Eduardo
Hihetetlen volt, ahogy az előbb még egy ocsmány istennő feküdt rajtam és mélyesztette belém a körmeit, most meg Lisa kezét fogom. Nála gyönyörűbb lényt még sosem láttam. Mégis fájt az elvesztése. Magával rántott egy szellemalak, éreztem a fájdalmat, az émelygést, ahogy az élet és halál síkja között mozogtam. Mégsem akartam elengedni az szellem kezét, és már tudom is, hogy mért. Mert biztonságban voltam. Ő volt az egyetlen, aki meg tudott menteni, és nem hagyta, hogy elvesszek a semmiben.
Elisabeth.
Ahogy a kérdéseit, akár egy kis angyal feltette, hangja behízelgő volt és dallamos, nem tudtam nemet mondani neki. Alig fogtam fel, mi történt velem.
- Akarod-e? Akarod-e? – faggatott játékosan, miközben még mindig éreztem a belém nyilalló fájdalmat. A hangjából azonnal felismertem, mégis volt benne valami más.
- Igen – feleltem önkéntelenül és visszarántott a valóságba.
A csatatéren továbbra is harcoltak, csupán már egy őrült istennő is közöttük volt, aki ellen együttes erővel összefogtak. Mindhiába. A vérszívó úgy ölte őket, mintha csak ez bogarat taposott volna el éppen. Undorodott tőlük, felháborodott, de nem félt. Egészen addig, amíg meg nem pillantott minket.
Nem tudtam, mi történik. Lisa egyszer csak megcsókolt, és akkora erő töltött el, hogy hátratántorodtam. Ő egyre fényesebben ragyogott, akár a csillagok az éjszakában. Az ereje pedig egyre hatalmasabb lett. Fuldokoltam tőle, míg velem is meg nem osztotta. Furcsa volt. Teljesen úgy nézett ki, mint akit erre teremtettek. És talán tényleg így is van. Mindig is különleges volt. Egy vezető vére csordogál az ereiben. Az apja is mindig tökéletes tisztában volt a hatalmával, a befolyásával és azt tökéletesen használni. Mindenkinek olyan érzése támadt tőle, mintha magával a vámpírkirállyal állna szemben. Ugyanez igaz most Lisára is.
Csakhogy ő annál sokkal több.
Én azonban kezdek elbódulni a hirtelen jött erőtől. Nem tudok vele, mit kezdeni. A mi családunk mindig is másodhegedűs volt. Helyettesítette a főnököt, de sosem volt igazi főnök. Ahogy az én szüleimnek, úgy nekem is hirtelen jött ez. Nem álltam még készen rá.
Így jár, aki kikezd az apuci kislányával.
De nem bántam. Mellette kellett maradnom és nem arra gondolni, hogy most teljesen elvágta magát tőlem. Többé nem vámpír. Hiába nincs most rajta szárny, érzem. Sőt, tudom. Belém töltötte a vámpírerejét. Önként lemondott róla.
Felemeltük a kezünket. Ő először, utána én következtettem. Meg akartam védeni és támogatni.
Elisabeth felkacagott.
- Gyere csak, szörnyeteg!
A vérszívó rávicsorgott és felé suhant. Ám megfordítottuk a tenyerünket és megtorpant. Lisa miatt. Én csak őt utánoztam.
A félvérből lett tündér rám pillantott. A haja gyönyörűen felkunkorodott, élesnek tűnt, akár egy kés, mégis könnyednek, mint a selyem. Ez a kettősség pedig feldühített. Most már tényleg a tündérekre hasonlított. Nekik voltak a fegyvereik egyben élesek, mégis pihekönnyűek. És ő ezt választotta.
- Ha nem vagy képes igazán harcolni, akkor ne tedd. – A hangja édes volt, bódító. Olyan érzésem támadt tőle, mintha az egész testemen végig folyna a folyékony méz. Mégis volt benne valami sértő. Egy olyan él, amitől az ember nem azt mondaná „Milyen finom vagy” hanem inkább ráhányna a másikra. Mert senki sem szereti a túl cukros dolgokat. Elisabeth pedig kétségtelenül olyan lett. A hangjában többé már nem lehetett észrevenni az élt. Nem olyan volt, mint aki őszintén beszél, hanem mint egy behízelgő perszóna, akinek a hangja csengéséből rögtön le lehet szűrni, milyen undorító. A fejét felszegte, érzéki szemeit rám emelte. Ez is tündéri lett rajta, csak a sokkal rosszabb formája. Hova lett a kedves lány, akibe beleszerettem? Ez a lény egy érzéki, gonosz nő. Még a szemeitől is nem ide illő gondolatok jutnak eszembe.
- Ha nem vagy képes vámpír maradni, akkor pusztulj!
A lány most már a fogva tartott istennőt nézte.
- Megszegted a természet törvényeit, mit felelsz rá? Vállalod a felelősséget? – Még a dühöt sem lehetett rajta észrevenni. Pont, mint a tündérkirálynőn. Csak ő még kiismerhetetlenebb lett.
A vérszívó felkacagott, de a nevetésből hamar nyögés lett.
- Eressz!
- Mi egyek vagyunk. Az embert se választják külön és nem keverik semmivel. De te megtetted ezt. Mit felelsz rá?
- Eressz!
Elisabeth rám nézett. Észrevettem, hogy már nem osztozunk a hatalmon, külön ragyog tőlem. Ez is bántott engem.
- Mi van?
- Az ítéletét várom, uram. – Egyértelműen gúnyolódni akart rajtam, mégis inkább flörtölésnek hangzott.
Beteg tündérek.
- Pusztuljon – morrantam rá, és bólintott.
A vérszívó istennő felsikoltott. Ahogy látom, lassú halál vár rá. Nem sajnálom.
Elisabeth felemelte a karját, és egy pillanatra ismét magamban éreztem a hatalmát. Megint osztozkodott, és a többi lény is felkiáltott fájdalmában. A lány most próbálja visszaváltoztatni őket, de nem érdekelt.
Hirtelen jött hatalmamnál fogva eltűntem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése