Kedves emberiség! :D Ez egy novellám lenne, amit egy pályázatra küldtem be az http://irokhaakarok.blogspot.hu/ oldalon. Csak sajnos nem nyertem vele semmilyen díjat. :/ A pályázat címe tükröm, tükröm mond meg nékem... volt.
Az eredeti novellát erre a linkre kattintva Tükröm, tükröm... találjátok. Az a novella hosszabb és vannak benne bővítmények is pl. a boszorkánnyal kapcsolatban.
Katherina sosem értette azokat az embereket, akik hagyták magukat megbabonázni. Vagy egyáltalán elhitték a mesét a boszorkányról. A gyönyörű szőke haját, sötét tekintetét, visszatükröződő fehér ruháját, könnyed lépteit és dallamos nevetését. Mert végül is ilyen nő nem létezik. Ez lopás a számára oly utált meséből: a Hófehérkéből.
Természetesen elismerte, hogy léteznek gyönyörű, szemet kápráztató nők a világon. Annyira még ő sem lehetett naiv, hogy azt higgye mindenki olyan csúnya, mint ő. Hiába nyugtatgata magát ezzel. Még soha nem látott olyan tépett hajú, sebes arcú lányt, mint amilyen ő maga volt. Biztosan azért, mert a többiek nem vakargatták szét a fejükön a pattanást annyira, hogy már csak egy fekete folt maradjon ott.
A ruházata sem volt sokkal szebb. Szerette volna azt hinni, hogy a nadrágja és a pólója ki emeli az alakját, de ilyenkor a valóság közbe szólt.. Azt mondta: Hé! Te ott! Szerinted, ha annyira jó ruhákat hordanál és csinos lennél nem lenne pasid?
Válaszul mindig kifestette magát egy csöppet. A hang azonban addig nem hagyta békén, amíg be nem adta a derekét. És utána mindig arra gondolt: Tudom, hogy soha nem leszek igazán szép, de nem lehetne, hogy egy kicsit jól érezzem magam? Furcsa, de ilyenkor a hang mindig bűntudatosan visszavonulót fújt, és mintha lassan azt búgta volna a fülébe: Bocsáss meg, kérlek szépen... Ő pedig megbocsátott, mert tudta, hogy sem a kritikus hang a fejében, sem ő nem tehetett arról, hogy ilyennek született. Először fura feje volt, majd pattanása, utána unatkozni kezdett, és...
És ekkor az elé táruló látványtól egyszerűen elállt a lélegzete. Nem számított már semmi sem. Se az ő minimális önbizalma, se a szkeptizmusa bizonyos dolgok iránt. Csak a szőke hajú nő, kinek fehér ruháján kristálytiszta tükrök csillogtak számított. A boszorkány, aki csak pörgött és pörgött, míg a tátott szájú lány elé nem ért.
Katherina azt sem tudta, mit tegyen. Pontosan úgy nézett ki az az idegen nő, mint ahogy az emberek beszéltek róla, és amiről nemrég azt mondta; hazugság.
De aztán eszébe jutottak a keserű szavak, mint:
- A barátom el adta érte a lelkét...
- Hallottad? Miután találkozott vele, a szeme olyan volt, akár egy hulláé...
- Az a nő már többek életét megkeserítette!
A lány ettől nagyon feldühödött. Bár még lett volna esélye elfutni, nem tette. Eldöntötte, hogy ő lesz az aki legyőzi ezt a vénszipirtyót. Lehet, hogy fiatalosan néz ki, szép az arca, és karcsú akár egy modell; mind ez nem számított. A cél a szeme előtt lebegett, és azt is követte.
Merészen a nő elé lépett és dacosan a szemébe bámult. Igen! - Örült meg hirtelen. Tudta, hogy a szeme olyan, akár a jég! Ha belenéznek az ember megborzong tőle, és teljesen lefagy az agya.
A szőke hajú nő hirtelen elmosolyodott, majd mézes-mázosan azt mondta:
- Katherina Skywood. Nem akarsz-e belenézni a tükörbe?
Katherina sejtette,hogy ez egy csapda, és egészen biztos volt benne, hogy soha az életbe nem fog belenézni abba a bizonyos tükörbe. Minek is nézne? Amúgy is olyan ronda, hogy inkább elkerüli a tükröket, nem pedig belebámul!
- Nem - felelte büszkén, és kihúzta magát. - Maga nekem nem parancsol, banya! - vágta a szemébe az igazságot.
- Tudom, kicsikém - mosolygott érzelemmentesen a boszorkány. - És tudod még mit tudok? Tudod, hogy bármit megtennék érted?
- Nem!
- De hát mért nem? - kérdezte hamisan csengő hangon, majd csalódottságot erőltetett az arcára. - Ugye nem hiszel azoknak a bolondoknak? Ugye nem gondolod... hogy... hogy én rossz vagyok?
Egy könnycsepp csordult ki a boszorkány szeméből. Katherinának pedig fogalma sem volt, mit tegyen. Az elméjéből már eltűnt a "Fuss! Fuss!" hang, és helyét a kíváncsisággal vegyes sajnálat vette át. Mindig erőt tudott meríteni a szép arcúak szomorúságából, mely azt bizonyította, hogy bizony nekik sem könnyű az élet. Lehet gyönyörű, vagy csúnya, attól még szinte minden ugyanaz marad. Tehát pocsék. Bár azért Katherina reménykedett a jóban is. Próbált nem törődni a hiányérzetével. Meg akart felelni a világ elvárásainak.És a legrosszabb az volt az egészben, hogy ezek szinte lehetetlennek bizonyultak a számára.
A szőke hajú nő pedig ekkor reményvesztetten a szemébe nézett. Volt benne valami őszinte, ami Katherinát megfogta. Látszatra túlságosan hozzáillő volt ez a viselkedés.
- Kérlek!
A lány értetetlenül nézett rá.
Most vajon mégis mit akarhat?
- Mi van? - kérdezte türelmetlenül. - Mi a bajod?
A boszorkány arca úgy felragyogott, hogy Katherina azt hitte, mindjárt megvakul.
- Elmondhatom?
Katherina felsóhajtott.
- Mondd!
- Oké, oké... - csitította vidáman, majd neki kezdett. - Röviden: engem elátkoztak. Hosszan: Boszorkány vagyok, több évezredig éltem, majd meghaltam. Aztán alkut kötöttem valakivel, így félig... - felsóhajtott. - Kezdtem elenyészni és már csak ezek tartottak életben. A tükrök.
- És mit csináljak?
Ajjaj! Katherina szívét elöntötte a szeretet és minden eddigi óvatosságáról megfeledkezett. A boszorkány mosolya meg olyan ártatlan volt.
- Én adok - felelte gyermeteg lelkesedéssel - ,te kapsz. Aztán fordítva?
- És mit adsz?
- Azt, amire a legjobban vágysz. Csak nézz magadba, magadra! M
- Jó, és te mit kapsz?
- Ó, én a lelkemet. Gyere! Fogjunk kezet rá!
- Értem - felelte kedvesen mosolyogva.
- De előbb nézz a tükörbe!
- Miért?
- Csak nézz!
A boszorkány hirtelen elkapta a kezét és óvatosan megszorította.
- Hát nem tennél meg mindent a szépségért?
- De, elég sok mindent megtennék...
- Nem akarsz gyönyörű lenni?
- De igen. Az akarok lenni - erősködött Katherina, mire a tükörruhás nő dallamosan felkacagott.
- Hát akkor fogjunk erre kezet.
- Viszont...
- Szóval nem? - provokálta a lányt számítóan. - Inkább nem fogsz kezet rá és örök életedre ronda maradsz, csak mert hiszel egy ostoba pletykának?
Katherina eddig bizonytalan volt, de most büszkesége hihetetlen sebességgel lángra lobbant, félre söpörve minden más érzelmet. Ám az amilyen gyorsan jött, úgy el is ment.
- Döntöttél?
És mikor ismét belenézett a boszorkány hideg, és sötét szemébe már egyáltalán nem volt biztos a döntésében.
"Hallottad? Miután találkozott vele, a szeme olyan volt, akár egy hulláé..."
- Igen. Vége - remegett a hangja félelmében, mikor eszébe jutott, mit mondtak neki az emberek.
"Akár egy hulláé."
És, csak mert találkozott vele.
Na, nem!
De már késő volt. Katherina tekintete még csak nem is szándékosan, de a tükörre révedt, és abban a pillanatban el is veszett. Teljesen vége volt.
- Biztos? Biztos, hogy nem adod meg magad? Csak fogadd el, amit adok. Én csupán egy lelket kérek cserébe.
Nem! - akart tiltakozni, de már késő volt. Semmiféle választásról nem is volt itt szó. Egyedül csak azt látta, ahogy a tükörben mosolyog, vidám és gyönyörű. Látta azt, akivé válhatott volna.
Ahogy arra is rájött, mi az, ami még a rondaságnál is rosszabb.
A lélek nélküli élet.
Ő azonban mégis azt mondta:
- Elfogadom az ajándékát. Köszönöm.
Mi? Nem! Nem-nem-nem.
- Én pedig a tiédet - felelte a boszorkány, és kezet rázott Katherinával, miközben elmosolyodott. A mosolya kezdett megtelni melegséggel, ahogy a szeme sem volt már olyan rideg.
De mi történik? Ő ezt nem akarja!
- Nem!
A nő csavart egyet Katherina karján, majd ellökte magától.
- Az alku már megköttetett. Igazán sajnálom - mondta gúnyosan. - De te igazán finom lélek voltál, tudod.
Nem!
Ez volt az egyetlen érzelem, amit Katherina érezni tudott. Az-az egy dühös, kétségbeesett szó, mely utoljára hagyta el így a száját. És már most olyan volt, mintha nem is ő, hanem valaki más mondta volna.
Nem...
A hang a fejében kezdett egyre távolibb lenni.
Végül az utolsó érzése az volt, ahogy egy kirakatra bámult és meglátta saját magát. Pont úgy nézett ki, amilyen eddig akart lenni. De nem érzett boldogságot, csak apró, halovány elégedettséget. És rájött, hogy a boszorkánynak mindvégig ez kellett. Az életre volt szüksége, érzelmekre, melyek benne most nincsenek meg. Ez volt az ő átka, melyet kitudott cselezni, de Katherina képtelen volt rá. Még csak a vágyat sem tudta érezni, nemhogy másoktól elvenni!
Hihetetlen, hogy végül a tükör lett a veszte.
Amitől sírni támadt volna kedve...
...ha tudott volna érezni.
Az eredeti novellát erre a linkre kattintva Tükröm, tükröm... találjátok. Az a novella hosszabb és vannak benne bővítmények is pl. a boszorkánnyal kapcsolatban.
Remélem el fogja nyerni a tetszéseteket! :D Vagy ez, vagy a hosszabb verzió. :)
Katherina sosem értette azokat az embereket, akik hagyták magukat megbabonázni. Vagy egyáltalán elhitték a mesét a boszorkányról. A gyönyörű szőke haját, sötét tekintetét, visszatükröződő fehér ruháját, könnyed lépteit és dallamos nevetését. Mert végül is ilyen nő nem létezik. Ez lopás a számára oly utált meséből: a Hófehérkéből.
Természetesen elismerte, hogy léteznek gyönyörű, szemet kápráztató nők a világon. Annyira még ő sem lehetett naiv, hogy azt higgye mindenki olyan csúnya, mint ő. Hiába nyugtatgata magát ezzel. Még soha nem látott olyan tépett hajú, sebes arcú lányt, mint amilyen ő maga volt. Biztosan azért, mert a többiek nem vakargatták szét a fejükön a pattanást annyira, hogy már csak egy fekete folt maradjon ott.
A ruházata sem volt sokkal szebb. Szerette volna azt hinni, hogy a nadrágja és a pólója ki emeli az alakját, de ilyenkor a valóság közbe szólt.. Azt mondta: Hé! Te ott! Szerinted, ha annyira jó ruhákat hordanál és csinos lennél nem lenne pasid?
Válaszul mindig kifestette magát egy csöppet. A hang azonban addig nem hagyta békén, amíg be nem adta a derekét. És utána mindig arra gondolt: Tudom, hogy soha nem leszek igazán szép, de nem lehetne, hogy egy kicsit jól érezzem magam? Furcsa, de ilyenkor a hang mindig bűntudatosan visszavonulót fújt, és mintha lassan azt búgta volna a fülébe: Bocsáss meg, kérlek szépen... Ő pedig megbocsátott, mert tudta, hogy sem a kritikus hang a fejében, sem ő nem tehetett arról, hogy ilyennek született. Először fura feje volt, majd pattanása, utána unatkozni kezdett, és...
És ekkor az elé táruló látványtól egyszerűen elállt a lélegzete. Nem számított már semmi sem. Se az ő minimális önbizalma, se a szkeptizmusa bizonyos dolgok iránt. Csak a szőke hajú nő, kinek fehér ruháján kristálytiszta tükrök csillogtak számított. A boszorkány, aki csak pörgött és pörgött, míg a tátott szájú lány elé nem ért.
Katherina azt sem tudta, mit tegyen. Pontosan úgy nézett ki az az idegen nő, mint ahogy az emberek beszéltek róla, és amiről nemrég azt mondta; hazugság.
De aztán eszébe jutottak a keserű szavak, mint:
- A barátom el adta érte a lelkét...
- Hallottad? Miután találkozott vele, a szeme olyan volt, akár egy hulláé...
- Az a nő már többek életét megkeserítette!
A lány ettől nagyon feldühödött. Bár még lett volna esélye elfutni, nem tette. Eldöntötte, hogy ő lesz az aki legyőzi ezt a vénszipirtyót. Lehet, hogy fiatalosan néz ki, szép az arca, és karcsú akár egy modell; mind ez nem számított. A cél a szeme előtt lebegett, és azt is követte.
Merészen a nő elé lépett és dacosan a szemébe bámult. Igen! - Örült meg hirtelen. Tudta, hogy a szeme olyan, akár a jég! Ha belenéznek az ember megborzong tőle, és teljesen lefagy az agya.
A szőke hajú nő hirtelen elmosolyodott, majd mézes-mázosan azt mondta:
- Katherina Skywood. Nem akarsz-e belenézni a tükörbe?
Katherina sejtette,hogy ez egy csapda, és egészen biztos volt benne, hogy soha az életbe nem fog belenézni abba a bizonyos tükörbe. Minek is nézne? Amúgy is olyan ronda, hogy inkább elkerüli a tükröket, nem pedig belebámul!
- Nem - felelte büszkén, és kihúzta magát. - Maga nekem nem parancsol, banya! - vágta a szemébe az igazságot.
- Tudom, kicsikém - mosolygott érzelemmentesen a boszorkány. - És tudod még mit tudok? Tudod, hogy bármit megtennék érted?
- Nem!
- De hát mért nem? - kérdezte hamisan csengő hangon, majd csalódottságot erőltetett az arcára. - Ugye nem hiszel azoknak a bolondoknak? Ugye nem gondolod... hogy... hogy én rossz vagyok?
Egy könnycsepp csordult ki a boszorkány szeméből. Katherinának pedig fogalma sem volt, mit tegyen. Az elméjéből már eltűnt a "Fuss! Fuss!" hang, és helyét a kíváncsisággal vegyes sajnálat vette át. Mindig erőt tudott meríteni a szép arcúak szomorúságából, mely azt bizonyította, hogy bizony nekik sem könnyű az élet. Lehet gyönyörű, vagy csúnya, attól még szinte minden ugyanaz marad. Tehát pocsék. Bár azért Katherina reménykedett a jóban is. Próbált nem törődni a hiányérzetével. Meg akart felelni a világ elvárásainak.És a legrosszabb az volt az egészben, hogy ezek szinte lehetetlennek bizonyultak a számára.
A szőke hajú nő pedig ekkor reményvesztetten a szemébe nézett. Volt benne valami őszinte, ami Katherinát megfogta. Látszatra túlságosan hozzáillő volt ez a viselkedés.
- Kérlek!
A lány értetetlenül nézett rá.
Most vajon mégis mit akarhat?
- Mi van? - kérdezte türelmetlenül. - Mi a bajod?
A boszorkány arca úgy felragyogott, hogy Katherina azt hitte, mindjárt megvakul.
- Elmondhatom?
Katherina felsóhajtott.
- Mondd!
- Oké, oké... - csitította vidáman, majd neki kezdett. - Röviden: engem elátkoztak. Hosszan: Boszorkány vagyok, több évezredig éltem, majd meghaltam. Aztán alkut kötöttem valakivel, így félig... - felsóhajtott. - Kezdtem elenyészni és már csak ezek tartottak életben. A tükrök.
- És mit csináljak?
Ajjaj! Katherina szívét elöntötte a szeretet és minden eddigi óvatosságáról megfeledkezett. A boszorkány mosolya meg olyan ártatlan volt.
- Én adok - felelte gyermeteg lelkesedéssel - ,te kapsz. Aztán fordítva?
- És mit adsz?
- Azt, amire a legjobban vágysz. Csak nézz magadba, magadra! M
- Jó, és te mit kapsz?
- Ó, én a lelkemet. Gyere! Fogjunk kezet rá!
- Értem - felelte kedvesen mosolyogva.
- De előbb nézz a tükörbe!
- Miért?
- Csak nézz!
A boszorkány hirtelen elkapta a kezét és óvatosan megszorította.
- Hát nem tennél meg mindent a szépségért?
- De, elég sok mindent megtennék...
- Nem akarsz gyönyörű lenni?
- De igen. Az akarok lenni - erősködött Katherina, mire a tükörruhás nő dallamosan felkacagott.
- Hát akkor fogjunk erre kezet.
- Viszont...
- Szóval nem? - provokálta a lányt számítóan. - Inkább nem fogsz kezet rá és örök életedre ronda maradsz, csak mert hiszel egy ostoba pletykának?
Katherina eddig bizonytalan volt, de most büszkesége hihetetlen sebességgel lángra lobbant, félre söpörve minden más érzelmet. Ám az amilyen gyorsan jött, úgy el is ment.
- Döntöttél?
És mikor ismét belenézett a boszorkány hideg, és sötét szemébe már egyáltalán nem volt biztos a döntésében.
"Hallottad? Miután találkozott vele, a szeme olyan volt, akár egy hulláé..."
- Igen. Vége - remegett a hangja félelmében, mikor eszébe jutott, mit mondtak neki az emberek.
"Akár egy hulláé."
És, csak mert találkozott vele.
Na, nem!
De már késő volt. Katherina tekintete még csak nem is szándékosan, de a tükörre révedt, és abban a pillanatban el is veszett. Teljesen vége volt.
- Biztos? Biztos, hogy nem adod meg magad? Csak fogadd el, amit adok. Én csupán egy lelket kérek cserébe.
Nem! - akart tiltakozni, de már késő volt. Semmiféle választásról nem is volt itt szó. Egyedül csak azt látta, ahogy a tükörben mosolyog, vidám és gyönyörű. Látta azt, akivé válhatott volna.
Ahogy arra is rájött, mi az, ami még a rondaságnál is rosszabb.
A lélek nélküli élet.
Ő azonban mégis azt mondta:
- Elfogadom az ajándékát. Köszönöm.
Mi? Nem! Nem-nem-nem.
- Én pedig a tiédet - felelte a boszorkány, és kezet rázott Katherinával, miközben elmosolyodott. A mosolya kezdett megtelni melegséggel, ahogy a szeme sem volt már olyan rideg.
De mi történik? Ő ezt nem akarja!
- Nem!
A nő csavart egyet Katherina karján, majd ellökte magától.
- Az alku már megköttetett. Igazán sajnálom - mondta gúnyosan. - De te igazán finom lélek voltál, tudod.
Nem!
Ez volt az egyetlen érzelem, amit Katherina érezni tudott. Az-az egy dühös, kétségbeesett szó, mely utoljára hagyta el így a száját. És már most olyan volt, mintha nem is ő, hanem valaki más mondta volna.
Nem...
A hang a fejében kezdett egyre távolibb lenni.
Végül az utolsó érzése az volt, ahogy egy kirakatra bámult és meglátta saját magát. Pont úgy nézett ki, amilyen eddig akart lenni. De nem érzett boldogságot, csak apró, halovány elégedettséget. És rájött, hogy a boszorkánynak mindvégig ez kellett. Az életre volt szüksége, érzelmekre, melyek benne most nincsenek meg. Ez volt az ő átka, melyet kitudott cselezni, de Katherina képtelen volt rá. Még csak a vágyat sem tudta érezni, nemhogy másoktól elvenni!
Hihetetlen, hogy végül a tükör lett a veszte.
Amitől sírni támadt volna kedve...
...ha tudott volna érezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése