Josephine
nem sokat kért az élettől csak azt, hogy szeressék és legyen kiben megbíznia.
De mindegyik csak feltételekkel sikerült neki. A családjában legalábbis elég
sokszor így volt. Egyszerűen nem tudta nem észrevenni a gyűlölködő
tekinteteket. Hosszú húsz éven keresztül egyre csak nőtt és nőtt ez az érzés, ő
meg még csak észre sem vette. Leginkább azért nem képtelen volt felfogni, hogy
miért vetik meg. Azt még el tudta viselni, hogy idegenek nem szeretik. Mért is
tennék? Nem ismerik őt. A saját családjában lévő ellenségeskedésre viszont
képtelen volt okot találni. Féltékeny volt rá, vagy csak gyűlölte? Egyszer
kedves volt, máskor nem. Folyton ezt vette észre az egyik rokonjánál.
Ma is,
január tizedikén, egy hideg, téli napon azt észlelte, hogy az embereknek valami
problémájuk van vele. Vagyis nem. Leginkább csak az egyik egyednek. Persze
gyerekkorában még megértette, ő elég önző teremtés volt és tudta, hogy míg a
másiknak sokkal több lehetőség adott, addig neki annál ezerszer kevesebb.
Pontosan ezért adott kevesebbet. Mert képtelen lett volna megválni az egyetlen
dologtól, amit tenni tudott, és fájt neki, hogy annyi mindent elvárnak tőle.
Még most is, húsz évesen azt tapasztalta, hogy az emberek sosem nőnek ki ebből
az adottságukból.
Miközben
a testvérét, Gibsont hallgatta egész összehúzódott a nejlon kabátjában, és
merengve nézett ki az ablakon, ahol mindent hóborított. Egy játékról beszélt. A
rokona valamilyen játékot akart minden áron. És már előre félt a veszekedéstől.
Hisz ő ezt nem adhatta meg. Az egyetlen, ami volt neki az a laptopja volt.
Sosem szeretett kérni és igen megalázónak gondolta. Ha viszont igent mond,
folyamatosan elfogják kérni tőle a laptopját ő pedig itt marad magányosan,
egyedül.
- Nem
- felelte a másik szemébe nézve. Rengeteg dolognak kellett utána néznie.
Kijavítani a helyesírást, és az összes többi fontos dolgot. A kiadó rengeteg
munkával bízta meg és neki egyszerűen nem maradt annyi ideje, hogy ilyeneket
tegyen meg. Ráadásul egy saját regényen is dolgozott már évek óta.
Összeállította a borítóját, az illusztrációkat, de még így sem végzett vele
teljesen. - Nem rakom fel a játékot.
Gibson
vele ellentétben egyetemre járt. Ő viszont baráti vállalkozásba kezdett. Egy
kiadónak dolgozott, és nem akarta, hogy kirúgják. Ezért kellett nemet mondania.
Alig maradt ideje játékra és azzal akart foglalkozni a minimális
szabadidejében. Vagy éppen a barátaival lógni, esetleg a testvérével filmet
nézni. Tehát szerette volna ápolni a kapcsolatait is.
Gibson
azonban ezt nem értette és ki akart használni. Pedig neki annyi mindene volt!
Annyi mindent tudott volna csinálni! Gyerekkorukban is őt szerették a
legjobban. Táblagépe volt, használhatta más laptopját, számítógépet kapott, míg
neki mindig is csak egy volt. Ez persze nem zavarta, csak akkor mikor mások ezt
az egyet is el akarták venni tőle. Már pedig annyi meghunyászkodás után
szeretett volna független lenni bárkitől. Ilyenkor viszont mások akartak tőle
valamit, amit jelen pillanatban nem adhatott volna meg. Talán csak később.
-
Rengeteget adtam neked! Kiválasztottam a laptopodat még kiskorodban is! Minden
szarságot megcsináltam, amit csak kértél tőlem, te rohadt seggfej! Te meg csak
annyit sem vagy képes megcsinálni, hogy rárakod azt a játékot a gépedre!
Josephine
összerezzent a hang élességétől. Mindig is érzékenyen érintette a csúnya
beszéd, a káromkodás, de azt hitte egy idő után már le fog szokni erről Gibson.
Hát tévedett.
Hülye,
idióta, seggfej...
Josephine
számolni sem tudta hányszor hallotta már ezeket a szavakat gyermekkorában. És
sosem értette mért ilyen a másik. Együtt nevelkedtek ő még sem szokott így
beszélni. Csak mikor már nagyon kikívánkozott belőle. A testvére viszont szinte
mindig így nevezte őt. És már nem is értette, hogy egyáltalán minek van itt.
Egy házban laknak, hogy így olcsóbb legyen minden, mert még nem jött túl sok
profit a kiadóból, Gibsonnak pedig nincs túl sok pénze fizetni a szállást, így
együtt kezdték fizetni a lakbárt. De a lány már kezdett kételkedni az
elgondolása értelmében. Hisz egyáltalán minek csinálja? Semmi jó nem sült ki
még belőle.
- Mért
nem rakod rá másra? - kérdezte, és néha egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy
erről veszekednek. Egy játék miatt! Ez egyszerűen nevetséges!
- Mert
az a laptop szar!
Az
előbb még az övé is szar volt... - Gondolta Josephine gúnyosan, de ezt
inkább nem tette szóvá.
- És a
lakást is én választottam ki neked! A bútorokat is!
Josephine-nek
talán pont ekkor kellett volna bűntudatot éreznie, ha nem lett volna indulatos.
Végül is csak egy játékról van szó. A lánynak mégis ennél sokkal többet
jelenthet. Mert, ha a másik használja a gépét, őt kirúghatják, nem fog tudni
semmit sem kezdeni magával, főleg hogy a barátai épp elutaztak valahova
messzire, a többi pedig dolgozik.
-
Akkor elmegyek és nem fizetem többet! - kiáltotta
dühösen. - Uramisten! Hisz te úgy viselkedsz, mintha az a játék az életed
lenne!
Bezzeg
te képtelen vagy bármi olyat megnézni, ami nekem mindennél többet jelentene... -
Gondolta savanyúan, mert lehet, hogy sok mindent megtesz neki, de azt nem, amitől
iszonyatosan boldog lenne. Arra egyszerűen képtelen. Évekkel ezelőtt csinált
egy illusztrációs sorozatot, amin rengeteget dolgozott, írogatott hozzájuk, még
sem volt képes megnézni. Hiába kért bármiféle véleményt, nem kapott. Csak azt
hallgathatta, ahogy lehúzza a munkáit, azt mondja ő jobbat tud csinálni ennél,
de mikor arra kerülni sok, hogy hasznosan is kritizálhassa, nem teszi meg.
Josephine
ezért is állt fel dacosan, kinyitotta az ajtót és ment a nagyvilágba,
természetesen laptoppal és némi ruhával együtt.
Nem is
telt pár napba, és visszament a lakásba.
De nem
az várta, amire számított. Belépett, körül nézett, és félt. Mióta összeveszett
a testvérével, folyamatosan úgy érzi, hogy valaki figyelni. Valaki bántani
akarja. Mégis próbálta megnyugtatni magát, hogy ez nem így van. Egész biztosan
csak téved.
Persze
nem tévedett. Csupán abban, hogy ki figyeli. Mert amint belépett a szobába,
valaki kést szegezett a torkának. Olyan éleset, hogy félt, ha csak egy kicsit
is jobban hozzáér, elvérzik.
Az
alak beljebb lökte, és hallotta, amint az ajtó becsukódik. Gyorsan elő is vette
a telefonját és tárcsázni kezdte Gibson számát. Nem akarta, hogy esetleg neki
is baja essen, ráadásul fogalma sem volt, hogy akkor elment-e a betörő, vagy
sem.
Egy
ismerős nevetést hallott meg a háta mögött, ahogy a testvére csengőhangját is.
Gyorsan
letette a vonalat és egy másik számot kezdett tárcsázni.
- Egy
seggfej vagy - Hallotta meg Gibson undorodó hangját a háta mögött. - Mindent
megtettem érted. Mindent. De még csak arra sem vagy képes, hogy felrakj
valamit a drágalátos számítógépedre. Arra a szarra, ami még csak a wifire sem
akar rendesen rákapcsolódni.
-
Hallo, Emily? - suttogta Josephine a telefonba. Remélte, Gibson még nem őrült
még teljesen, és nyer egy kis időt ezzel a telefonálással. Végül is lehet, csak
az indulat vezérli, nem? Igaz, hogy sokszor mondta, hogy kezeltetni kéne a
dührohamait, de csak nem képes egy játék miatt megölni őt. Ugye?
Ám
mielőtt még bármit is mondhatott volna, Gibson kicsavarta a kezét és a földre
dobta a telefont.
- Most
rárakod, vagy sem?
Josephine
teljesen elnémult. Minecraft. Ez volt a játék neve, és ő utálta. Nem
csak azért, mert rossz volt a minősége, és úgy egészében semmi értelme nem volt
szerinte, hanem azért is, mert ezért valaki úgy tűnik még ölni is képes. Pedig
az csak egy ostoba építős játék! Persze, sokan szeretik, de ő még csak a
gondolatát sem képes elviselni, hogy a laptopján az legyen rajta és amiatt a
játék miatt vegyék el tőle a szabadidőt. Ahogy azt sem értette, hogy mért van
az, hogy ha valamivel még csak egyezik az ízlésük, Gibson rögtön megutálja azt
a játékot.
-
Beszélj! - paranscsolt rá a testvére, és a kezén egyre erősebb és fájdalmasabb
lett a szorítás.
Mért
is nem tanult harcművészetet?
Mert
nem gondolta, hogy a támadás a saját családján belül fog történni.
-
Engedj el!
Gibson
felnevetett.
- Egy
idióta vagy! - vágta a képébe gyűlölködve. - Azt hiszed ez a legfájdalmasabb?
Mert megöllek. Megöllek, te hálátlan dög. Minden szarságot megcsináltam neked,
programokat telepítettem rá a gépedre, megengedtem, hogy a jobb hátizsákot
viseld! Mindig mindenből neked volt a jobb, de most már elég.
-
Engedj el! - suttogta félve Josephine, és közben teljesen ledöbbent. Hogy jött
ide a hátizsák, amit alsóban viselt? Tényleg mindent a felesleges féltékenység
és irigység szül?
- Nem.
- De
mégis miért csinálod ezt? Én...
-
Azért, mert te csak egy hülye picsa vagy - felelte megvetően, és Josephine
majdnem hangosan is felnyögött a karjába nyilalló fájdalomtól. Remélte, hogy
Emily mindent hall a telefonból és már szólt a rendőrségnek. - És ideje, hogy
végre valaki móresre tanítson.
- De
hát én nem is...
- Fogd
be a pofád!!
Josephine
ekkor nem tudott mit csinálni csak felkiáltani az iszonyatos fájdalomtól. Olyan
erősen szorította Gibson a karját, hogy félt, mindjárt összeroppantja. Mindig
is érzékeny volt az ütésekre, szorításokra, így még borzasztóbb volt számára az
egész. Ráadásul hiába próbált volna meg a másikban kárt tenni, egyszerűen
képtelen lett volna rá. Talán a személyiségében van, talán csak ilyen gyenge,
és gyámoltalan, de sosem tudott senkit sem bántani, még akkor se, ha kérték.
Egyszer járt harcművészetre, akkor is mindent gyengéden csinált. Félt, hogy a
másiknak esetleg fájna a rúgása.
-
Mindig csak jaj, én ezt fogom csinálni! És, jaj a könyvkiadó! A
festmények, a könyvek és egyéb szarok!
És, majd én leszek az elnök... És...
Gibson
gúnyos szóáradatát szirénázás törte meg.
- Te
hülye picsa! - kiáltotta felháborodva és megvágta Josephine arcát. A lány
felsikoltott és elsírta magát, miközben a földre esett a fájdalomtól, melyet a
testén és a lelkében érzett. Az arcán lévő hosszú sebhelyből nem túlságosan, de
ömlött a vér.
- Ne!
- sikoltotta akkor, mikor megérezte a penge vágását, de a legjobban mégis az
fájt neki, ami utána következett. Ahelyett, hogy a megbánás hangját hallotta
volna, Gibson ismét undorodva, dühtől remegve felkiáltott.
-
Idióta!
A
rendőrség ekkor rontott be a lakásba, de Josephine csak tovább sikoltozott.
Egész úton csak a kiáltozásait lehetett hallani, miközben felsegítették,
bevitték a kórházba és az emberiség számára hatalmas megnyugvást jelentett,
mikor a lány végre elaludt.
***
Reggel
Josephine hunyorogva kinyitotta a szemét, és még mindig érezte a vágás által
okozott fájdalmat, csak nem annyira, hogy ismét sikoltozni kezdjen. Csupán apró
szúrást érzett és zavarta egy csöppet az arcán lévő hosszú ragtapasz.
-
Látom felébredt - szólalt meg egy idegen a széken ülve. A lánynak hirtelen
meglódult a szíve az ismeretlen alaktól.
- Hát
igen - tornázta fel magát az ágyon.
-
Rendőr vagyok. Én kísértem haza a kórházba, amíg maga sikoltozott - magyarázta
az ittlétét a férfi, Josephine pedig felkacagott.
A
rendőr felvonta a szemöldökét.
-
Bocsánat. Csak kicsit nehéz elképzelni, hogy én egész végig sikoltoztam.
- Már
pedig azt tette. Örültünk is mikor elaludt.
- Ó,
köszönöm - mosolygott könnyedén Josephine.
- És a
testvére is jól van.
Ettől
viszont rögtön elment minden kedve. Igaz, hogy már nem félt, viszont annál
inkább volt elkeseredve. Nem hitte volna, hogy a dolgok idáig fognak fajulni.
Hiába tört rá néhányszor bizonytalanság, félelem, sosem hitte el ténylegesen,
hogy ez komolyan megtörténhet. Erre pont most kell szembesülnie a rideg
valósággal.
-
Köszönöm - suttogta földre szegezett tekintettel, majd szomorú szemekkel a
férfira nézett. - Tudja... sosem gondoltam volna, hogy ez valóban megtörténhet.
- Ezt
beszélje meg a pszichológusával.
-
Értem - mondta összeszoruló szívvel. Úgy
sem tudta volna elmondani az igazi, mély érzéseit. Azt senkivel sem tudta volna
megosztani. Azt a végtelen csalódottságot és fájdalmat amit érzett, senki más
nem érthette meg rajta kívül. - Akkor, majd később.
A
rendőr zavartan felállt és odasétált hozzá.
-
Nézze, igazán sajnálom azt, ami a testvérével történt - próbálta megnyugtatni,
ám Josephine a hangnemtől igazán feldühödött.
-
Tényleg? Azt se tudja, hogy mi történt!
- De
tudom. Az öccse az utolsó pillanatban teljesen kétségbeesett, hogy bántotta
önt. Még az elborult elmeállapotában sem akart igazán fájdalmat okozni.
-
Persze - horkantott fel gúnyosan Josephine. - És én vagyok a Mikulás, mi?
A
férfi ekkor gyengéden megérintette nőn lévő sebet.
- Csak
az igazat mondom, hölgyem.
Josephine
ezt igazán viccesnek gondolta, lévén, hogy amit a férfi mond egyértelműen
hazugság. Egy olyan, amellyel már évek óta próbálja nyugtatni magát. Hogy a
másik bűntudatot, esetleg megbánást, vagy bármi ilyesmit érez iránta. De most
már nem fogja tovább áltatni magát és csukott szemmel járni a világban.
Gyűlölik és kész, el kell fogadni.
Ám
attól még ugyanúgy fáj neki.
- Én
is. És nyugodjon meg, elfogadtam - mosolygott erőltetetten. - És kérem ne
próbáljon megnyugtatni!
-
De...
- Ne!
- kérte halkan és felemelte az egyik kezét, hogy elhallgattassa, majd
felsóhajtott. - Tudja, mit mondott nekem a testvérem? Az ikertestvérem? Az, aki
nélkül a másik elméletben már nem egész? Legalábbis mindenhol ilyesmiket
mondanak. A könyvekben meg ilyenek...
-
Mennem kell - mondta a rendőr, és Josephine belenyugvóan lehunyta a szemét.
Kezdte megszokni, hogy amikor a legfontosabb lenne végig hallgatni, mindenki
elmegy, vagy leszólja. A testvére is, most meg ez az idegen ember. - Tényleg.
Sajnálom, hölgyem.
-
Menjen csak! - utasította nyugalmat erőltetve a hangjába.
Mikor
a rendőr már az ajtót nyitotta ki, ismét megszólalt.
- Azt
mondta, hogy egy hülye picsa vagyok.
***
Josephine
sosem gondolta volna, hogy egy nap el fogy az ihlete. Hiába próbált valami újat
kitalálni, egyszerűen képtelen volt rá. Még a javítgatáshoz sem maradt ideje,
mert egész végig a testvére dühtől izzó képe jelent meg előtte. A sértései, és
a szó, ahogy nevezte. Ezektől a képektől talán még akkor sem tudott volna
megszabadulni, ha egyenesen a Mennyországba juttatják. Hiszen még mindig ott
égne a fejében az a pokoli érzés, ahogy elárulják, és mindezt csupán egyetlen
játék miatt.
Nem is
érti igazán, hogy mért kínozza ezzel magát. Hogy minek akarta meglátogatni a
testvérét, aki egész biztosan a föld legmélyebb bugyrába kívánja.
-
Rudolf rendőr? - kérdezte döbbenten suttogva, mikor meglátta az ismerős alakot.
A
férfi odalépett hozzá, és neki muszáj volt megfognia a kezét, hogy erőt
gyűjthessen a találkozáshoz.
-
Honnan tudja a nevemet?
-
Dustin ügynök megmondta - felelte, és hálás tekintettel figyelte, ahogy a
rendőr rámosolyog. Mintha tudta volna, hogy most pont erre van szüksége. Egy
kis kedvességre, biztatásra ehhez a megpróbáltatáshoz. - Ön szerint tényleg a
játék miatt van... ez?
A
mosoly egy szempillantásra lefagyott a férfi arcáról, amit Josephine nagyon
nehezményezett. Mégis tisztában volt vele, hogy ilyenkor komolyságra van
szükség.
-
Fogalmam sincs. Nem mond semmit - válaszolta és gondterhelten felsóhajtott. -
Még sosem találkoztam ilyen csöndes bűnözővel.
-
Nem... - akart a védelmére kelni, de végül meggondolta magát. - Mindegy. Oda
tudna vezetni?
A
rendőr belé karolt és egy féloldalas mosolyt villantott rá, de Josephine-t már
ez sem nyugtatta meg, csupán határtalan szeretet érzett a másik ember iránt.
Nagyon jól esett neki ez a gyengédség, ha már oly sokáig élt nélküle. Néha még
az is megfordult a fejében, hogy úgy egészében a férfinemnek van vele valami
problémája. Amint jobban megismerik - vagy éppen félre - megutálják. Ezért is
örült ennek.
-
Természetesen. Jöjjön!
Egy
cellához kísérték a lányt, amiben Gibson ült. Josephine szemeit pedig könny
párásította be. Egy ronda, rabruha volt rajta, és amint meglátta őt a testvére,
meg is kapta a gyűlölködő tekintetet. Ez pedig azt bizonyította, hogy tényleg
nem érez megbánást. Egy csöppnyit sem. Hiába ékesíti Josephine arcát egy
hatalmas seb.
Most
már tényleg ronda vagyok... - Gondolta bánatosan a lány, amint eszébe jutottak
a régebbi sértések. Hogy mennyiszer kritizálta a kinézetét, a beszédét, a
tudását. - És talán már soha nem fogok tudni senkiben sem megbízni...
Ha ez
volt Gibson terve, akkor sikerült, elérte, amit akart. A lány többé nem
járkálhat naivan az utcán, nem gondolhatja mindenkiről azt, hogy valahol a
szíve mélyén egy jó ember rejtőzik, aki megérdemli a boldogságot. Ma is, amint
elsétált az utcán csak az járt a fejében, hogy benne is egy gyilkos
rejtőzhet... És nem szereti a testvérét...
Bár
Josephine eddig sem bízott meg senkiben, nem bízott abban, hogy a másik
elfogadja a barátságát, most már az emberek jósága is kérdésessé vált. Mert,
aki egy embert bánt, az mást is tud. És ez volt az, ami még az eddigieknél is
jobban elszomorította.
-
Sajnálom - suttogta bűntudatosan, mert nem bírta elviselni ezt a gyűlölködő
tekintetet. És, ha már a másik nem is teszi meg, helyette is elnézést fog
kérni. - Én...
Még
jobban a rendőrhöz bújt.
-
Hülye picsa - súgta Gibson, amit még távolról is meglehetett látni, majd
hirtelen felállt. A kezével a rácsot szorította, mintha ki akarná törni, és a
fején megfeszültek az erek. - Idióta seggfej barom állat! Ezt még megbánod, te
rohadék! Seggfej!
A
karja átnyúlt a rácson és megfogta Josephine nyakát, hogy megfojtsa, de a
rendőr még időben ellökte.
- Csak
sújosbítsa a helyzetét, Mr. Landon, és ígérem soha többé nem fog látni
napvilágot.
- Ő
kezdte! Minden az ő hibája! - üvöltött rá a férfira Gibson, majd undorodva
folytatta. - Megérdemelte azt, amit kapott. Soha semmit nem csinált, de mindent
meg kapott. És folyton csak beszélt és beszélt, hogy esküszöm már előbb meg
kellett volna ölnöm! És amikor valami baja volt sírt meg üvöltözött az utcán,
hogy azt kívántam bárcsak elütné egy autó. Semmit sem érdemelt meg. Semmit! Ő
harcolta ki magának ezt. Ő tette! Zárják börtönbe, vagy vigyék egy
elmegyógyintézetbe... mert nem normális! Én csak a világot akartam megmenteni
tőle. Mert mindent megcsináltam neki, de most már elég! Minek tegyek meg
bármit? Inkább megszabadítottam tőle...
Josephine
szeméből ekkor patakzani kezdtek a könnyek.
- Fogd
be! - kiáltott rá Gibsonra. Nem bírta tovább elviselni ezt. Nem akart többet
hallani erről. Egyetlen szót sem. Legszívesebben elfelejtette volna az egészet,
de nem tudta, és ezzel is csak rosszabbul érezte magát. - Fogd már be! Ti nem
értették soha...
-
Menjünk! - szólt közbe Rudolf komolyan, mielőtt még inkább elfajultak volna a
dolgok.
- A
kicsi Josephine a rendőr bácsi lába mögé rejtőzik.... - Hallotta meg Gibson
gúnyos hangját és viharos sebességgel megfordult.
- Én
csak azt akartam, hogy szeressenek! Vagy, hogy leszarjanak...
A
rendőr az újabb dráma kibontakozását látva erővel húzta arrébb a lányt, miközben
az csak beszélt és beszélt pont, ahogy Gibson mondta...
- Csak
azt akartam értse meg! Nekem tényleg még az is jó lett volna, ha nem
foglalkoznak velem. Csak eszek, iszok és megyek el... Én nem kértem, hogy
foglalkozzanak velem. Nem kértem! - kiáltotta sírós hanggal. - Nem kértem, hogy
folyton rosszakat mondjanak, hogy bántsanak, én nem... Megtudja... Megtudja
érteni? Kérem, értse meg! Én nem akartam...
Rudolf
pedig csak hallgatta, ahogy Josephine panaszkodik, siránkozik, ami igazán sokat
jelentett a lánynak. Mert tudta, hogyha nem tudja kiönteni valakinek a szívét
akkor csak minden sokkal rosszabb lesz, és a mostani bánata ezerszer nagyobb és
mélyebb lesz. Ugyanis egyszerűen szüksége volt a beszédre. Ő ezáltal tudott
valamennyire megkönnyebbülni.
-
Később is meglátogatja? - kérdezte a rendőr egy idő után, és mikor látta, ahogy
Josephine bólintani készül, ismét megszólalt. - Mert szerintem ne tegye.
-
Mért?
-
Mert, akkor egy újabb panaszkodás áradatot kell végig hallgatnom... magának meg
éreznie.
Josephine
felháborodottan nézett a férfira. Nem értette, hogy lehet ilyen érzéketlen. Ő
épp most élte meg élete egyik legnagyobb megpróbáltatását, az meg csak arról
képes beszélni, hogy zavarja a panaszkodása. Ez is csak a férfiak érzésre
képtelenségét jelenti.
- Bocsásson
meg. De könnyebb lenne így mindkettőnknek - kezdett magyarázkodásba a rendőr,
mert bár nem igazán tudta átérezni Josephine fájdalmát, a felháborodottság
jeleit nagyon is jól észrevette. - Majd... segítek új lakást találni - mondta,
majd együtt-érzően folytatta. - Gondolom nem lenne könnyű magának ugyanoda
visszamenni.
-
Gondolja? - kérdezett vissza szarkasztikusan. - Ki hitte volna. Várjon! -
kiáltott fel hirtelen, mikor rájött, hogy az egyetlen szövetségesét készül
felbosszantani. Már pedig most igazán nagy szüksége lenne egy megértő emberre.
- Bocsáss meg. Segítsen új lakást találni! - mosolygott kedvesen. - Általában
nem szoktam ilyen morcos lenni. De... tekintetbe véve a körülményeket azt
hiszem nem csoda a mostani állapotom.
Rudolf
a lány szavaira nem tett mást, csak megértően ránézett, ezzel örökre
megszerettetve magát.
- Hát
persze.
***
Josephine
reménykedve nézett körül az új lakásán, ahol minden szörnyűséget elfelejthet.
Örült, hogy egy teljesen más közegben lehet. Messze a gyűlölködéstől, messze az utálattal és az egyetlen emlék, ami most már ide köthette egy új barátság
kezdete. Mert Rudolf minden álmát felül múlta a kedvességével és megértésével.
Bár először nem volt annyira szimpatikus neki, később megmutatta milyen is az
igazi valója.
Most
is épp a kanapén ülve beszélgettek és nevettek, vagy bosszankodtak.
- Nem
mondod komolyan! Egy homoszexuális ember rád támadt? - csodálkozott el
Josephine. - Ki hitte volna!
- Én
nem ezt mondtam. Én azt mondtam, hogy bevittünk egy embert, aki épp tüntetett,
a szexualitásáról semmit sem mondtam.
-
Persze, persze, de akkor is...
Rudolf
erre olyan dühösen nézett rá, hogy Josephine önkéntelenül is elnevette magát.
Aztán
elbizonytalanodott.
- De
ugye nem untatlak vagy ilyesmi? És nem vagyok... idegesítő?
- De,
az vagy - vágta rá rögtön, majd meglátva a másik bizonytalanságát
elkomolyodott. - Segítek neked mindenben, te is tudod.
Josephine
erre lehunyta a szemét, és eszébe jutottak a gyűlölködő szavak.
"Mindent
megtettem érted. Mindent. De még csak arra sem vagy képes, hogy felrakj valamit
a drágalátos számítógépedre. Arra a szarra, ami még csak a wifi-re sem akar
rendesen rákapcsolódni."
Vajon
tényleg ennyire önző lenne? Tényleg megérdemelte azt, amit kapott?
Nem.
Kérlek, nem-nem...
Josephine
arcán egy könnycsepp csordult végig. Nem akarta erre emlékezni, de a barátjának
a szavai ismét eszébe jutatták az ott történteket, még ha nem is szándékosan.
- Mi a
baj, Joseph? - kérdezte aggódva és értetlenül Rudolf, majd gyorsan közelebb
húzódott a lányhoz. - Nem akartam...
A lány
kinyitotta a szemét és rámosolygott a férfira, majd óvatosan megölelte.
-
Figyelj! - Tolta el magától a lányt Rudolf. - Mindent megteszek érted, amit
csak tudok, és mindenben segítek. - felsóhajtott. - Mert te a barátom vagy. Vagy...
várj... - egy pillanatra elgondolkozott. - Nem kérek ezekért semmit sem. De
kezdetnek azért boldog is lehetnél.
Josephine
az ajkába harapott. Már nem volt biztos abban, hogy ez az egész jó ötlet
lenne. A végén úgy is elszúr valamit.
Úgy is az lesz a vége, hogy valaki meggyűlöli. Mert túl sok a hibája,
túlságosan is szét szórt, és nem gondol másokra, nem igaz? Vagy... vagy mi? Már
azt sem tudta, hogy kicsoda is ő valójában.
-
Megpróbálok...
Rudolf
ekkor gyengéden magához vonta, alig pár másodpercre, majd komolyan a szemébe
nézett.
-
Óvatosan fogok haladni. És talán, majd
egyszer bízni fogsz bennem.
Josephine
lassan bólintott a férfi szavaira.
És,
mint kiderült rendőr, az ő barátja nem is hazudott. Minden egyes nap
meglátogatta a lányt. Beszélgetett vele, nem sokat tett érte, de nem is anyagi
dolgokról beszélt. Talán ez is volt olyan más a testvérével való kapcsolatban.
Az, hogy míg a lány szeretett volna jót beszélgetni, Gibson mindig durván
elutasított bármely fajta társalgást, amiről Josephine szeretett volna
beszélni. így nem tudott igazi bizalom se kialakulni. Se igazi szeretet. Hiszen
a másik sose kért belőle, így a lány sem tudott semmit sem tenni. Pedig talán,
ha tudtak volna beszélni, ha Gibson végig hallgatja, egész jól kijöhettek
volna, és mind ez nem történt volna meg.
Ez
volt a különbség Rudolfban. Ő megértette, hiába volt néha elég keményfejű, és
olyan társra, barátra lelt benne Josephine, amire mindig szüksége volt. Ott
volt mellette, mikor a többi férfi visszautasított, de akkor is mikor rátalált
élete szerelmére. És a férfi még a barátait is szerette. Találkozott Emily-vel,
aki kihívta a rendőrséget, mikor dulakodást hallott, ahogy a többiekkel is.
Jasmin-el, aki a nagy-szájáról híres, és imád sokat beszélni, ráadásul a
kritikus szeme mindent lát. Rögtön, amint találkozott a férfival jól végig
mérte, és elfogadta a barátságát. Mikor Rudolf már nem volt ott, ezt mondta
Josephine-nek:
- Jó
kis pasid van.
- Nem
is az! - vágta rá Josephine.
-
Pedig az lehetne. De akkor, majd én ráhajtok...
Ez a
pár mondat pontosan azt jelentette, hogy szerinte is jó ember a férfi. Emily
pedig annyit mondott: "Aranyos." Pár hónap múlva össze is jöttek.
-
Hallod, szeretnek a barátaim - mondta az egyik nap Josephine Rudolf-nak.
-
Észrevettem - felelte nyugodtan.
- Ez
annyira jó!
Az
újdonsült férje is ugyanúgy megszerette, még ha az elején egy kicsit furcsának
is találta a barátságukat. Később azonban elfogadta, hogy ők tényleg csak
barátok.
-
Sebastian Fly.
-
Rudolf Teneris.
- Úgy
hallottam, hogy maga a feleségem legjobb barátja.
- Az
vagyok bizony.
Ezeket
mondták egymásnak, mikor elkezdték végre egymást tudomásul venni. És Josephine
is rögtön közbe szólt, azt mondva:
-
Álljál már, Seb!
Sebastian
erre felnevetett.
-
Ökölpacsit! - vigyorgott, mint a vadalma és ököl-pacsiztak Rudolffal. - Egy kis
gyerek vagyok, de a feleségem így szeret. Engem jobban, mint téged.
- Én
viszont jobban, mint te - Ezzel azt akarta mondani, hogy jobban ismeri,
Sebastian azonban félreértette.
- Hogy
mit mondtál!? Azt hiszed te jobban szereted?
-
Álljatok már le! - szólt rájuk Josephine és mind a két férfi elnevette magát.
Az egyik azért, mert így félre értették, a másik pedig a szerelmén nevetett. - Atyaég!
- Ugye
nem gondoltad komolyan? - kérdezte Sebastian Rudolfot.
- Nem.
-
Akkor jó. Gyere, édes! - szólította a
feleségét és egy forró csókot nyomott a szájára, majd ott hagyva Rudolfot
elvonultak egy csendes szobára.
Ezekért
a dolgokért is lett olyan határtalanul boldog Josephine. Az egyik nap pedig azt
kérdezte a barátjától:
- Mi
lett Gibsonnal?
-
Kiengedték - felelte Rudolf. - Sajnálom.
A lány
ragyogóan rámosolygott a férfira. Szerencsére már nem bántotta ez annyira,
hiszen szerzett egy csodálatos barátot, és most már férjes asszony is lett. A
lehetőleg legjobb férjel az oldalán. De azért mégis csak érzett egy kis
szomorúságot, hiszen a testvére része volt a múltjának, sajnos pont a sötét
részének.
-
Semmi baj. Legalább a végén minden jó lett - nyugtatgatta a másikat, ami furcsa
volt, ugyanis ennek pont fordítva kellett volna megtörténnie. - És lett egy
férjem! Neked meg egy menyasszonyod Vagy mi van Emily-vel?
Rudolf
lazán vállat vont a kérdésre.
- Még
nem kértem meg a kezét.
- Mert
ostoba vagy - vágta rá Josephine könnyedén, de közben kedvesen mosolygott.
Látszott rajta, hogy nem akarta megsérteni a másikat, csak nem értette mért nem
tette meg már a döntő lépést. - Egyszerűen hihetetlen, hogy még mindig nem
jegyezted el. Értem én, hogy volt sok-sok nézet eltérésetek meg minden, de te
egyre jobban szereted. És egyre kevesebbet veszekedtek, mert te is pont olyan
elégedett vagy, mint én. - Persze ez hazugság volt. Josephine egyáltalán nem
elégedett, ő szerelmes és iszonyatosan boldog. Az elégedettség nem fejezi ki
igazán a valóságot: az érzéseit.
- Majd
eljegyzem - mosolygott vissza a férfi. - De akkor nem érdekel?
- Nem,
mert boldog vagyok. És ki tudja? Lehet neki is attól lesz jobb, hogy én nem
vagyok a közelében. Bár nem tudom..
Ekkor
Rudolf hirtelen megölelte, és kinyílt a bejárati ajtó.
- És
velem mi lesz? - kérdezte Sebastian méltatlanul, majd odasietett hozzájuk. -
Engem kihagytok a mókából?
Természetesen
őt senki nem hagyta ki a "mókából", leginkább azért, mert nem is
hagyta volna. Inkább keményen megcsókolta a feleségét, és egyszerre nevettek
fel mindannyian.
-
Annyira örülök, hogy a te feleséged lehettem.
-
Örülj is, asszony!
- Te,
hülye! - csapott rá a kezére, majd mikor látta a másik szándékát helyesbítet. -
Édes, szexis, adoniszos...
És a
csók megint nagyot csattant.
Rudolf
csak nézte a szerelmeseket és arra gondolt: Bizony, nagyon megérte vele
foglalkozni.
Majd
később a férfi eljegyezte Emily-t, és a lány természetesen pár hónappal később
feleségül is jött hozzá.
- Te
cuki kis aranyos, baranyos... - énekelte az egyik nap Emily.
- Ha
nem állsz le...
-
Akkor mi lesz?
Rudolf
hirtelen szájon csókolta a lányt.
- Ez
lesz!
- Hát
akkor cuki kis aranyos, baranyos, takanyos...
- Most
már elég!
- Nem!
Te cuki kis...
Rudolf
erre ismét megcsókolta Emily-t, majd fejcsóválva vitte ágyba a lányt.
Mert ó
igen, igenis megérte őt feleségül venni.
Senki
sem tudott olyan imádni-valóan idegesítően énekelni, mint Emily.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése