Eduardo
Még sosem láttam ilyen gyönyörűen a szerelmemet. Ahogy másik sem. És ez a szépség egy pillanatra elvonta a figyelmemet, így az anyjának sikerült leszúrnia fogpiszkálószerű vékony kardjával. Majd apró fogait belém mélyesztette és éreztem, ahogy a nyelvével végig simít a sebhelyen.
- Nem! – kiáltotta Lisa dühösen, majd ismét felsikoltott. Most láttam először átváltozni, és legalább az megnyugtatott, hogy belőle vámpír lesz. A jó énje győzedelmeskedett! Igazán büszke voltam rá, mindaddig, amíg meg nem láttam mi történik.
Cintia kárörvendően felkacagott, mikor Lisának szárnyai nőttek. Apró, borotvaéles szárnyai.
Legalább kicsik voltak. Gondoltam lehűtve magamat. Nem halhatok meg úgy, hogy az utolsó emlékem az, amint a szerelmem egy szörnyeteggé változik.
- Nézd, ahogy a barátod eltűnik! – kiáltotta az anyukája éles hangján és vállamba markolt.
Felüvöltöttem.
- És eltűnnek a fogai.
A már vérben forgó szemű Lisa ettől teljesen elszörnyedt. Láttam az arcán. Bármivé is kezd változni, az érzései nem hunytak ki, és egy olyan sikítást hallottam meg tőle, ami nem is tündér, és nem is vámpír volt. Ez az égbe hasított és poharakat tördelt. Olyan éles volt a hangja, mint még semminek, és azt hittem kiszakad a dobhártyám. A ruhák kezdet szétszakadni, amit nem értettem. Még sosem láttam, hogy egy sikítástól ennyi minden történhet.
- Nem! – sikoltotta.
Ez volt az utolsó esélyem. Kiszabadultam a tündér fogásából és rátámadtam. Ám ő sem hagyta magát. Két kicsi kezét határozottan a fogaimra tette, és gyökerestül kitépte. Ezt a határtalan fájdalmat szinte meg sem éreztem, volt helyette annál egy sokkal rosszabb.
Lisa ismét felsikoltott. De úgy, hogy abba bele lehetett halni.
Szó szerint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése