Kedves Suzenne!

Apró, alig észrevehető döntések határozzák meg az életünket. Szinte észre sem lehet venni, és már magukba szippantottak.

Pont, mint engem. És nos igen... elfelejtettem volna bemutatkozni? Nem hiszem. Ugyanis én vagyok a fájdalom, a kétségbeesés, a félelem, és az, amikor már mindennek vége van. Mert tudjátok elég sok emberben benne vagyok, mint egy érzés, egy apró, fáradt sóhaj, ami azt mondja: elég! Vagy kérdezi, hogy mi van, ha? Én ezt nem merem....

Régebben persze nekem is volt egy életem. Egy álmom, hogy a világ legszebb házait fogom felépíteni egy nap. És igen emberiség, én iszonyatosan értettem az építészethez  De aztán történt egy szörnyűség. Apró méregként szivárgott belém, és lassan pusztított el. Igazából nem is akartam idekerülni, de megtörtént. A fájdalom, a magam iránti szánalom, és a félelem megtette a hatását. A kiábrándulás csak édes díszítés volt a tortán. A legrosszabb pedig az, hogy nem szerelmi bánat volt ez, nem is a barátaim elárulása, mert ezek sosem történtek meg, hanem családon belül ért utol a végzet. Még a szerelem kesernyésen csodálatos ízét sem tapasztalhattam meg, nem merülhettem el a rózsaszín színekben, a szépséges felhőkben és az ezzel kapcsolatos határtalan boldogságban. Sajnos mindig csak reménykedtem, álmokat szövögettem, és közben észre sem vettem, hogy a többi ember, a családom pár tagja lassan, nagyon lassan, de az elpusztításomra készül. Vagy csak tévedtem volna? Már sosem lehet megtudni.

Az ember, ami már én nem vagyok, mindig is a boldogság alapján tudott tanulni. Lehetett akármennyi fájdalom és szenvedés közben, a boldogság és a szeretet volt az, ami meg adta a löketet. Engem ez táplált. Építeni akartam valami nagyszerűt, valami fenségeset, még az eljövendő házamról is csináltam egy rajzot. Alig hétévesen kezdtem neki ennek a tervnek és az évek során csak tökéletesítettem, javítgattam az eredeti vázlatot. Ez lett volna életem munkája. Ám egy rokonom - nem mondom meg ki, még a végén ti is úgy néztétek rá - elárult. Vagy nem is elárult,  inkább ellenem fordult. Sértegetett, eljátszotta a békés időszakot, majd egy kis apróság miatt újabb sértésbe kezdett. Azt kellett látnom, hogy egy másik rokonommal sokkal kedvesebben bánik, mintha valami földre szállt angyal lenne. És ez engem nem zavart.  Csupán az, hogyha ő hazudik és én igazat mondok, akkor is neki hisznek. Bármit mondhatok, mindig ez lesz a vége. Egyszer az egyes számú rokonom meg is ütött és belém rúgott a földön. Reszkettem a félelemtől, ezért kerültem a padlóra. Meg akart ragadni engem, és a félelem, ami akkor hajtott, egy láthatatlan erő a földre kényszerített. Mert lehet, hogy építész akartam lenni, a bensőmben egy igazi reménykedő, álmodozó lány élt.

De hoppá! Azt hiszem most elárultam a nememet. De se baj! Szerintem amúgy is kiderült volna a monológomból, de lehet erre már réges-rég mindenki rájött. Amúgy egy naplóba írom mindezt, és nagyon érdekes. Az egyik embernek, akinek a házában vagyok, olyan hatalmas mértékű a fájdalma, vagy éppen a kétségbeesése, hogy már képes vagyok megfogni tárgyakat és írni velük. Ezt neki írom.

Kedves Suzenne!

Szerinted is olyan a pocsék az élet, mint szerintem? Én végül is éhhalálban haltam meg. Nem mertem enni, és kimenni a szobámból. Nevetséges, ugye? Most meg itt kísértelek, és azt kell mondanom nem tetszik az, amit te produkálsz. Évek óta beléd sújkolták, hogy nem vagy elég jó semmire, ronda vagy, utcaseprő leszel felnőtt korodban. Most pedig itt vagy, vagyonosan, jó kinézettel és sírsz? Igen, persze megértem, mert még most is szemétkednek veled. Az irigy hóhérok! És messze vannak tőled azok, akik szeretnek, igaz? Mert velem is ez történt. Úgyhogy STOP! Fogd a cókmókodat  vegyél egy repülő jegyet, mert tudom, hogy van rá pénzed! Híres forgatókönyv író vagy, emberke! Aztán utazz vissza a barátaidhoz, ott is tudsz nagyszerű filmeknek nagyszerű történetet írni, és minden okés lesz. Nem is értem, mért nem mentél el hamarabb? Hát megbolondultál!? Nekem nem volt választásom, az emberek haldokoltak a közelemben, és az egyetlen, akitől valamilyen támogatást vártam volna, rám fogta az egészet. ÉS az, akiben tényleg bíztam messze járt, hogy minden jó dolgunk legyen az életben. Tudod, milyen szar érzés ez? Számítanak rád, erre te meghalsz. Feladod. Nem mersz enni. Nem mersz inni. Nem mert az égvilágon semmit csinálni, mert félsz, hogy újra előjön. Újra mondd rád valami rosszat, újra megsért, és újra hazugnak nevez. Mi van, ha megint megüt? Vagy az csak egyszeri alkalom volt? És mi van, ha ismét felhívja az anyádat, hogy te milyen "rossz" vagy, mikor szüksége lenne valamilyen megnyugtatásra?

Istenem, most meg elárultam ki az a rokon, aki messze jár! Ez is a te hibád.

Most meg sírok az istenért!

Szóval menj el, menj jó messzire! Már te szabod a feltételeket, nem kell egy olyan embernél laknod, aki nem szeret és nem becsül meg, és még csak azt sem tudja megtenni, hogy egyszerűen nem vesz tudomásul. Velem is ez volt csak én kevesebb ideig bírtam. Mindig is érzékenyebb voltam a társaimnál, a többi embernél. Te viszont erős vagy. Ne hagyd magad! Menj jó messzire! Vannak barátaid akik szeretnek, mert voltál olyan okos és jó embereket választottál annak.

És lehetőség? Több híresség? Kit érdekel!  Már gazdag vagy. És melyik a fontosabb: a pénz, vagy a boldogság? Én azt mondom az utóbbi. Mert hidd el, te sem akarsz majd halálod után azzal foglalkozni, hogy kétségbeesett, fájdalommal teli emberekből szívod el az erőt. Tudod, milyen szar érzés? Érezni folyamatosan... Ezt te sose csináld! Még csak észre sem vettem, hogy nem eszek, és amikor igen, akkor sem tettem semmit. Furcsa, mi? Mindenesetre neked okosabbnak kell lenned. Ne legyen bűntudatod, hogy ott hagyod az embereket, cserben hagyod őket és így már nem tudsz értük semmit sem tenni. Meg amúgy is, ha annyi baj baj veled, akkor kit érdekel? Menj! Menj jó messzire!

Ekkor lépett be a szobába Suzenne. Az arca a sírástól eltorzult, a megalázottságtól a szíve összefacsarodott. Teljesen ugyanolyan volt, mint én csak sikeresebb és erősebb, okosabb.

A lány egyszer csak a naplóra nézett, a szeme elkerekedett és ijedten körbe fordult. Zavarában az ajkába harapott.

- Van itt valaki? - kérdezte félénken, majd újra az írására pillantott. - Me-menjek?

- Menjél! Messzire! - süvítettem neki, és már kezdtem megszeretni a lányt. Ahogy láttam rajta, nem tiltja el az elméjétől a mágiát, a természetfelettit, sőt, különösen érdekli őt a dolog. Ráadásul meghallotta azt, amit mondtam.

Ismét felemeltem a tollat, amivel írtam és lefirkantottam azért a választ.

Menjél vissza a barátaidhoz!

Suzenne-en látszott, hogy kétségek között őrlődik  de azért bólintott. Éreztem, hogy most már a remény is kezd csírázni a lelkében. Ennek pedig nagyon örültem.

Sikerült!

- Megyek...

És elment. Tényleg. Nem sokkal pár héttel ezután felszállt egy repülőgépre és szállt messzire. Maga mögött hagyta a fájdalmat, a bűntudatot, a megalázottságot, és esélyt adott egy boldogabb életre. Egy olyanra, ami nekem sajnos nem adatott meg.

- Tanultál belőle? - Hallottam meg egy hozzám hasonlóan süvítő hangot.

- Mi van?

Egy angyalszerű lény jelent meg előttem. Olyan fensőbbségesen nézett rám, hogy attól kisebbségi érzésem támadt.

- Rájöttél, hogy mi volt az, amit te elbaltáztál?

- Hát persze, hogy rájöttem - feleltem. - Rögtön, amint megtörtént ez! Ez az... átok. Tudom, hogy  nem kellett volna...

A fehér hajú, szárnyas férfinak elég volt egy pillantás ekkor, és elhallgattam.

- Segítettél neki, de ő amúgy is erősebb volt, mint te. Bátrabb. Bizakodóbb.

- Ne sértegessen, kérem!

Az "angyal" gyengéden megérintette a karomat.

- Bocsáss meg! Tudom, mért kerültél ide.

- Jól van, de akkor is...

- Csöndet, kérlek! - parancsolt rám lágy hangon. - Azt akartam mondani, hogy tudom mért kerültél ide, és a vétkedet most feloldottad. Ki tudja, mi lett volna, ha ennek a lánynak nem jön meg az esze. Talán ugyanarra a sorsra jutott volna, mint te, és akkor majd ketten járkáltatok volna kétségbeesett emberek házaiba, lakásaiba, és szívtátok volna a káros energiát.

- Most már abbahagyhatná - próbáltam legyűrni a dühömet. Olyan álszenten hangzott ez az egész, ráadásul fájt, hogy eszembe juttatja, mit tettem. Hogy mit adtam fel, és talán én is olyan lehettem volna, mint Suzenne. Egy vagyonos ember, aki hamarosan boldog is lesz. Ráadásul él.

- Hát persze - mosolygott rám és a jobb kezével végig simított az arcomon, majd a ballal egy tálat varázsolt elő a semmiből. - Nagyon finom...

A szavaitól, vagy éppen a tálban lévő süteménytől hirtelen ismét éhes lettem. Mintha megint élnék, és most nem akarnék semmi mást, csak enni. Finom, édes süteményt. Vagy bármilyen más kaját, amit meglátok.

- Én... - kezdtem neki és remegve felemeltem a kezemet.

Az angyal rám mosolygott.

Én pedig kivettem a tálból a barna színű süteményt, amit kakaós marlenkának hívnak, majd beleharaptam. Az íze egész egyszerűen végig folyt a torkomon és az egész bensőmben.

Egyszerűen fantasztikus volt!

- Most már mehetsz a Mennyországba!

Meghatottan néztem a fehér hajú, ragyogó férfira, és megfogtam a kezét.

Majd együtt repültünk el egy jobb, szebb világba...

És kedves Suzenne! Köszönöm. Köszönöm szépen, de nagyon...

...hogy helyettem is megjött a te eszed!