Szállj a magasba; szállj az égbe!

Mindig vágyakoztam valami után. A szabadság, a szeretet, vagy éppen csak a kaland után. Néztem az elhaladó autókat, éreztem a városbűzlő szagát és az emberek keserűségét, mely az arcukra volt írva. Három dolog szerint éltek. Három dolog volt fontos a számukra.

Pénz.

Gyorsaság.

Kinézet.

Pénz kell ahhoz, hogy élni tudjunk. Az elme gyorsaságával, vagy éppen a test erejével kell pénzt szerezni. S mindehhez jól kell kinézni, hogy az emberek lássák: nekik meg van ez a két dolog. A gazdagság és az ész. Tizenhárom évesen ezt még nem értettem. Fel sem tudtam fogni, hogy mért ilyen mogorvák és pénzsóvárak az emberek.

A pénz nem boldogít. Én mindig ezt hallottam és tudtam.

És ez most is így van. Mert sosem boldogított senkit sem, csak megkeserítette az életét. Nem úgy gondoltak rá, mint valamire, ami az élet egyik kelléke, hanem, mint egy életcélra. S még csak észre sem vettem, hogy a háromból egy meg volt nekem.

Mindig is gyorsan akartam intézni a dolgokat.

Túl gyorsan.

Mert tudjátok, kiskoromban mindig hallottam egy mesét a varázs hintáról. Elméletileg, ha ráülünk és elrugaszkodunk tőle, Meseországba kerülünk. Oda, ahol sárkányok és tündék élnek békében egymással, s csak ránk vártak egész életükben.

Persze sosem hittem benne. A hinta alján egy festmény volt a városunkról, s mikor elengeded magadat „elengeded ezt a helyet” is. Számomra ez az egész nevetséges volt. Ha ezeket mind megteszed, nem egy másik világba fogsz kerülni, hanem a földre. Ez tény. Csupán az volt a gond, hogy ez a „csodálatos” hinta nem az állam tulajdona volt. És talán pont ezért is lett olyan legendás ez az egész. Mert a fiúról mindenki azt, hogy egy „őrző” és ő dönti el, ki mehet el abba a varázslatos világba és ki nem.

Természetesen Tristan Elmondo senkinek sem engedte meg, hogy ráüljön.

Kivéve nekem.

Így kezdődött el az én történetem.

Egy nap Tristan, kinek nevét mindenki ismerte, személyét azonban annál kevesebben, megjelent előttem. De mit is beszélek? Én láttam meg őt, amint elsétált a dombon.

- Hé! Tristan! – kiáltottam kihívóan, és odafutottam a hintához. Ekkor még csak tizenhárom éves voltam. – Ezt kapd ki!

A fiú azonban nem hagyta, hogy még ennél is közelebb jussok az „átjáróhoz”. Idesuhant hozzám, embert meggyalázó sebességgel és lefogta a kezemet. Már ekkor rájöhettem volna az igazságra, mégis vak maradtam. Nem hittem és nem is akartam hinni a varázslatban. A Mikulást és a Jézuskát is lelepleztem már, ez se lesz másképp – gondoltam akkor.

- Ez magántulajdon.

Elnevettem magamat a dühös hangját hallva.

- És mit csináljak vele! Ó, te kis őrző!  - érintettem meg a fiú orra hegyét.  Már csak azért is utáltam, mert ilyen titokzatosan viselkedik, s ezzel további találgatásokra ad okot teljesen feleslegesen.

- Még mindig az – morogta a körülbelül tizennégy évesnek kinéző fiúcska.

Ezután nyugodtan megszólalhattam volna, kérlelhettem volna, hogy engedjen felszállni a hintára, de nem tettem. Túl büszke voltam hozzá. Nem akartam, hogy még csak egy kicsit is, de arra gondoljon: kíváncsi vagyok a másik világára. Hányingerem támadt magától a gondolattól is. Mindig is túl okos és földhöz ragadtabb voltam a koromnál.

Még szerencse, hogy nem mondtam semmit sem. Különben talán meg se tudhattam volna az igazságot, mely rémisztőbb volt minden rémmesénél, amit valaha is láttam, vagy csak elképzeltem.

Olyan volt ez, mintha egy lánynak kijelentették volna, hogy igazából egy fiú. Legalábbis számomra pontosan ilyen volt rájönni minderre.

***

Késő este felfelé sétáltam a dombon, ahol Tristant és a hintáját találhattam. A fiúval a több hetes együttlét és találkozások után nagyon jó barátok lettünk. Összekötött minket egy leleplezésre váró titok és a másik zaklatása. Az egyik, hogy én meg akartam tudni az igazságot, melyben oly biztos voltam, a másik, hogy ő meg nem akarta megmutatni. Természetesen a végére mégiscsak én győzedelmeskedtem.

Tristan egy magányos fiú volt. Szinte semmit sem mesélt magáról, és ahhoz képest, hogy egy darab barátja sincs, a szíve telis-tele volt varázslattal, amit akkor még nem vettem észre. Csupán azt láttam, hogy egyedül van, mogorva és idegesítő, ráadásul remek vele veszekedni. Igazából még csak igazi barátnak sem mondhatnám magamat, mert nem akart semmi mást sem tőle, csak a hintát. Legalábbis az események erre utalhattak.

- Jól van! – csattant fel Tristan. – Kipróbálhatod a hintát – egyezett bele azon a bizonyos tárgyon ülve. – De nem most. Majd csak este – ezzel felsóhajtott. – Bár még nem állsz készen rá.

És így kerültem én ide, miközben rettenetesen féltem. A családom pont ezt a napot találta ki a rémmesék kibeszéléséhez alkalmas időpontnak. Pont akkor, mikor a leginkább kéne, nyugodtnak lennem. Nem is értem mért félek. Hisz úgy se fog semmi történi.

- Gyere! – Láttam meg Tristan sötét tekintetét. – Ülj fel rá! – Arrább lépett és a hintára mutatott. Esett az eső.

Nyugalom, Angie, nyugalom! Próbáltam lehűteni magamat, miközben hatalmas cseppekben folyt végig szőke hajamon a víz.

Előrébb léptem és éreztem, hogy valami megváltozott. A legjobb barátom, a hely, minden. Nem akartam tovább itt lenni.

- Gyerünk, Angelina! – szólt rám komolyan a fiú.

Most mért akarja, hogy ráüljek? Nem azt mondta, hogy még nem állok készen rá? Talán még igaza is van. Nem nekem való ez.

Tristan Elmondo szélsebesen felém tartott és a hinta felé lökött. Magam alatt, mintha emberek hangját hallottam volna. Sötét volt, féltem, és az amúgy kevés fantáziám teljesen beindult. Nem éreztem többé biztonságban magamat ezzel a fiúval. Amint ránéztem, nem az eddig mogorva és magányos gyereket láttam meg, hanem a kapu őrzőjét. A mesebeli lényt, aki képes egy másik világba átrepíteni. De az nem egy jó hely, hanem egy sötét, zord ország, ahol rám semmi jó sem vár. Tristen sötét szemeiből pedig képtelen voltam kedvességet, vagy akár csak szeretet kiolvasni. Kemény volt, és ijesztő.

Ne! – sikoltottam fel magamban. – Ne!

Kérlek, istenem, mondd, hogy csak egy álom!

Ez egy álom… Ez egy álom…

Nem jött be. Ettől csak még idegesebb lettem. Sosem szerettem a rémálmokat.

Az autók suhanását hallottam meg, s éreztem a bűzlő várost. De már késő volt visszafordulni. Beleültem a hintába, és erősen kapaszkodtam a kötélbe.

Ám amint Tistan lökött egyet rajta, felsikítottam.

- Ne! – kiáltottam és elsírtam magamat. – Ne!

A könnyek csakúgy patakzottak a szememből. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg. Mert megláttam a varázslatot. Igen, én megláttam.

És halálra rémültem tőle.

- Ne!!

Az óta a nap óta nem találkoztam vele. Először csak hónapok, majd évek teltek el, s csak tizennyolc évesen mertem ismét felmenni a dombra. És kizárólag reggel, mert a szívem még mindig nagyokat dobbant a félelemtől.

Ám furcsa módon, mikor megláttam Tristant, az érzelmeim is gyorsan megváltoztak. Mert nem csak én, hanem ő is másmilyen lett. Még mindig fiatalosan nézett ki, de végre észrevettem rajta a varázslatot. Lehullt a szememről a fátyol.

És istenem, ragyogott! Ott ült a hintán és engem nézett. A fekete haja, melyet azon a bizonyos estén oly zordnak láttam, most csak még jobban növelték a bizalmamat. Olyan átlagosan nézett ki, mégis az egész lénye egy csoda volt. A szemeim könnyezni kezdtek tőle.

Rám mosolygott.

Odamentem hozzá és gyengéden megfogtam a kezét, miközben ő felállt a hintáról. A helyét most én váltottam fel.

- Megpróbáljuk újra? – súgta a fülembe, és végig simított a vállamon. – Csak engedd el magad! Veled megyek.

Megcsókolt, és csak ez után vettem észre, hogy nem csak ő, hanem a hely is megváltozott. Két hinta volt itt, egy helyett. Tristan pedig ráült az újra és megfogta a szabad kezemet, mellyel nem a kötélbe kapaszkodtam. Majd nekilendültem és hevesen dobogó szívvel éreztem és láttam, szagoltam a változást. De már nem zavart. Elengedtem magamat.

Időközben még csak észre sem vettem, hogy már nem fogom a fiú kezét.

S mikor már magasban szárnyaltam, elengedtem a kötelet is, úgy ahogy magamat, és minden megszűnt számomra.

Nem láttam semmi mást csak rózsaszínt, aranyt és kéket. Ahogy érezni sem éreztem semmit.

Csupán a végtelen boldogságot. Mert igen.

A mese nálam valósággá vált.

És végre nem menekültem el.

Ettől a végtelen örömtől felnevettem, és Tristan karjaiban találtam magamat. Fogalmam sem volt, hol vagyok, de nem is érdekelt. Csak ő volt számomra, és ez a varázslatos érzés.

- Tristan?

- Igen – mondta, miközben teljes fényével rám ragyogott. Éreztem, ettől bennem is felszabadul valami. – Most már készen álltál.

Szavaitól csupán két mondat jutott eszembe.

Szállj az égbe! Szállj a magasba!

Most már tudom mi szabadult fel bennem. A tudás, és a semmi.

Pénz.

Gyorsaság.

Kinézett.

Nekem ez már semmi. Inkább legyenek ezek.

Varázslat.

Szeretet.

És…

…Tristan.

Boldogan a fiúra mosolyogtam.

- Igazad volt – szóltam hozzá fátyolos hangon, kezemet az arcára simítva.  – Ezért megérte várni.