Második könyvrészlet

Most pedig itt vagyok, előttem van egy szellem, és apró könnycseppek jelennek meg a szemem körül.

Egyszerűen nevetséges vagyok. Nevetséges, hogy emellett még meg is könnyebbültem. Nem vagyok érzéketlen juppi!

Még sem tudtam örülni.

Dédnagymamám megértően rám mosolygott. Mondani akart valamit, de nem hagytam. Valami megváltozott bennem. És talán pont ettől tudott tovább lépni kedves rokonom.

Még jobban felé fordultam a székemben, kezemet a szíve helyére helyeztem – hiába testetlen ő –, és elmosolyodtam. Nem volt ebben a mosolyban semmi boldogság, mégis megpróbáltam belecsempészni ezt a tőlem most messze álló érzést.

Ragyogtam, akár egy istennő. Úgy is éreztem magam, mint egy istennő. A tér mintha hozzám igazodna, a testem belülről fénylett, gyönyörűnek éreztem magam. Nem azért, mert nyáron végre rá tudtam venni anyát, hogy gyantáztathassak, nem is azért, mert kisimították a hajam.

Igazából fogalmam sincs miért éreztem magam gyönyörűnek. Egyszerűen csak tudtam és kész.

- Távozhatsz a Túlvilágra. Szállj fel a hajóra, de gyorsan! – mosolyogtam halványan. Következő szavaim viszont igen esetlenül hangzottak. – Áldásom kísérje utadat, holt lélek.

Hihetetlen – gondoltam ámulva. – Egyszerűen hihetetlen, de érzem a dédnagymamámat. Érzem a testét, mintha szilárd lenne.

Behunytam a szemem. A belsőfényem mintha elérte volna tetőfokát.

De nem élvezhettem sokáig.

A fény, mely most éltetett, a fény, melytől erősebbnek, áldottabbnak éreztem magam, elhagyott. Nem, nem is. Én adtam át valaki másnak a saját fényemet. Ajkamat önkéntelenül eme szavak hagyták el: „Légy áldott!”