Eduardo
Fogalmam sem volt, hol van Lisa. Amint beléptem a névtelen rengetegbe, mintha minden felgyorsult volna. Egy erő oda vezetett, ahova sosem hittem volna. A Vádér templomhoz. De nem csak engem. Itt voltak a társaim is, a vámpírok, kik mindig és minden időben mellettem állnak. Lisa után én voltam a vezetőjük. Úgy mond a béta, aki addig az alfát helyettesíti, míg meg nem érkezik. Tulajdonképpen már egy jó ideje az én családom vezeti ezt a vámpírtörzset. Mióta a szerelmem apja meghalt, minket neveztek ki, hogy teremtsünk rendet.
Ugyebár vérre van szükségünk az életben maradáshoz, és a legjobban a holt tündérek vére táplál. Az élőké akár meg is ölhet minket. Emberekből pedig nem iszunk, az szabályellenes lenne. Akkor már nem is azok lennénk, akik vagyunk. Vámpírok, kik védik a halandókat. Csupán, ha az öröktársunk ember lenne, akkor ihatunk belőlük, azt is csak a társunkból. Egyébként állatok vérével táplálkozunk És nekem kell az élelmet biztosítanom nekik, ugyanakkor ki is képezni a tündérek elleni harcra.
Lisa apja olyat tett, amit nem szabadott volna. Az ellenségünkkel hált, és megajándékozta a világ egyik legveszélyesebb és leggyengébb gyermekével. Egyikünk se tudja mire számítson tőle. Még én sem. Már az is csoda volt, hogy az anyja nem tette hozzá hasonló ocsmány lénnyé. Nem is értjük mért nem emberként nevelte. Talán túl sokat tudott és félt, hogy eszébe jutna valami, ha hozzászoktatja a természetfelettihez. A mi világunkhoz. És emiatt az egész rejtély miatt kellett rendet raknom. Senki sem tudta, hogyan viszonyuljon Lisa személyéhez, nem tudták, mi hogy befolyásolja és mit is akar tőlünk. Persze én sejtettem, hogy semmit. Ugyanolyan tudatlan volt, mint a halandók. És ez is veszélyes, mert bármikor a tündéreket választhatja. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy belém szeretett. Hiába próbáltuk kilökni őt magunk közül, hátha mi is meg tudjuk tartani embernek, ahogyan az anyukája is. Persze nem sikerült. Nélkülem, vagy velem, mindenképpen tudomást szerzett volna róla. A többiek ennek örültek. Nem akarták, hogy kiderüljön; Lisa a másik oldal kéme.
„- Mondd el, hogy ki vagy te! – parancsolta kétségbeesetten, mikor még nem tudott semmit sem. S a szemem láttára tört össze, mikor meglátta a Cleo nevű lányt, aki macskaként bújt hozzám. – Megcsalsz? Te rohadék! – Elsírta magát, majd az ember barátaihoz futott.”
Azon a bizonyos napon kezdtem egyre biztosabb lenni benne, hogy az égvilágon semmit sem tud.
Elvigyorodtam, mikor eszembe jutott az-az emlék, amikor elmagyaráztam neki, ki is vagyok.
„- Van nekünk egy betegségünk. Hidegebb a bőrünk és éjszaka megváltozik az arcunk. A tudósok szerint…
- Értem – harapott az ajkába zavartan, miután elmagyaráztam neki az egész folyamatot körülményesen. – És nem lehetne meggyógyítani?”
Az ilyen emlékek miatt fogok neki hálát adni. Hihetetlen már a feltételezés is róla, hogy gonosz lehet. Túlságosan ártatlan és naiv hozzá. Azonban később kiderült, hogy nem csak ezek jellemzik, hanem a bátorság is. Az a bátorság, mely a halálát okozhatja, ha nem akadályozom meg.
Valakik viszont nagyon zavarták a tervünket.
A tündér gúnyosan felnevetett.
- Tényleg azt hittétek, hogy ez a béke helyszíne lehet? Ugyan már. Itt mindig is háború volt, és lesz.
- Igazad van, szárnyas! – vicsorgott rá az egyik barátom.
- Szétcincáljuk azokat a kis cuki szárnyaidat!
- Mit mondtál? – kérdezte dühösen a tündér. Mindig is gyűlölték, ha az ember által kedves és aranyos lényekhez hasonlították őket. Büszkék voltak a gonoszságukra, a kétszínűségükre, és azt szerették volna, ha veszélyesnek tartjuk őket. Azok is voltak természetesen, de ezt soha senki nem ismerte volna el.
A tündér kiterjesztett hatalmas rózsaszín szárnyait, melyek széléből mintha borotvaéles pengék álltak volna ki. És bizony élesek is voltak. Ezt minden valamirevaló vámpír tudta.
A lény felém fordította gyönyörű tekintetét. Öklendezni támadt kedvem ettől a kétszínű látványtól is. A világ egyik legszebb teremtményei voltak, és első látásra senki sem hitte volna el róluk, milyen gonoszak. Talán pont ez is okozta Lisa apjának a bukását. Bedőlt egy tündér csábításának. Már csak az a kérdés, hogy a másik mért is akarta magának a törzsfőnket.
A tündér fülsüketítően felnevetett.
- Ó, a kis szerelmes ficsúr – gúnyolódott. – Csak nem képzelted, hogy megmentheted a lányomat? Meg fog halni, de nem értetek. Vére olyan savó lesz, hogy elpusztít mindannyiótokat, majd elkapjuk a hálónkkal és hozzánk fog csatlakozni, vagy éppen felemelni minket.
A tündér a gonosz emberek lelkét magukhoz hasonlóvá tudják tenni, ha elkapják őket a hálójukkal.
- Nem! – morrantam rá dühösen.
A lény gyöngyözően kacagott egyet.
- Benne tündér vér folyik! – kiáltotta győzelemittasan. – Én vagyok az anyja, és rám hasonlít.
Ekkora sértést még véletlenül sem mondhatott volna, és ezt ő is pontosan tudta.
Az anyja vére. Ő is pontosan a törzsfőhöz vonzódik.
És talán ő is ugyanúgy fogja elárulni…
Nem! Hazudik. Lisa nem olyan. Ő apja lánya.
De miben is hasonlít az apukájára? Semmiben. James tisztességes, becsületes ember volt, aki mindenkit maga elé helyezett és bedőlt egy tündér csábításának. Rosszat választott, de talán a halála napjáig nem ismerte ezt be magának. Mindig azt mondta, az ő kislánya mennyire hasonlít az anyjára…
Szinte ugyanolyanok az arcvonásai. Este nem változik el az arca. És mikor azt hitte megcsalom, rögtön egy másik fiúval ment el randevúra. De végül is megmagyarázta mért tette, nem? A végén meggondolta magát, és ott hagyta.
Viszont a tündér alattomosak, és nem szeretik, ha becsapják őket…
James végül fel akarta készíteni a lányát a vámpír létre. Megmondta nekem.
Így a felesége megölte… Nem?
A tündér ekkor harsányan felnevetett.
Felé suhantam, hogy végre örökre elhallgattathassam ezt a kétszínű dögöt…
A tündérek mindig is gonosz gondolatokat tudtak az emberek elméjébe helyezni.
Olyanok, mint a kígyó az Édenkertben.
Csak annál sokkal rosszabbak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése