Egy sakál lettem, egy sikító szörnyeteg. Nem volt elég látnom a barátom halálát, még nekem is rá kellett segítenem. Az fájdalmas arcától rögtön rájöttem, hogyha az anyámtól nem is, tőlem biztos meghall, vagy csak súlyos hallássérültséget szenved.
Először még élt bennem a remény, mikor kiszabadult a szorításból és rátámadt a tündérre, de ez mind rögtön elszállt, amint megláttam, hogy kiszakítsa a szemfogait, tövistől. Azt a fogát, mellyel meg tudja sebezni az áldozatát, majd kiszívni a vérét.
„- Egy vámpír számára majdhogy nem halálos fájdalommal jár, ha kiszakítják a szemfogait – magyarázta nekem az egyik nap Eduardo. A szeme melankolikusan a távolba révedt. – Egyesek még bele is halnak.”
- Nem! – sikoltottam még egyszer, és nem törődve az iszonyatos fájdalommal, melyet nem csak a szerettem elvesztése, és az átalakulásom okoz, az anyám felé suhantam.
Cintia döbbenetében felnyögött. Gyorsabb voltam, mint egy vámpír, és egy kecsesebb, mint egy tündér. De egyik sem voltam. Akár egy szellem megszilárdulása.
- Elisabeth! – kiáltott rám. Így még soha senki nem hívott. Ennek a névnek ereje volt, és ettől megtorpantam.
- Cintia! – üvöltöttem rá és a szemgolyóm kifordult. Éreztem, ahogy a vér végig csordogál az arcomon, de már nem láttam semmi mást csak sötétséget. Mintha megvakultam volna.
Ám ekkor csoda történt. Éreztem, ahogy az anyám keze átsiklik rajtam. Olyan voltam, mint akit egy furcsa pajzs vesz körül. Vagy már meghaltam?
- Elisabeth! – kiáltott rám ismét az anyám, de most már félelemmel teli hangon, de én már nem figyeltem rá. Egy láthatatlan erő maga felé húzott és behódoltam neki. A lábam magától mozdult arra és ügyes mozdulatokkal kivédtem a támadásokat, hiába nem láttam semmit sem, csak vöröset és feketét.
Ekkor a kezem egy ajtóhoz ért, és lassan kinyitottam.
De még hallottam, ahogy valaki felsír mögöttem.
Beléptem a szentélybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése