen más közegben lehet. Messze a gyűlölködéstől, messze az utálattal és az egyetlen emlék, ami most már ide köthette egy új barátság
kezdete. Mert Rudolf minden álmát felül múlta a kedvességével és megértésével.
Bár először nem volt annyira szimpatikus neki, később megmutatta milyen is az
igazi valója.
Most
is épp a kanapén ülve beszélgettek és nevettek, vagy bosszankodtak.
- Nem
mondod komolyan! Egy homoszexuális ember rád támadt? - csodálkozott el
Josephine. - Ki hitte volna!
- Én
nem ezt mondtam. Én azt mondtam, hogy bevittünk egy embert, aki épp tüntetett,
a szexualitásáról semmit sem mondtam.
-
Persze, persze, de akkor is...
Rudolf
erre olyan dühösen nézett rá, hogy Josephine önkéntelenül is elnevette magát.
Aztán
elbizonytalanodott.
- De
ugye nem untatlak vagy ilyesmi? És nem vagyok... idegesítő?
- De,
az vagy - vágta rá rögtön, majd meglátva a másik bizonytalanságát
elkomolyodott. - Segítek neked mindenben, te is tudod.
Josephine
erre lehunyta a szemét, és eszébe jutottak a gyűlölködő szavak.
"Mindent
megtettem érted. Mindent. De még csak arra sem vagy képes, hogy felrakj valamit
a drágalátos számítógépedre. Arra a szarra, ami még csak a wifi-re sem akar
rendesen rákapcsolódni."
Vajon
tényleg ennyire önző lenne? Tényleg megérdemelte azt, amit kapott?
Nem.
Kérlek, nem-nem...
Josephine
arcán egy könnycsepp csordult végig. Nem akarta erre emlékezni, de a barátjának
a szavai ismét eszébe jutatták az ott történteket, még ha nem is szándékosan.
- Mi a
baj, Joseph? - kérdezte aggódva és értetlenül Rudolf, majd gyorsan közelebb
húzódott a lányhoz. - Nem akartam...
A lány
kinyitotta a szemét és rámosolygott a férfira, majd óvatosan megölelte.
-
Figyelj! - Tolta el magától a lányt Rudolf. - Mindent megteszek érted, amit
csak tudok, és mindenben segítek. - felsóhajtott. - Mert te a barátom vagy. Vagy...
várj... - egy pillanatra elgondolkozott. - Nem kérek ezekért semmit sem. De
kezdetnek azért boldog is lehetnél.
Josephine
az ajkába harapott. Már nem volt biztos abban, hogy ez az egész jó ötlet
lenne. A végén úgy is elszúr valamit.
Úgy is az lesz a vége, hogy valaki meggyűlöli. Mert túl sok a hibája,
túlságosan is szét szórt, és nem gondol másokra, nem igaz? Vagy... vagy mi? Már
azt sem tudta, hogy kicsoda is ő valójában.
-
Megpróbálok...
Rudolf
ekkor gyengéden magához vonta, alig pár másodpercre, majd komolyan a szemébe
nézett.
-
Óvatosan fogok haladni. És talán, majd
egyszer bízni fogsz bennem.
Josephine
lassan bólintott a férfi szavaira.
És,
mint kiderült rendőr, az ő barátja nem is hazudott. Minden egyes nap
meglátogatta a lányt. Beszélgetett vele, nem sokat tett érte, de nem is anyagi
dolgokról beszélt. Talán ez is volt olyan más a testvérével való kapcsolatban.
Az, hogy míg a lány szeretett volna jót beszélgetni, Gibson mindig durván
elutasított bármely fajta társalgást, amiről Josephine szeretett volna
beszélni. így nem tudott igazi bizalom se kialakulni. Se igazi szeretet. Hiszen
a másik sose kért belőle, így a lány sem tudott semmit sem tenni. Pedig talán,
ha tudtak volna beszélni, ha Gibson végig hallgatja, egész jól kijöhettek
volna, és mind ez nem történt volna meg.
Ez
volt a különbség Rudolfban. Ő megértette, hiába volt néha elég keményfejű, és
olyan társra, barátra lelt benne Josephine, amire mindig szüksége volt. Ott
volt mellette, mikor a többi férfi visszautasított, de akkor is mikor rátalált
élete szerelmére. És a férfi még a barátait is szerette. Találkozott Emily-vel,
aki kihívta a rendőrséget, mikor dulakodást hallott, ahogy a többiekkel is.
Jasmin-el, aki a nagy-szájáról híres, és imád sokat beszélni, ráadásul a
kritikus szeme mindent lát. Rögtön, amint találkozott a férfival jól végig
mérte, és elfogadta a barátságát. Mikor Rudolf már nem volt ott, ezt mondta
Josephine-nek:
- Jó
kis pasid van.
- Nem
is az! - vágta rá Josephine.
-
Pedig az lehetne. De akkor, majd én ráhajtok...
Ez a
pár mondat pontosan azt jelentette, hogy szerinte is jó ember a férfi. Emily
pedig annyit mondott: "Aranyos." Pár hónap múlva össze is jöttek.
-
Hallod, szeretnek a barátaim - mondta az egyik nap Josephine Rudolf-nak.
-
Észrevettem - felelte nyugodtan.
- Ez
annyira jó!
Az
újdonsült férje is ugyanúgy megszerette, még ha az elején egy kicsit furcsának
is találta a barátságukat. Később azonban elfogadta, hogy ők tényleg csak
barátok.
-
Sebastian Fly.
-
Rudolf Teneris.
- Úgy
hallottam, hogy maga a feleségem legjobb barátja.
- Az
vagyok bizony.
Ezeket
mondták egymásnak, mikor elkezdték végre egymást tudomásul venni. És Josephine
is rögtön közbe szólt, azt mondva:
-
Álljál már, Seb!
Sebastian
erre felnevetett.
-
Ökölpacsit! - vigyorgott, mint a vadalma és ököl-pacsiztak Rudolffal. - Egy kis
gyerek vagyok, de a feleségem így szeret. Engem jobban, mint téged.
- Én
viszont jobban, mint te - Ezzel azt akarta mondani, hogy jobban ismeri,
Sebastian azonban félreértette.
- Hogy
mit mondtál!? Azt hiszed te jobban szereted?
-
Álljatok már le! - szólt rájuk Josephine és mind a két férfi elnevette magát.
Az egyik azért, mert így félre értették, a másik pedig a szerelmén nevetett. - Atyaég!
- Ugye
nem gondoltad komolyan? - kérdezte Sebastian Rudolfot.
- Nem.
-
Akkor jó. Gyere, édes! - szólította a
feleségét és egy forró csókot nyomott a szájára, majd ott hagyva Rudolfot
elvonultak egy csendes szobára.
Ezekért
a dolgokért is lett olyan határtalanul boldog Josephine. Az egyik nap pedig azt
kérdezte a barátjától:
- Mi
lett Gibsonnal?
-
Kiengedték - felelte Rudolf. - Sajnálom.
A lány
ragyogóan rámosolygott a férfira. Szerencsére már nem bántotta ez annyira,
hiszen szerzett egy csodálatos barátot, és most már férjes asszony is lett. A
lehetőleg legjobb férjel az oldalán. De azért mégis csak érzett egy kis
szomorúságot, hiszen a testvére része volt a múltjának, sajnos pont a sötét
részének.
-
Semmi baj. Legalább a végén minden jó lett - nyugtatgatta a másikat, ami furcsa
volt, ugyanis ennek pont fordítva kellett volna megtörténnie. - És lett egy
férjem! Neked meg egy menyasszonyod Vagy mi van Emily-vel?
Rudolf
lazán vállat vont a kérdésre.
- Még
nem kértem meg a kezét.
- Mert
ostoba vagy - vágta rá Josephine könnyedén, de közben kedvesen mosolygott.
Látszott rajta, hogy nem akarta megsérteni a másikat, csak nem értette mért nem
tette meg már a döntő lépést. - Egyszerűen hihetetlen, hogy még mindig nem
jegyezted el. Értem én, hogy volt sok-sok nézet eltérésetek meg minden, de te
egyre jobban szereted. És egyre kevesebbet veszekedtek, mert te is pont olyan
elégedett vagy, mint én. - Persze ez hazugság volt. Josephine egyáltalán nem
elégedett, ő szerelmes és iszonyatosan boldog. Az elégedettség nem fejezi ki
igazán a valóságot: az érzéseit.
- Majd
eljegyzem - mosolygott vissza a férfi. - De akkor nem érdekel?
- Nem,
mert boldog vagyok. És ki tudja? Lehet neki is attól lesz jobb, hogy én nem
vagyok a közelében. Bár nem tudom..
Ekkor
Rudolf hirtelen megölelte, és kinyílt a bejárati ajtó.
- És
velem mi lesz? - kérdezte Sebastian méltatlanul, majd odasietett hozzájuk. -
Engem kihagytok a mókából?
Természetesen
őt senki nem hagyta ki a "mókából", leginkább azért, mert nem is
hagyta volna. Inkább keményen megcsókolta a feleségét, és egyszerre nevettek
fel mindannyian.
-
Annyira örülök, hogy a te feleséged lehettem.
-
Örülj is, asszony!
- Te,
hülye! - csapott rá a kezére, majd mikor látta a másik szándékát helyesbítet. -
Édes, szexis, adoniszos...
És a
csók megint nagyot csattant.
Rudolf
csak nézte a szerelmeseket és arra gondolt: Bizony, nagyon megérte vele
foglalkozni.
Majd
később a férfi eljegyezte Emily-t, és a lány természetesen pár hónappal később
feleségül is jött hozzá.
- Te
cuki kis aranyos, baranyos... - énekelte az egyik nap Emily.
- Ha
nem állsz le...
-
Akkor mi lesz?
Rudolf
hirtelen szájon csókolta a lányt.
- Ez
lesz!
- Hát
akkor cuki kis aranyos, baranyos, takanyos...
- Most
már elég!
- Nem!
Te cuki kis...
Rudolf
erre ismét megcsókolta Emily-t, majd fejcsóválva vitte ágyba a lányt.
Mert ó
igen, igenis megérte őt feleségül venni.
Senki
sem tudott olyan imádni-valóan idegesítően énekelni, mint Emily.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)