Eduardo
A teljes fehérségben voltam, miután Lisa anyja kitépte a szemfogaimat. Teljesen olyan érzetem támadt, mintha szellem lennék, és talán meg is haltam. Csupán arra mégsem számítottam, hogy ez fog várni rám. A teljes üresség. A sok harc és miegymás után. Már csak abban reménykedtem, hogy Lisa túl fogja ezt az egészet élni, és győzedelmeskedni fog.
- Edd? – Hallottam meg szerelmem bizonytalan hangját, és félve megfordultam, hátha csak képzelődtem. De nem. Lisa ott állt előttem, a kezében egy medállal, melynek gyémántja fényesen világított. A lány szemében pedig elszántság és bölcsesség csillogott. A kevert vére kilátszódott a bőrén. S lassan elmosolyodott, a hangja édes cirógatás volt számomra. – Eduardo.
Felé léptem, de nem értem hozzá. Egyszerűen tudtam, hogy nem halt meg. Akkor nem lenne ilyen nyugodt.
- Szeretlek! – mondtam neki őszintén.
- Lépj mellém! Lásd, mit én! – parancsolt rám sejtelmes hangon, és melléléptem. Mintha egy tévé került volna ekkor elénk, teljes rálátásom volt a harcra, mégis a legfurcsább Cintia volt, Lisa anyukája. Sírva kilépett a szentélyből, de még aggódva visszapillantgatott, majd a holttestem felé futott. – Szeret engem – suttogta gyengéden szerelmem, és mikor ránéztem, láttam, ahogy egy sós könnycsepp végig folyik az arcán, mégis mosolyog. Úgy tűnik, ő pontosan tudja, mi történik, ellentétben velem. – Viszlát!
Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, ám ekkor csodatörtént.
Ismét a testemben voltam és éreztem, ahogy valaki erőteljesen visszanyomja a számba a szemfogamat.
Felüvöltöttem, és megláttam Cintiát.
- Üdvözöllek.
Mikor ezt mondta, ölte meg egy tündér, és Lisa anyukája szertefoszlott a levegőben.
Én pedig gyorsan felálltam és tovább küzdöttem.
Nemsokára Lisát is megláttam a csatatéren. A nyakán ott virított a medál, s ugyanúgy világított, mint a nagy fehérségben.
Felsikoltott és mindenki abbahagyta a harcot. Elszörnyedve, és félelemmel telve nézték az Elisabeth Moon nevű lányt.
És nem tudtam rájönni, hogy miért, ezért még egyszer utoljára megöltem egy tündért, mikor Lisa hirtelen felkiáltott.
- Állj!
Majd tovább, a szíve mélyéből jövően sikított, s a hangja olyan csodálatos és borzasztó volt, mint még semmi…
De tényleg semmi…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése