Narráció
- Állj!
Ez volt az a hang, mely mindenkit megállított. Tündért, vámpírt egyszerre, és összekovácsolta őket a félelem, s a tisztelet, miközben még maguk sem tudták, mégis, hogyan történhetett meg. Az eddig gyengécske, se nem tündér, se nem vámpír lányból egy sikoltó szépség lett. A szemei vérvörösek voltak, fekete, dús haja selyemként omlott a vállaira. A tipikus emberi ruhából, a farmer nadrágból és a színes pólóból egy ruha lett. Összefolyt az egész és egy aranyszínű egybe ruha keletkezett belőle. A ruhát szinte mindenhonnan ékkövek díszítették. Alul smaragd, oldalt gyémánt, a mellrésznél pedig jádék.
A lány torkából fehér fény tört ki, és így lett a fájdalmasan gyönyörű sikításból a világ legszebb dallama. Lisa hirtelen végig futtatta a szemeit a népen. Kihúzta magát, majd egy utolsó borzasztó sikoltás hagyta el a száját. A hátából vérvörös szárnyak törtek elő. Majdhogy nem tipikus tündér szárnyak voltak, de Elisabeth-é sokkal nagyobb és erősebb volt. Pontosan úgy nézett ki, mint a születésének napján, csak erőteljesebben, és vörösebben. A szárny közepétől az összes itt lévő lénynek aludni támadt kedve, olyan puhának és pihentetőnek tűnt. Azt hitették volna, hogy a lány most már teljesen tünde lett a szemé kívül, de nem. A bőre hófehér volt, olyan, mint a vámpíroké. Nem volt benne semmi szín, s ettől a keverék kinézettől volt olyan félelmet keltő és csodálatos Lisa.
- Lisa… - suttogta Eduardo félve, s oda akart lépni hozzá, de hirtelen megtorpanásra késztette, mikor szerelme felé fordította a tekintetét. Az eddig vérvörös szemei, most ékkövek lettek. Pontosan abban a pillanatban, mikor két lény jelent meg a mellette. – Úrnőm!
Az összes vámpír és tündér egyszerre letérdelt. Ugyanis Elisabeth mellett nem mást, mint a vámpíristennő és a tündérkirálynő állt. Ám a tündéruralkodóban most volt valami furcsa. Mintha hatalmasabb és másabb lenne a dühödt tekintetén kívül. Olyan volt, mintha… mintha már istennő lenne. Úgy nézett ki, mint eddig. A hajai a szivárvány színeit tükrözték, a szemei kékek voltak, és szokás szerint színes ruhát viselt, melyek mintha mozogtak volna az anyagon, melyek olyanok voltak, akár a tündérszárny. És, hogy mi volt benne a más? Az egész lénye. Az összes jelenlévő érezte a benne rejlő erőt, mely kitörni készült. Akár egy robbanásra kész bomba, amely az egész fajt eltörölhetné.
A tündérkirálynő nevét senki sem tudta, inkább mindenki Fairy-nak hívta, már, akinek megengedte. Ugyanis egyszer hívta valaki így, halállal lakolt. Nevetett, miközben a halálra jutott, de ez csak a látszat volt: olyan fájdalmat élt át, mint még senki soha. A tündérek még a boldog halálra jutást is el tudják játszani. Ezért is voltak ők a megtévesztés mesterei.
Fairy felkacagott. Nevetésétől az összes jelenlévő lény ellágyult és szerelmes, vagy éppen ámulattal teli pillantásokat vetettek rá.
- Álljatok fel, édeskéim! – parancsolt rájuk jókedvűen, de belül egy kitörni készülő vulkán volt. Ám ezt olyan jól leplezte, hogy még a tündérek sem tudták észrevenni rajta, csupán az uralkodó sértése utalt arra, hogy itt valami nem stimmel. – Mégis mért bántjátok ezt a borzasztó lányt?
Ettől az összes tündér elégedetlen hangokat hallatott. Még hogy ő borzasztó! Az a lány egy nyamvadt korcs!
- Talán valami ellenvetésetek van, angyalaim?
Ekkor egy ostoba tündér – az amelyik megölte Lisa anyját – dühösen megszólalt.
- Mégis, hogy merészel minket sértegetni? Az a lány egy korcs! Nézzetek rá! Még az érzelmeit se tudja leplezni – mutatott az ékkő szemű lányra undorodva. – Benne nincs meg semmi, ami tündér. Az anyja is egy gyenge roncs volt, ő is pontosan az. És, ha ön ezt nem látja, istennőm, akkor ugyanolyan ostoba, mint… - hirtelen elhallgatott, mikor Fairy szemébe nézett. Ebben a pillanatban tudatosult benne, kihez is beszél. – Sajnálom.
- Tudod ki volt Cintia? – kérdezte elmélyült tekintettel. – Tudod, te ostoba??
- Én… de hát…
A kis tündér azt se tudta, mit tegyen. Még sosem látta az uralkodójukat, amint kimutatja a dühét és ez megrémisztette. Elég volt felemelni a hangját és remegő kocsonyává változott.
Fairy felkacagott.
És ekkor történt meg a csoda.
A vámpíristennő mellett, kinek haja sötét, mint az éjszaka, és a szeme is ugyanilyen sötéten csillog, megjelent a vámpíristen, de nem a párjához, hanem a tündéristennőhöz, vagy éppen királynőhöz suhant. A kezét a vállára tette és gyengéden megszorította. Fairy boldogan a karjai közé dőlt és elengedte magát. A döbbent tekinteteken ismét felnevetett, majd a vámpíristenhez fordította a tekintetét és megcsókolta.
A tündérek és a vámpírok egyszerre hördültek fel, de nem mertek megszólalni. Az egyikük Fairy, a másikuk a vámpíristentől félt.
Az egyedül álló istennő ekkor megszólalt. A hangja majdhogy nem ugyanolyan csodálatos volt, mint a tündérkirálynőnek, csak sokkal nyugodtabb volt, s őszinte kedvesség áradt belőle.
- Itt az ideje egy kis történelem órának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése