Összeférhetetlen 13. részlet

Fairy

"Remegett a testem, mint a kocsonya. A kicsi Jasmine hatalmas tündér erő birtokába jut! Nevetséges!"

Az egész eddigi életem, az egész létezésem és szenvedésem, az a sok kegyetlenség, mind egy vérszívó miatt volt. Hihetetlen, nem? Mi vagyunk a tündérek, a gonosz, alattomos lények, mégsem miattunk alakult ki a több évezredes háború, vagy igen? Talán minderről a régen holt tündérkirály tehet? Most már sosem fogom megtudni.

A szememből patakzottak a könnyek. És csak most vettem észre, hogy igazgyöngyök lettek belőle. Egy tünde könnyei!

"Körül néztem a nagy teremben, és próbáltam elbújni. A tündék megvetettek, a tündérek gyengének tartottak. De akkor hova tartozok?

A tündérkirályhoz."

Egy vámpír rám támadott, de nem is inkább rám, hanem a vérszívóra. Én csupán, mint könnyű szellő arrébb repültem. A végtagjaim elgyengültek. Fogalmam sem volt, hogy mi folyik körülöttem. Rengeteg emlékem volt a múltból, és nehéz volt elhinni, hogy ezek mind hamisak. Tünde lehetettem volna, egy igazi tünde. Választhattam volna, az lehetettem volna, amilyen a lelkem, de azt egy vérszívó megváltoztatta! Hatalmat adott nekem, amire nem volt szükségem. Ezért nem lehettem istennő. Nagyobb volt az erőm, mint bárkinek. Birtokoltam a tündérkirály és a saját végtelen erőmet, de ettől a kettősségtől el is gyengültem, míg végül magába szippantott a tündérek sötét mágiája.

Alattomos.

Kétszínű.

A megtévesztés mestere.

Éljen soká a tündérkirálynő! 

Ezek jellemeztek, és emiatt még jobban eltávolodtam a vámpíristentől. A szívemet is megkeményítettem, már nem is éreztem semmit sem, és talán pont a harc volt az, ami megkongatott bennem valamit. A harc és ez a gyengécske kislány, aki a szerelme karjaiba tért lenyugvóra.

- Hozd vissza! – kiáltotta Eduardo dühtől remegő hanggal, majd gyilkos indulattal kijelentette: - Vagy megöllek.

Nyugodt szemekkel néztem a vámpírra, miközben a döbbenet hullámai is maguk alá söpörtek. Tényleg azt hiszi, hogy legyőzhet egy istennőt? Pont egy olyat, aki képes volt megváltoztatni a tündéreket és a vámpírokat is? Azt, aki miatt ez a háború van?

A vámpíristennő felkacagott. A hangjában most először lehetett észrevenni az ocsmány, eltorzult hangszínt. Láttam Eduardo arcán, hogy legszívesebben ráhányna.

Felsóhajtottam, miközben a választ hallottam.

- Inkább én, öllek meg, kicsi vámpír! – felelte a vámpíristennő és egy csókra húzta le a vámpír arcát, miközben a körmeivel a nyakába mart.

"Halk léptekkel kisurrantam a hálószobából, miközben a tündérkirály aludt. Még csak egy légtérben sem tudtam lenni vele. Undorodtam és féltem az érintésétől. Meggyalázott engem, bűnösnek éreztem tőle magamat. A felesége voltam, mégis úgy éreztem, hogy egy szolga vagyok. És meg akartam halni. Nem hagyhattam a szívemet elpusztítani. Már pedig minden egyes érintésétől, ahogy a teste belém hatol, egy kis részem meghal belül.

Egy árnyat láttam meg valahol messziről, de nem foglalkoztam vele.

Lent a jövendőbeli vámpíristennővel találtam szemben magamat. Észre sem vettem a dühtől izzó szemeit.

- Öhm… bocsánat!"

Már előre féltem a szavaitól. Gyenge voltam és könnyen legyőzhető. Bárcsak megölt volna! 

- Ne foglalkozz velük. Osue! – szóltam rá a vámpíristenre, majd fagyosan elmosolyodtam. – Ideje visszahoznunk a lányt.

És eltűntünk.