Egy kislány akarata

- Anya! Anya! A bácsi megharapott! – mutat a kislányom egy barnahajú, kék szemű magas férfira, akitől felfordul a gyomrom. Mióta az apám és a férjem is meghalt, néhány embertől elkezdtem undorodni. Azok az emberek akikhez régen vonzódtam, most unalmassá, sőt visszataszítóvá váltak.

A volt férjem Samuel Mathoc mindent megtestesített számomra, amire valaha is vágytam. Okos volt és gyönyörű, a teste akár egy férfimodellé bájos, mégis férfias arcvonásokkal. A szemei zöld színűek voltak, és számomra nem csak azok csillogtak titokzatosan, hanem maga név is, mellyel illették.

Samuel. Ugyan ki nem szeretett volna bele egy ilyen emberbe? Tisztában volt a vonzerejével és ez elvarázsolt, ahogy a felelősségteljes és mókás énje is, melyet sosem vitt túlzásba. Mikor elment dolgozni, mindig megcsókolt és úgy köszönt el, hogy azt mondta: Szeretlek, szivi. Egyszerre éreztem romantikusnak és szexisnek is.

Most pedig semmit sem érzek csak dühöt. Cserbenhagyott engem és meghalt. Nem testileg, hanem lelkileg. Itt van egy szép, hétéves kislányunk, aki mindenkire, aki csak hozzáért, azt mondja megharapta. És, hogy mióta? Hát azóta, hogy ott hagyott engem mindenki, akit csak ismertem a család cím alatt. Az anyám valahol messze nyaral és néha ír pár sort, minthogy „Szia! Hogy vagy?” és „Szép ez a Spanyolország. J J J” Aztán a legjobb, mikor egy nagy bölcsességet ír nekem. És bárcsak örülni tudnék ennek! De én nem hasonlítok senkire sem. Se a holt apámra, aki élete nagy részét a számítógép mögött töltötte, se az örökké nyaralni akaró anyámra, aki ha nem tud mit mondani, elszaval egy bölcsességet és megkér rá, hogy jegyezzem meg. Hah! Sose jegyeztem meg. Csupán vártam a csodát, anyámmal ellentétben. Ő amolyan túlélő tipús, én meg amolyan szenvedőféleség vagyok. Szültem egy gyönyörű gyermekemet, aki eddig okos és értelmes volt, most meg egy nyafogós „mindenki bántani akar” lánnyá vált, akit néha éjszakánként sírni hallok. Egyszerűen borzalmas érzés. Samuel nemcsak engem, hanem őt is cserbenhagyta. Pedig a lány egyszerűen imádta az apját. Ő volt a példaképe, a hasonulási alapja. És most egyedül van, elhagyatottan. Ezen még most is nagyot csodálkozok. Azt hittem, követni fogja az apját, hiszen olyan volt, mintha a lány hasonmása lenne. Azonos volt az érdeklődési körük, a világgal kapcsolatos elméletüket. Titkos beszélgetéseket folytattak, és folyton azt szajkózták „A világ addig világ, amíg mi irányítjuk. Terítsünk ki egy térképet.” Az első Samuel, a második Melinda mondata volt, és így együtt egy csodálatos párt alkottak. Mint két fél. Erre itt hagyott minket. 

Egy nap egy nőcskével állított be hozzánk, pont olyannal, mint én, csak készségessel. Szőke haja, kék szeme és telt idomai voltak. A tökéletes nő. Mintha ő lenne Samuel ruhája úgy rásimult és érzékien simogatta, egyszerűen imádta a férjemet és látszott rajta; bármit megtenne érte. Egész végig nem szólt semmit, csak rátapadt a páromra. És ettől a naptól kezdve lett minden sokkal rosszabb. A lányom látta ezt a jelenetet, nem szólt semmit, csupán mindent tudó arccal bemasírozott a szobájába. Samuelre támadtam, olyanokat mondtam neki, amitől bepöccent, és talán Melindával se ment minden simán. A lányom egyre rosszabbul lett. Legszívesebben sírtam volna, de az elkeseredettség már olyan mélyen marta a szívemet, lelkemet, hogy még csak arra sem voltam képes. A férjem pedig egyre erőszakosabb lett, míg végül nem bírtam. Az apám halála után őt is halottnak tekintettem, könnyet azonban nem ejtettem utána.

Menjen a Pokolba!

Felsóhajtok. Ideje a jelennel foglalkozni és megint elbeszélgetni egy bántalmazóval.

- Nézze…

Melinda felsikolt.

- És megütött! – kiáltja, és megdöbbenve nézek rá. Tényleg bántotta az én kislányomat? Melinda még sosem mondta, hogy bárki megütötte volna. Csak nem süllyedt már olyan mélyre, hogy ezt is kitalálja?

Dühösen a férfira pillantok.

- Komolyan megütötte az én kislányomat?

- Sajnálom, hölgyem. A kisfiam egy kicsit erősebben ért hozzá. Ilyen, mikor kell neki valaki. Folyton rá kell szólnom, hogy bánjon a… nőkkel gyengédebben.

Felhorkantok.

- Azt meghiszem – mondom. – És nekem erre…

- Sajnálom! – szól közbe Melinda. – És megütött! Megütött! Én… de azért maradhatok? Szeretnék még játszani!

- Menj csak! – intek neki, mire elszalad. – Sally Mathoc – ejtem ki undorodva a férjem vezetéknevét. Még mindig a felesége vagyok, hiába próbálom elhitetni magammal az ellenkezőjét.

- Ó! – döbben meg a férfi és kezet ráz velem, miközben rám mosolyog. – Hallottam már magáról, hölgyem. A maga férje egy számítógépes zseni, nem? És milyen érdekes személyiség. Az ember egy unalmas, begyöpösödött embert várna, de ő nem ilyen. Biztos ez fogta meg önt. Megértem. Az én…

- A férjem meghalt – vágok közbe érzelemmentesen, és próbálok egy jégkirálynő lenni, mert belül egész biztosan megfagytam. Nem szeretem, ha ilyesmiket beszélnek Samuelről, főleg hogy igaz. Nagyon érdekes személyiség és egyáltalán nem volt unalmas, az-az ember, akit ismertem viszont meghalt. Egy erőszakos, nem törődöm, gonosz ember vált belőle, aki még csak a lányára sem gondol, bár Melindának jobb is nélküle. Mindannyian tévedtünk. Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Melinda olyan, mint én, ha úgy vesszük. Senkihez sem fogható. Csupán azt remélem, hogy belőle nem válik szenvedő személyiség.

- Tényleg? Én…

- Meghalt. Érti? Meghalt.

- Ó! Értem. Bocsánat. Ma egy kicsit elveszett a zsebórám – magyarázkodik zavarosan. Eltűnt a zsebórája? Én ezt nem vágom. Ráadásul teljesen úgy viselkedik, mintha nem éppen valakinek a halál hírét jelentettem volna be. Úgy beszél és mozog, mint aki egyáltalán nem érti a halál jelentését, vagy épp tegnap látta volna Samuelt, esetleg ma. De tényleg, mi van, ha tényleg látta? Nem érdekes. Számomra meghalt ő és ez a lényeg.

Hirtelen eszembe ötlött egy gondolat.

- Idevalósi?

- Persze – feleli, majd a tekintete a mellemre siklik és elkerekedik a szeme. – Azt a kurva!

- Mi van? – kérdezek vissza és pofon vágom. Összeszűkül a szemem. – Nem látott még…?

- De – válaszol, majd magyarázkodásba kezd. – De…

Ekkor meghallom, ahogy a kislányom felnevet. Ráadásul egy fiúval játszik! Ez ám valami. Biztos egyszer sem ért hozzá a srác, mert ha mégis megteszi, ennek a barátságnak hamar vége lesz. Fogalmam sincs Melindának, hogy lesz majd a jövőben barátja. Egy járás alapfeltétele, hogy legalább megcsókolja a párját, ha azonban ő felsikolt, mindent tönkre vághat. Remélem, hamar ki is gyógyul ebből.

- Gyönyörű gyerekek.

- Igen, az…

- Michael nagyon élvezi.

- Mi… - Kezd lassan derengeni, hogy mit mondott. Michael a fiú neve? Na, nem. – Úristenem!

A mellettem álló értetlenkedve összeráncolja a szemöldökét. Láthatólag fingja sincs, mi fog most történni. Eddig nekem se volt, de most már tudom. Nem engedhetem, hogy a lányom egy Michael nevű fiúval barátkozzon. Azért, mert Michael a neve.

Idegesen körbepillantok, majd a már lányomhoz hasonló sikolyt hallatok. Talán mégis több közös van bennünk, mint hittük?

- Fuss, Melli! Fuss már!

Melinda arca teljesen elfehéredik és félve az újdonsült barátjára pillant. Láthatólag attól fél, hogy az anyukáját őrültnek nézik. De se baj. Előbb kell menekülnie. Aztán gondolhatunk a következményekre.

- Fuss! – Még mindig semmi. – Izgalmas neve van!

Hallom, ahogy a mellettem álló felnevet. Biztos nagyon mókásnak tartja a magyarázatomat, viszont Melinda láthatólag megértette. A furcsa csupán az, hogy még mindig nem futott el. Tesz egy lépést felém, majd magában őrlődve körül néz. Nem tudja, az anyját, vagy a barátját válassza-e.

- Mi uraljuk a világot? – kérdi végül zavarodottan.

- Nem! – kiáltom, majd lágyabb hangra fogom. – Nem, kicsim nem. Mi csak… nekünk csak el kell futnunk mielőtt… mielőtt…

- Anya! – Melinda hirtelen futásnak ered és a karjaim közé veti magát. – Én szeretlek.

- Azt hittétek, hogy az apátokkal uraljátok a világot, mi? – kérdezem kedvesen és ismét felnevet. Ez már haladás. Az kislányom a mai napon már másodszorra kezd el nevetni.

- Igen. Én… - Melinda kezd elhátrálni tőlem, majd halálra rémülve Michael-hez simul.

Ez lehetetlen. Mégis mi történik itt? Eddig még minden érintéstől fél, most meg annyira meg van rémülve, hogy képes megölelni a barátját? Védelmet kérnie tőle.

- Ne bánts! – Először azt hittem, hogy ezt a játszótársának mondja, de mikor a hátam mögé nézett, a magasba, hirtelen megértettem.

A Sátán visszatért.

És ideje, hogy visszaküldjem a pokolba.

Dühösen hátrafordulok és meg se nézve ki az, ököllel képen vágom. Hah! Nem csak ő lett erőszakosabb az elmúlt időkben. A különbség annyi, hogy a jó mindig győz, ő pedig egy vámpír.

Én meg egy vámpírvadász vagyok. És senkinek sem kegyelmezek.

A férfi, aki még mindig mellettem áll és fogalmam sincs, mi a neve ismét felnevet.

- Elhívhatlak egy randira? – kérdezi, de nem figyelek rá. Nincs kedvem a beszólásait hallgatnom.

- Hajrá anya! Adj neki egy térképet! – kiáltja Melinda felindultan, majd felsikolt, mikor az apja tekintete ráesik.

De mégis mit csinált régen vele ez a pokolfajzat?

És miért nem maradt a Pokolban?

- Kussolj. El. – morgom a démonnak. – Kussolj…

A vámpír hirtelen megéhezett. Úgy tűnik szereti a tiltott gyümölcsöt. Én azonban megvetem. Pech.

És mikor magához ránt egy csókra, azt mormolva, hogy „Visszajöttem, az én…” akkor jól megrúgtam a lába közét.

Mert, ha én azt mondom, kuss, akkor kussolj, vámpír.

- Kussolj… - morgok továbbra is rá, majd undorodva kiejtem a leginkább rá jellemző szót – vámpír!

Érzem, ahogy a névtelen fickó felvonja a szemöldökét, Samuel pedig hirtelen abbahagyja a válogatott – de nagyon béna – káromkodásait.

- Mi van? – néz rám mogorván, és felháborodottan folytatja. – Dugulj el, asszony! Tökön rúgtál!

- Nyávogós nyámnyila – ingatom a fejemet ritmusosan. – undorító, mocskos, vámpír…

- Sose nőttél fel.

- Mi van? – kérdezem most már én is felháborodottan, majd a névtelen emberhez fordulok. – Azt mondta tökön rúgtam! Hallotta…? – Hirtelen elakadok a mondanivalómtól. Hogy tudott ez az ember pármásodperc alatt így megszépülni? Ez nem normális dolog. Az előbb még undorodtam tőle.

- Igen, hallottam. Most már elmegy velem egy randira? – kérdezi nevetőhanggal. Hihetetlen ez az ember. Mindenki itt veszekedik, most derült ki, hogy még mindig férjnél vagyok és a Sátán nem maradt a pokolban, mire ő? Nevet. Ráadásul már megint azt kérdezi tőlem, hogy elmegyek vele-e egy randira. Ez most komoly? Hol élt eddig ez az ember? Talán a Marson?

A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról.

Felkacagok. Azt hiszem, létezik egy ilyen könyv, de nem biztos.

Vajon a férfiak meg azt gondolják: Honnan jöttem én (az-az Sally)? Talán a Vénuszról?

Mindegy. Mert, amint ismét meglátom Samuel arcát, a düh azon nyomban magába kerít. Pá-pá párpercnyi boldogság.

- Maga undorító, vén… - kezd el engem sértegetni. A pofon hamar csattan is egyet az arcán.

- Pofon vágtam.

- Tudom, maga…

- Pofa be, vámpír – forgatom a szemeit. – Mikor akaródzol visszatérni a Pokolba? Mert ide nem vagy hivatalos.

- Miért mi ez? A Mennyország? Ó, te undorító…

Már megint kezdi? Nem tud semmi újat mondani? Unalmas, ronda vámpír. (És értem én, hogy igazából nem vámpír, de akkor is.)

Egykor szépnek tartottam, gyönyörűnek. Most már látom a hibáit. Hah!

- Pofa be. Kussolj. Pofád befelé fordul. Nyelved torkodon le – sorolom az elcsitító szavakat, mintha csak egy könyvből olvasnám, de a nyelvesre összerázkódok. – Rekeszedet cipzározd be.

- Léteznek egyáltalán ezek a szavak? – szól közbe a névtelen emberke. Már csak ez hiányzott. Az egyik folyamatosan ugyanazt ismételgeti, ő meg megkérdőjelezi a szavaim értelmét. Szuper. Még valaki?

- Hát persze, hogy léteznek, Michael – adok az ismeretlennek egy olyan nevet, amit a fia is visel. – Tudod, ha a nyelved a torkodon lemegy, akkor már nem fogsz tudni beszélni. Más kérdés? Ja, és a rekesz… - Elpirulok. – Nos, hát az…

- Eljössz velem egy randira? – szól közbe gyengéden, és a szeme csakúgy sugározza magából a kedvességet. Ezeket a tulajdonságot valahogy Samuelben csak később vettem észre, vele ellentétben.

De akkor most tényleg Micheal-nek hívják?

- Hát persze – legyintek. Egész biztosan nem gondolja komolyan. Csak egy igazán honos marslakó kérdezné meg a másik férje előtt, hogy randira megy-e vele. Ő pedig minden furcsasága ellenére egy emberi lény. Bár a fia már kevésbé. Szinte lehetetlennel határos, hogy Melinda hagyja magát megérinteni. A – tényleg – Micheal nevű fiúnak pedig sikerült. A kis csodabogár.

- Akkor jó – mosolyog.

Oké. Ezzel most nincs időm foglalkozni.

Visszafordulok Samuelhez.

- Lekopnál? Csupa-gyömbér?  - kérdem a most kitalált gúnynevén. – Csupa-csubakka? Mehetsz.

- Tényleg elmész vele randevúzni? Szeretlek, babám – Egyszer csak megfogja a jobb kezemet. – Tudom, egy lovat, vagy inkább vadbarmot, nehéz betörni, de neked sikerült. Ott volt az a szőke lány, és én kezdtem egyre durvább lenni. Nem érdekel, ha te kevésbé értesz a számítógépekhez, és gyerekes vagy. Nekem a te fantázia lényeket imádó lényed kell. Számomra te nem vagy csodabogár, nem úgy, mint a többieknek. Nekem te vagy az egyetlen. Imádlak. Szeretlek!

- Sose… - szólal meg a kislányom, majd hirtelen elhallgat, mikor Samuel ránéz. Ajjaj! Már majdnem bedőltem neki. Melinda nyel egyet. – Sose hittek csodabogárnak.

Ekkor boldogan nézek Samuelre. Eddig észre sem vettem az igazságot. És most végre tisztán látok.

- Tényleg mindent megtennél értem? – kérdem vidáman. Ő nyel egyet. Látszik rajta, már nem nagyon tudja, mit tegyen. Túlságosan is jókedvűnek látszok, meghatott helyett. Hát igen. Az én kicsi lányom megváltozott és felnyitotta a szememet valami fontosra.

Valami nagyon fontosra.

- Igen.

- Akkor váljunk el!

Samuel arca most már olyan fehér, mint a fal, vagy ha lehet ilyen mondani, még annál is fehérebb.

- Mi!?

- Ó, igen! Ó-ó igen! – táncolok szórakozottan, és rámosolygok. – Bezony.

- Mi van!?

- B-bezony.

Mindig is egy kicsit szórakozott voltam.

- Dögölj meg! Ezt…

- Csúnya vagy!

Igen, azt hiszem ezt mondanom sem kellett volna. Már, aki csak ezt hallotta, tudja, hogy milyen nagyon és reménytelenül szórakozott vagyok.

- Mi? Csak azért? De, hát… - Kezd felvidulni. Nem, nem jó.

Robbantsuk össze az önbizalmát! Ó igen. Ez az, ami jó lesz.

Hip-hup. Vámpírpuccs.

Úgy tűnik, még felnőttként se tudok felnőttesen viselkedni vagy gondolkodni. Ennek oka egész egyszerűen az, hogy van egy hétéves kislányom. Ugye?

Kuss. Nem érdekelnek a vélemények, még a saját gúnyos megjegyzéseim se magamnak.

- Nem-nem. Nem azért. Tudóód mindig is szeretők voltunk, ugye tündibündicske angyalocska? – nézek a névtelen férfira.

Samuel jókedvűen felnevet.

- Még csak a nevét sem tudod!

Felvonom a szemöldökömet. Hülyének néz engem? Már, hogy ne tudnám a – nem igazi – szeretőmnek a nevét? Ha egész biztos vagyok valamiben, akkor a végén úgy is úgy lesz. Nincs mese. És, ha eddig nem is, most már Micheal lesz a neve.

- Tudja – vág közbe a csodálatos szeretőm, akivel bizony forró éjszakákat éltünk át – elméletileg. Szóval ismét kuss, saját magamnak is. Bele kell élnem magamat a szerepembe, úgy a jó.

- Akkor mi a neve? Mert nem Micheal, édesem.

- Édes vagyok, mint a mézes puszedli? – kérdem felháborodottan. Még, hogy én! Már megbocsásson, de én nem utálom magamat, a mézes puszedlit viszont igen.

- Nem, de… Hát ez nem igaz! Te egy rohadt hétéves vagy.

- De okos hétéves.

- És beadja a válókeresetet! – kiált közbe Melinda, és mégis honnan a jó istenből ismer ilyen szavakat? Nem korai még egy kicsit a válás fogalmáról tudnia? Bár mindig is okos volt és szinte minden szónak tudta a jelentését, szóval mindegy. Láthatólag kezd visszatérni a régi – de más – Melindává, akinek főcélja mellettem kiállnia. Hát igen. A Light lányok mindig is különlegesek voltak és híresen okosak.

Legalábbis remélem, én az vagyok.

- Fogd… - kezdi Samuel.

A holtférjem képébe mászok.

- A pofád? – vágok közbe dühösen, és megpróbálom leköpni, de nem megy.

Samuel hirtelen magához ránt, a szemei csillogásából és a hangjából – na meg abból, amit mond – már megint rájöttem, milyen szenvedélyes egy férfi is.

És ettől a szenvedélyes férfitől fogok elválni.

- Csókolj meg! – parancsol rám. – És ígérem, minden problémád megoldódik, szerelmem. Te vagy az én angyalom. A tündérem. És a…

Megcsókolom. Mert hát most mondja meg az isten, mégis hogyan lehet neki ellenállni? Az egyetlen gond, ami eközben adódott, hogy egyáltalán nem oldódott meg minden problémám. Sőt arra is rájöttem, hogy a csók közben azt gondolom: a névtelen biztos jobban csókolna.  De most komolyan, ez normális? Én úgy vélem csak még egy probléma.

- Gyere hozzám! Maradj velem!

- Ez egy vámpír, anya! Megbabonáz a furi szemeivel! – üvölti a kislányom szenvedélyesen. Na, igen. Azért ő is hasonlít valamiben az apjára. Vagy inkább rám?

- Undorító vagy! – vágom pofon Samuelt, aki láthatólag már semmit sem ért. Nem is értem mért. Talán, mert a saját lánya egy tárgynak nevezte? Pontosan eznek? De komolyan. Semmi apa, vagy valami.

Imádon a kölyköt! Ő az én lányom. Ő is, ahogy én, felfogja már rég, hogy az apja meghalt.

- Válókereset lesz, ha beleegyezel, vagy a bíróság. Te döntesz.

Samuel válla erre megroskad. Az arcán a csalódottság jelei látszódnak. Kezdi feladni a próbálkozást a visszaszerzésemre. Bár érteném, mért akar visszakapni. Hisz ő masírozott be a házamba a szeretőjével! Ő kezdett velem kiabálni ezért, ahogyan ő veszett össze a lányával, oly annyira, hogy már a gyermeke is halottnak gondolja. És hah! Vámpírnak. Igazán tájékozott kislányom van a kulturális dolgokkal kapcsolatban. Erről persze én tehetek meg a furcsa beszédem, de se baj. Végre hasonlít rám valaki! A lányom. És talán én is hasonlítok anyára.

Ugyanúgy furcsán beszélünk, csak ő az emberek bölcsességéből, míg én a vámpírokéból tanulok. Na meg persze, egyikünk se bírja a számítógépes figurákat. Főleg, hogy egyikünk se értett hozzá semmit. A más csupán az volt, hogy míg őt elhanyagolták, engem sajnos nem, és inkább megaláztak.

- Jó. Csak azt mondd meg, miért?

- Nem tudom – felelem. – Talán csak…

- Mert szóba hoztad a nőt, akivel megcsaltad, de nem mondtad neki, hogy sajnálod. Azt mondod neki, hogy egyre durvább kezdtél lenni vele, és még csak bocsánatot sem kértél. Csodabogárnak nevezted, pedig senki sem gondolta annak, ahogy gyerekesnek is/se – vág közbe a névtelen ember, majd gúnyosan felnevet. – Tulajdonképpen csak sértegetted és odabiggyesztetted mellé, hogy de én nem! És imádlak, meg szeretlek. Azt mondod, egy vadbarmot, vagy éppen egy lovat nehéz betörni, de akár egy szóval is említetted, hogy az te voltál?

- Igen – szól közbe a kis Micheal. És milyen édes hangja van! Hihetetlen, hogy alig ismert emberek így kiállnak értem. – De nem értem… Miért bántod anyát?

- Nem az anyád, kis kölyök! – szól rá dühösen Samuel. – Folytasd, asszony!

Természetesen megint nem én szólalok meg. Most Melindán van a sor.

- Ne beszélj így… - kezdi mondani, de inkább gyorsan a játszótársa háta mögé bújik és belékapaszkodik.

- Mintha azt mondanád, jól elbeszélget a lány nemű lényekkel csakúgy mellékesen. Én elvesztettem a zsebórámat, te viszont a tisztességedet.

Mit akar már megint a zsebórájával?

- Álljál le…

- Nem – feleli magabiztosan a névtelen ember.

- Csak… - szólalunk meg egyszerre Melindával, de végül a kislányom folytatja. – ha elválsz tőle.

- Vissza akarlak kapni benneteket!

- Én…

- Megvertél! – kiáltja Melinda magából kikelve és egyenesen az apjára néz. Torka szakadtából üvölt. – Megütöttél, és befogtad a szám, hogy anya ne hallhassa meg! Meg… meg… azt mondtam, hogy anyára hasonlítok és meg akarsz baszni!

- Hogy mi!?

A telefonom, mint villámsebességgel a kezembe kerül és tárcsázni kezdem a rendőrséget, de Samuel kiüti a kezemből.

Melinda felsikolt.

- Nem baszod meg anyát! Egy szörny vagy… - A – remélem minél gyorsabban – holt férjem tesz egy lépést a lányom felé és egy újabb sikoltás üti meg a fülemet. – Ááá! Micheal! Védj meg…

- Te rohadt szemét! – sikoltok most már én is és rátámadok a mocsokra, de ő erősebb nálam. Lefogja a kezemet és erősen szorítja.

- Gyönyörű vagy – súgja elbódult hangon. – És nem tettem semmit a gyermekeddel… Csak egyszer… Hagyj…

- Engedj el!

- Sosem volt az enyém, igaz? Azon az éjjelen… Azt hitted nem tudom?

- Miről beszélsz?

 - Tudod a bulin… Ittunk egy kicsit. Csak egy csöppet – mondja bárgyún. – és jöttem fel utánad… - mosolyog keserűen, miközben az ajkaimat kóstolgatja. – de te…

- Azt mondtam, hogy inkább fekszek le a Sátánnal, mint veled. És ne hazudj! Igenis sokat ittál. Meg akartál láncolni. És már akkor megcsaltál. – Erre felnevet, és vállat von.

- Élvezted, a rohadt életbe! Élvezted, hogy a barátaim megbasznak! Amikor visszajöttem azt mondtad, hogy nem vagyok méltó hozzád! Hogy nem vagyok elég szenvedélyes.

Kezd hányingerem lenni. Ugye nem arról beszél, amire gondolok? Azok a csendes éjszakák, mikor nem szólt hozzám csak… Ugye nem? Az nem lehet, hogy ennyire nem ismerem a testét. És ő sem lehetett ilyen undorító, ugye? Mégis mi történik itt?

- Igen – válaszol a ki nem mondott kérdéseimre kárörvendően. – Lefektettem veled Robertót.

Pontosan ekkor hánytam rá.

***

Kinyitom a szememet és egy rámosolygok egy barnahajú, kék szemű magas férfira. Bruno. Igen. Kemény név, mégis gyönyörű, mert ő viseli. Nincs benne semmi különleges, de nem is kell. Ő egymagában varázslatos, a lénye, melyet alkalmam volt megismerni. Szerencsére.

Előzmények…

Pontosan ekkor hánytam rá. A névtelen férfi pedig villámsebességgel munkának látott. Úgy leteremtette az exférjemet, hogy nézni alig volt időm. Ráadásul még vádat emelt is miatta, gyermekmolesztálásért. Aztán megnyugtatott, hogy nem kell elmondanod annak Robertónak semmit. Ismeri és egy mocsok. Csak rosszabb lenne tőle minden.

Persze végül kiderült, hogy nem is olyan rossz, mert jobb apja lett Melindának, mint hittem. Vagy legalábbis lett volna, ha nem figyelmeztetem, hogy ezt jobb nem megmondani neki. Örülnék neki, ha inkább a – remélhetőleg – jövendőbelivel barátkozik össze, nem mintha eddig nem minden az ő akarata szerint történt volna. Melinda tényleg egy született irányító. Én pedig csak egy gyalog voltam a sakktábláján, bár szerinte inkább a királynő, és félt, nem azt fogom tenni, ami jó nekem. A kis édes. És az a legjobb, hogy Michael varázslatos erővel beforrasztotta az összetört szívét, amit az apja – aki nem az igazi apja – okozott neki.

A válás pedig? Oh! Olyan egyszerű volt, mint az egyszer egy. Samuel végül – igen az a szörnyeteg, vámpír mocsok Samuel – maga egyezett bele ebbe. Nem is kellett erőszakoskodni. Legkevésbé sincs kedve még ezzel is foglalkoznia. Velem ellentétben. Én szeretném gyorsan letudni, hogy megszabaduljak tőle, meg a démoni kisugárzásától – rossz értelemben természetesen.

A legjobb viszont csak a válás után történt… Arra pontosan emlékszek…

Az asztalon ültem és kortyolgattam a feketeszínű kávét, aminek olyan pocsék íze volt, hogy önkéntelenül is felébresztett. Mert hát sosem szerettem a keserűt, de valami elmbeteg ok miatt most mégis megittam ezt az italt.

Egy vámpírfejes hosszú ujjú pólóban voltam, meg farmernadrágban és épp a gyűrűmet nézegettem. Nagyon boldog voltam, hogy végre megszabadultam Samuelre, habár az emlék, amit okozott talán örökké az emlékeimben fog élni.

Tudod a bulin… Ittunk egy kicsit. Csak egy csöppet.

Fel utánad.

Igen. – felel a ki nem mondott kérdéseimre kárörvendően. - Lefektettem veled Robertót.

Azon az éjjelen… Azt hitted nem tudom?

Lehunytam a szememet. Ezt sosem gondoltam volna róla. Pedig annyira hihettem volna a megérzéseimnek! Veszélyesnek és csábítónak tartottam, és kiderült, hogy miért. Azért, mert egy mocsok szemétláda vámpír. Egy démon. És nem akarok emberként gondolni rá. Mert… ó istenem!

Azt hitted nem tudom?

Mégis, hogy tehette meg ezt velem? Engem hibáztatott valami olyasmiért, amiről ő tehet. Még csak nem is tudtam, hogy akkor… hogy Roberto…

Csak egy csöppet.

Lehet, hogy nem ismertem fel a testét, nem jöttem rá, hogy nem ő az, ahogy az is, hogy eléggé kiborultam azon a bulin, ő viszont józanul döntött így. Ez pedig csak súlyosbítja a helyzetet.

Nem akarok rá gondolni!

Egyszer csak kinyílt a szobám ajtaja. Hamarosan ki kéne dobnom amúgy az íróasztalt is. Mindig kísérteni fog ő. Mindig.

Vagy nem?

- A lányod engedett be – mondta a névtelen ember és rám mosolygott. – Nagyon édes kislány. Ezeket neked hoztam.  -  Felmutatott nekem egy DVD-t és egy nyakláncot. Én azonban a DVD-re figyeltem fel.

Űrlény vadászok. Hmm… érdekes. De az nem inkább ő és azok a furcsa megjegyzései?

- Szeretlek!

Mi van?

- Mit mondtál?

- Tudod, hol van az órád?

Értetlenül néztem rá.

- Ott van a falon.

- Nem.

- De…

Hirtelen felnevetett, pedig nekem kellett volna nevetnem rajta.

- Nem a faliórádról beszélek, Sally.

- Akkor miről?

- Ha hagynád, hogy végig mondjam… - Ettől már elszégyelltem magam, ő pedig elmosolyodott. – Nem kértem, hogy szégyenkezz! Láthatólag már valamennyire elfelejtettél. Én a zsebórádról beszéltem.

Most viccel velem? Mégis, hogy tudtam volna elfelejteni? Ő is nagyban kapcsolódik a történésekhez és fogalmam sincs, hol lennél nélküle. 

Aztán tudatosult bennem, hogy mit mondott és csak a fejemet csóváltam magamban. Szórakozik velem?

- Nincs zsebórám.

Olyan hitetlenkedően nézett rám, hogy muszáj volt felnevetnem.

- Nincs. – Mivel még mindig úgy nézett rám, folytattam. – Tudod, én a telefonomról nézem az időt. Az olyan… vámpíros – Felkacagok. Hogy bírnak engem elviselni? Egy olyan embernek, akinek van már egy hétéves kislánya fel kéne nőnie. – Vagy varázsos – forgattam meg a szemeimet, de még mindig nem hitte el, amit mondok.

Közelebb lépett hozzám.

Gyere, picim…

Mi van? Ezt meg ki gondolta? Mert biztos nem én.

- Biztos?

- Igen.

- Hát… akkor szólj, ha… meglesz.

A szavaitól önkéntelenül is elmosolyodtam, és már épp nevettem volna fel, mikor megláttam, hogy kifelé tart, és a szívemet pánik fogta körül.

- Várj! Én… öhm… ígértem neked egy randit.

Mit csinálok? Mi a fenét csinálok?? Ő meg csak néz rám, nagy komolyan és fogalmam sincs, hogy most mi van. Biztos nemet fog mondani. És akkor minden okés lesz. Mit kell nekem egy randi? Vagy egyáltalán mért nem bírtam be fogva tartani azt a cserfes, cserepes számat??

Azért, mert végre nem éreztem a nyomást és a fájdalmat.

- Jó. Hétkor várlak.

Ekkor törtek rám a boldogság hullámai és legszívesebben felkiáltottam volna. Igen! Ezt megcsináltam! Nem baj, ha úgy viselkedek akár egy tinédzser. Ez a következő lépcsőfok a felnőtté válás felé.

De várjunk csak! Mért nem mosolygott?

Miután becsukódott az ajtó és elköszönt, hallottam meg, ahogy felnevet. Megkönnyebbültem.

Hmm…

Mit is vegyek fel?

És mi is a neve?

A lányom megmondta, miután kimentem a szobámból.

Bruno.

A férfi neve Bruno.

Előzmények vége.

Alig pár hónap telt el azóta. Vagy csak számomra repül ily gyorsan az idő? És most itt vagyok, miközben a szeretett férfit nézem, akit minden egyes nappal jobban kedveltem, míg végül teljesen bele nem zúgtam. Még számomra is hihetetlen. Nagyon lassan haladtunk, és ahogy őt, úgy a fiát is jobban megismertem, aki egyébként egy tünemény volt. Micheal anyja még régen, a szülés után meghalt, de az apja volt olyan kedves és jószívű, hogy megtanította rá a gyereket, nem szabad magát hibáztatnia azért és megmutatta neki, hogyan válhat belőle jó, magabiztos ember. Ezt egyre jobban megláttam. A szeretet, mely összekötötte, ahogyan az én szívemet is beforrasztotta és újjáélesztette. Egy picit félek is, hogy Melinda és végzetesen beleszeret a fiába. De végül is nem vérrokonok. Csak olyan furcsa lenne. Annyira imádják egymást.

Itt a születésnapom és kezdek egyre boldogabb lenni. Nemcsak azért, mert ők mind itt vannak mellettem, hanem mert a plakátra nem csak a „Boldog Születésnapot!” van írva, hanem valami más is.

„Boldog Születésnapot, Sally Montez!

Ja, és megtaláltam a zsebórámat. Remélem te is.”

Meghatottan Brunora nézek és válaszolok.

- Igen – felelem könnyekkel küszködve és megfogom a kezét. – Én is megtaláltam. És már értem. Komolyan. – kedvesen rámosolygok. – És nem akarom visszakapni.

- Mert jó kezekben van?

Nem felelek. Ő is tudja a választ.

Most már én is tudom, hogy a zsebóra volt a szíve. Így mondta el.

- Hozzád megyek feleségül.

- Miért?

- Mert… - kezdek neki a zsebórás sztorinak, de végül valami mást mondok. Valami egyértelműbbet. – mert szerelmes vagyok beléd.

- Örülök, hogy végre megtaláltad.

- Michael!

Bruno erre felvonja a szemöldökét.

- Még mindig Brunonak hívnak. Sajnálom, ha csalódást okoztam.

- De drágám! – mosolygok rá számítóan. – Én a feleséged vagyok és ezzel a joggal átnevezlek. Tudod, én nem hazudok senkinek.

Először nem értette, de végül leesett neki is, hogy miről beszélek. Jókedvűen felnevet, és magához ölel.

- Szóval…

- Azért, mert te a jövőbe látsz?

Játékosan rávigyorgok.

- Bezony. Szóval… - Folytatnám is, ha nem nézne rám ilyen intenzitással. Érzem, hogy mindjárt meg fog csókolni. De gyerekek is vannak itt… Végül is nem számít, igaz? Egyszer ők is megtapasztalják milyen csodálatos érzés. Remélhetőleg nem egymáson.

- Anya! – kiált fel Melinda.

- Apa! – szól ránk Micheal egyes is. Az eredeti.

Egyszerre kacagunk fel.

- Nekünk ezt szabad – mondja Bruno, majd felvont szemöldökkel néz rájuk. – Nem vesztettétek el a zsebórátokat?

Ismét felkacagok.

- Bruno, te csintalan!