Suhanó autó

Kirúgták volna az otthonából. Már csak pár napja maradt, hogy valahonnan pénzt kerítsen, vagy gyorsan lelépjen. Ám a munka csak nem akarta megtalálni, hisz ő egy művész, és nem mindenki értékeli a mesterművét. A többi feladatra pedig elégtelen.

Kimegy, bemegy, négy órakor…

Alaposan felírogatta és megjegyezte az adatokat. Ott lapult a fák mögött, az ablakok takarásában. És valahányszor csak a vidám lányra, vagy a komor fiúra és az ugyancsak vidám apjukra és anyjukra nézett, elfogta a bűntudat.

Már több hete figyeli őket, de most az anyuka elment, úgyhogy kevesebb bűntudattal hozzá látott a feladathoz.

Másnap ellopta az autót, mikor meglátta, hogy az apuka nem megy le. Ám nagyon kellett sietnie, és a lassúságot is meg kellett tanulnia, hogy ne induljon be a riasztó és ne tűnjön gyanúsnak az ügyködése.

Letörölte a homlokáról az izzadságot. Elharapta a nyelvét, majd vuálá! Az autó szépen kinyílt, a riasztó csöndben maradt és pármásodperc alatt be is indult a járgány. Ám a boldogságra nem maradt ideje. Az emésztő érzés, és a félelem, hogy elkapják sok volt neki. Gyorsan kellett cselekednie. Beindította az autót és elhajtott, majd megnézte az órát.

Jól van, még nem jöttek meg, még nincs annyi idő…

Pár óra és szabad vagyok…

Vajon mennyek gyorsabban, vagy az már gyanús lenne?

Közben észre sem vette a két elsétáló gyermeket, amint a fiú megszólal.

- Ott ment apa – mondta naivan, s tudatlanul, míg a másik fáradt szemmel nézett el. Fred idegesen és mérgesen azt kérdezte: – Nem láttad, mi?

- Nem oda figyeltem.

És elkezdtek veszekedni, ám a sofőr ebből semmit sem vett észre. Az agya már valahol messze járt.

Béke, otthon, megpihenés…

A szíve azonban egyre jobban dobogott és fél óra múlva le is állt, majd kiszállt az autóból.

Nem bírom, nem bírom…

Csak el kéne adni az autót és szabad lennék…

Nem találna meg a rendőrség és nem toloncolnának ki.

- Az atyaistenit! – kiáltotta dühösen, spanyolul. – Már úgy is felvették, nem mehetek oda vissza. Minek kellett egy Apartman-ből lopnom? – szitkozódott mérgesen, és visszaszállt az autóba, majd becsapta az ajtót, nem törődve az őt bámuló emberekkel.

Alig telt el húsz vagy negyven perc és megállították őt. Hiába hajtott lassan, hogy még véletlenül se keltse fel a figyelmet. Dobogó szívvel még jobban lelassított és lehúzta az ablakot.

- Mi az? – morrant a rendőrre.

- Kint megbeszéljük.

A dühös férfi kipattant a kocsiból, zsebre vágta a kezét, ám ezután egy tapodtad sem mozdult. Legszívesebben most visszaszállt volna a kocsiba és még messzebb hajtott volna.

A rendőr végig mustrálta az autót, a többiek pedig kiszálltak onnan és feléjük tartottak.

- Mi a gond? – kérdezte az egyik unottan, ám az ő tekintete is a rendszámra esett.

- Semmi – felelte a sofőrt nézve, majd előkapta a bilincsét és felásított. – Le van tartóztatva.

A férfi ekkor dührohamban és pánikrohamban tört ki. Elsorolt vagy ezer átkot és szitkot, majd az autó felé futott. És beszállt volna a kocsiba, ha a másik rendőr el nem kapja, és be nem vonszolja a rendőri autóba.

- Remélem, ezért előléptetést kapok – szólt az unott ember.

- Ne reménykedj! – felelte a társa. – A főnök nem szokott csakúgy előléptetéseket osztogatni.

Az autóba beszállt a harmadik rendőr és visszavitte a tulajdonosának.

A tolvajt letartóztatták.

Az előléptetés még kérdéses.