A tündérek és a vámpírok régen békében éltek. Gyönyörű palotáik voltak, szerelmes párjaik. A bálok egymást követték, de az ellentét továbbra is adott volt: a vámpírok a jók, a tündérek a rosszak. Fordítva a vérszívók a betegesek, a ocsmányak, a tündék szépségesek és kedvesek. Mind a két fajnak volt jó és rossz oldala.
Fairy, a tündérkirály szerelmese és hű szolgája egy nap szerelembe esett. Nem számított neki, ki ő és kihez tartozik. A szerelme oly végtelen volt, hogy mindent elfelejtett. A tündérekhez tartozott, de ő más akart lenni. Jó, kedves és bájos.
Jasmine Folt volt a tündér neve, de senki sem szólította a nevén. Egyszerű szolga és feleség volt. A gonosz, csalárd tündérkirály felesége és alattvalója. Nem számított, hogy elméletben és „gyakorlatban” egyenrangúak voltak, Fairy-t senki sem tekintette uralkodónak. Túl alázatos volt, túlságosan szerelmes. Senki sem sejtette eredendő hatalmát, csupán a férje, aki még véletlenül se említette volna meg a lánynak.
Az egyetlen hibát ott vétette el, hogy nem eléggé figyelt a feleségére. Nem szerette eléggé, mert képtelen volt bárkit is szeretni, így Jasmine talált magának valaki mást.
Osue egyszerűen fenségesen nézett ki sötét ruhájában és a zord külső csak még csábosabbá tette, ahogy ott állt, az ajkain egy sármos, de félelmetes mosollyal. Ő istennek született és egyre jobban beletanult a szerepbe. Egyikük sem sejtette, hogy pont ezzel vetnek véget a boldog életnek. Ezzel a pusztító szerelemmel.
Osue egy nap meglátta az utána – nem valami ügyesen – settenkedő tündérlányt. Dühítette ez a bátorság, és még csak nem is sejtette, mennyire félt Jasmine.
Fairy csúnyáska lány volt. Akkoriban a tündérek nem voltak szépek, ahogy a vámpírok sem voltak rondák és vérszomjasan kinézők.
Ám ennek a vámpírnak nem volt csúnya a tündérleány. Igaz, taszította, de nagyon, mégis volt benne valami bájos, valami rejtélyes erő, amely magához vonzotta.
Ez felettébb feldühítette.
- Csókolj meg! – dühöngött a férfi, és magához rántotta a félős lánykát, ám a hirtelen felismeréstől elborzadt. – Te a tündérkirály asszonykája vagy!
- I-igen – remegte, és elsírta magát, mikor a vámpír letérdelt előtte. Még soha senki nem tette ezt, csak mikor a férje is ott volt. – J-jas… - Hirtelen félelmében elfelejtette a férfi nevét. Vagy eddig sem tudta? De hát az, hogy lehet? Hisz ő lesz a vámpíristen! Tudnia kell a nevét! Bár eddig sem volt valami tiszteletre méltó asszony. A királynőt az ő nevével összekapcsolva is csak nevetve tehették a tündérek, és – talán – a vámpírok.
Osue dühében felpattant a földről. Hát egy ilyen nőnek tisztelegjen? Aki úgy remeg, mint a kocsonya és még a nevére sem emlékszik?
- Viktorino! – vicsorgott a lánykára. – Az a nevem! Viktorino-Jake Vampire! Osue.
A nemeseknek nem volt családneve, csupán a fajának a nevét hordta magán, így kimutatva, hogy ő mind fölött uralkodik. Viszont mindig volt egy uralkodó nevük, amit mindenki tudott. Ez volt az Osue.
- Osue Vik…
A vámpír magához rántotta mérgében a tündért és keményen megcsókolta, nem hagyva ellenkezésre időt. És milyen édes volt! Milyen mérgező a számára! Jake egyszerűen elbűvölődött ettől a túl édes, számára halálos íztől. Nem csodálkozott azon gondolkozni, hogy mégis hogyan képes ezt élvezni. Csak nem egy tündérbe szeretett bele? Á, nem. Az lehetetlen, hisz előbb meg kéne ismernie.
A tündérlány eközben összeszedte az összes bátorságát, ami meg volt neki és a vámpírhoz simult. Menedékre lelt benne, és nem is ijedt meg igazán, mikor megjelent a tündérkirály.
A férje felnevetett. A hahotája gonosz és keserű utóízt hagyott magával.
- Csak nem szórakozni támadt kedved az aljanéppel? Milyen mulatságos! Ráadásul a vámpírok jövendőbeli istenével!
A tündérkirály sosem volt kedves, és megijesztette a lányt a hangnem, ahogy beszélt hozzá. Túl kedves volt, túlságosan is nyájas. Egyértelmű, hogy iszonyatos dühös rá, és ebből csak baj fog kisülni. Mégsem érdekelte ez Jasmine-t. Képtelen volt elválni a szerelmétől.
- Mióta találkozgattok, kislányom? – Ez volt az utolsó fenyegetés. Fairy pontosan tudta, mért a kislányom szót használta vele szemben a férje. Ezzel próbálta megmutatni, hogy ő milyen gyenge és befolyásolható. Egy olyan tündér, akit könnyen lehet irányítani.
- Ő nem aljanép! – kiáltott fel Fairy haragosan, és ez mindenkit megdöbbentett. A hangja az éjszakába süvített. – Ő egy király! Egy isten, ami te sosem leszel!
A lány kibontakozott a vámpír öleléséből és szembefordult álszent férjével. Még csak észre sem vette, de a hatalom jelei egyre jobban meglátszódtak rajta.
- Mit mondtál, kedvesem? – kérdezte, és a lánynak nem kellett több. Tudta, most győzelmeskedett a férje fölött. A tündérkirály egyenesen rettegett tőle.
- Szerelmemet…
- Mit? – ütközött meg a lány szavain a király. Képtelen volt felfogni, mit mond a felesége. Mégis milyen szerelemről beszél? Mi az egyáltalán? Ugye nem arra a nevetséges, gyenge érzelemre gondol, amikről az emberek szoktak áradozni? Talán még is csak Jasmine, és az is marad. – Mit mondtál!?
- Szerelmemet – ismételte. – Igen, szerelmemet egy vámpírnak adom! Az örökkévalóságig.
Az esküjét egy szenvedélyes csókkal pecsételte meg, melyet Viktorino-nak adott, aki azt sem tudta hova nézzen döbbenetében. Egy tündér tényleg képes lenne szeretni? Ráadásul pont őt?
- Nem!
Ezzel a tündérkirály rátámadt a feleségére, de a lány megölte őt. Viszont egyet be kellett vallaniuk az évek során.
A szerelmük egyiküket sem erősíti. A vámpír elutasította a lányt, és húgával együtt uralkodott, mely az istenségbe vezette őket.
Fairy-nek rengeteg férje lett időközben, de egyik sem boldogította. A szerelme a vámpíristenhez kötötte.
És ekkor eszeltek ki egy tervet, amitől talán mind a ketten szabadok lehetnének.
Két szerelmes.
Egy félvér.
Sorsa útra kél!
De előbb ehhez össze kell olvasztani a két népet. Bár erre nem is volt szükség.
A két faj teljesen összekeveredett, és végül a tündérek és a vámpírok maradtak egy kis újítással.
A vámpírok reggel normális lények voltak, míg este visszataszítóak lettek. Ellentétben a tündérekkel: ők kívülről gyönyörűek, belülről gonosz teremtmények lettek.
Senki sem tudta, hogyan kezdődött ez az egész, és hogy mikor hatalmasodott el Fairy-in a hatalom, mindenesetre szimpla tündérből, tündérkirálynő lett. Igazi erővel és befolyással.
Ahogy azt sem vette észre senki, hogy a nagy háborúnál egy rés keletkezett.
Egy rés, mely miatt az egyik tündér ingadozni kezdett, és végül beleszeretett egy vámpírba.
Ez rés, melyet megszeretett a tündérkirálynő, mert a részét képezte. Az ő sorsát, csak az a lény jobb volt nála, de a végén tragikus sorsa jutott.
És már csak a lányában bízhatnak.
Mert bár senki sem vette észre, de Fairy-ben egyre jobban növekedni kezdtek az emberi, jó érzések.
És ez talán a véget…
…vagy éppen egy új élet kezdetét jelenthette.
Miután befejezte a történetet a vámpíristen testvére, egy perces csönd következett. Senki sem tudott, mit mondani erre. Egyszerűen hihetetlen volt már maga a béke gondolata is e két faj között. De hogy eredetileg nem is ketten, hanem négyen voltak? Ez már meghaladta a befogadó képességüket.
Az összes tündér haragja egy valakire korlátozódott. A vámpíristen testvérére, és még csak észre sem vettük. Oly nagy volt a csönd, és olyan jól tudták leplezni az érzelmüket ezek a lények.
Legnagyobb sajnálatukra egy láthatatlan védőburoknak ütköztek.
A nevetésem meglegyezte a fákat. Éreztem a tündérek és a vámpírok érzéseit, szinte már a gondolataikat is hallottam, mégis egy titokzatos fal megakadályozta, hogy együtt érezhessek velük, vagy hogy szétroppantson a tudás, mely körül lengett.
Kinyújtottam a kezemet, és az erőmmel fojtogatni kezdtem az egyik tündért. Senki sem tudta mégis mitől repül a levegőben a szárnyas lény, és miért vág olyan képet, mint aki mindjárt megfullad. Senki, kivéve én és az isteneket, na meg királynőket.
- Rátámadtál az istenünk húgára. – Rideg hangom mindenkit megdermesztett, aki nem a védőburokban volt. Még Eduardo is lefagyott. Ez kicsit elkeserítette, de most nem az érzések ideje, hanem az igazság ideje jött el. Később, majd vele is foglalkozok, hogy a fejébe verjem egyszer és mindenkora: szeretem! – Ezért halállal lakolsz.
Elengedtem a lényt, aki összesorvadva, rondán és büdösen a földre zuhant. Most úgy nézett ki, amilyen a lelke is. Undorítóan.
A tündér felnyögött, a szemeit a társaira függesztette, majd eltűnt a semmiben. Ő volt az első, aki a támadást indította, és remélhetőleg az utolsó is.
Egy másik szárnyas lény felnevetett.
- Nekünk ő nem az istenünk! – kiáltotta jókedvűen, de azonnal lekopott az arcáról ez a kifejezés, amint elnémult. Az arca olyan lett, mint egy ezeréves hulláé, és mikor ismét megtudott szólalni, hánytató hangjától ő maga is meghalt. És porrá lett.
- Egyéb ellenvetés?
Ekkor Eduardo lépett elém. Az arcáról messziről lerítt a félelem. De miért? Értem én, hogy most máshogy viselkedek, mint a megismerkedésünk során, meg úgy egészében kifordultam magamból, de akkor is. Neki semmi oka nincs a félelemre. Egyszerűen nevetségesen néz ki. Akár az életemet is adnám érte, erre ő pont tőlem fél.
- Nevetséges vagy – vágtam az arcába undorodva. A szeme hatalmasra kerekedett, de nem hagytam visszalépni, magamhoz rántottam és megcsókoltam, bevonva a védőburokba. Majd a fülébe suttogva kiegészítettem magamat. – Nevetséges, hogy félsz tőlem.
Eduardo még egyszer megcsókolt és a lelkem megnyugodott. Még mindig nem bízott meg bennem teljesen, de már kevésbé félt. Kezdett rájönni, hogy soha nem bántanám.
- Istennőm, királynőm, bocsássatok meg kérdésemért, de tudnom kell: Mi a szándékotok – kezdte a kérdést, majd rám pillantott és vissza – a kiválasztottal?
Először nem értettem mért beszél többes számban a végén, de aztán rájöttem. Mivel a kérdés nem csak ráértendő, bár tőle kérdezi meg, a tündérkirálynő és a vámpíristen bocsánatáért is könyörgött egyben.
Az vámpíristen húga felnevetett, és ha nem lettem volna biztos Eduardo szerelmében, akár azt is hihettem volna: ettől a nevetéstől szeretett bele az istennőbe. De nem. Mert a szerelmem csupán észrevette csodálatos dallamát, megnyugtató tónusát, a szíve azonban nem kélt táncra. Továbbra is én birtokoltam.
- Sose volt semmi tervünk vele. Véletlenül született, és ő az első igazi félvér. Nem lett se vámpír, se tündér. A vére lassan megöli, ahelyett, hogy az egyik fajhoz csatlakozna, vagy akár a régen eltűnt tündékhez. A szíve jó, így csak tünde, vagy vámpír lehetne.
- Az anyám…?
- Ő tündér, de tünde szíve van – csóválta a fejét helytelenítően. – Mivel a tündék kipusztultak, ezért nem kéne képesnek lennie a szeretetre, és ez elgyengítette. Sajnálom, kincsem. De tudd, hogy az anyád szeretett téged, ahogy az apádért is oda volt. Fairy-t is csak a hatalma mentette meg. Ők lélek társak, és a tündérkirálynő mélyen együtt érzett vele, mintha a gyermeke lett volna.
- Akkor, hogy…? – vágott közbe Eduardo.
A vámpíristennő oda sem figyelt a szerelmemre. Továbbra is várta a kérdésemet.
- Az apám hogyan tudta ellopni az ereklyét? És mért nem vá…?
Eduardo erősen a fenekembe csípett, hogy hallgassak már el. Dühösen a szemébe néztem. Mégis mit jön ő, ahhoz, hogy rám szól?
- Az apád a vámpíristen leszármazottja. Az unokatestvérem a te egyenes ági rokonod volt, és még csak nem is tudtuk, hogy az-az ereklye létezik egyáltalán. Az ökör bátyám beletöltötte ereje egy részét a vérével, de eldobta mikor azt hitte bele fog halni, majd a szerelme vérét is beletöltötte. Gyermeket akartak, csak aztán Fairy-in elhatalmasodott a hatalom és az egész terv fuccsba ment – magyarázta, és hirtelen felnevetett. – Én azt hittem, az egészet csak kitalálta. Pedig még egy templomot is építetett! Ez volt az ő kis „szentélye”, ahol a szerelmük leledzik, és egész dühös lett, mikor meglátta, hogy a körül harcolnak. A templomot pedig lezártatta, megtiltotta, hogy bárki is beléphessen, különben az halállal lakol. Az apád pedig ügyesen ellopta azt a tárgyat és gondoskodott róla, hogy ne kerüljön vissza a helyére, mikor az-az ökör testvérem eldobta dühében a tárgyat. Ugye nem hittétel el komolyan, hogy ez valami elátkozott hely? Sose gondoltatok arra egy templomba vajon mért nem lehet bemenni, és mért lesz a bolond testvérem és a szerelme dühös, amikor valaki belép oda?
- És…
- Az anyád visszavitte. Ezt az azért megtette az apádért. Nem tartotta meg, mert megölte volna. És te… te vagy a leszármazott – beszélt tovább, majd vállat vont. – akár fölénk is emelkedhetnél. A vámpírod nélkül.
- De… - akartam ismét közbe szólni.
A vámpíristennő a nyakamra nézett, és valami iszonyatos erővel kezdte nyomni a torkomat.
- Egy mutáns vagy, gyermekem. Már érzed az erőt az ereidben! Már érzed, hogy el fog jönni! Ennyi harc után nem fogom hagyni, hogy csak úgy vámpír vagy tünde lehess! Volt választási lehetőséged, de te közbe szóltál. Te bolond! Elegem van. Elegünk van. Szeretnénk végre normálisak lenni!
- De…
- Ezt… - szólalt meg Eduardo.
A vámpíristennő felnevetett.
- Ó, dehogynem tehetem, szerelmem. Mindig olyan édes voltál, olyan kis aranyos. Magába bolondította egy tündér, egy mutáns, de én ezt nem hagyom. Meg fog halni.
Most már semmit sem értettem.
Egészen eddig a pillanatig.
A vérszívóistennő megcsókolta a szerelmemet. Egy vérszívó! Nem csak az anyukámon tört rés, hanem rajta is! Már nem vámpír többé.
És a szemem láttára vált a tündérkirálynőből tünde.
- Nem! – kiáltott fel kétségbeesve, és rátámadt a másik istennőre, mikor meglátta, ahogy Eduardora támadt, miután visszautasította.
- Húgom! – kiáltotta az istenünk.
Odafutottam a szerelmemhez.
- Minden rendben van? Annyira féltettelek! – suttogtam hozzá félve. – Istenem…
Ebben a pillanatban hallottam meg az igazságot.
- Te voltál az! Végig te voltál az! – kiáltotta Fairy sírva, miközben visított. – Sose voltál húg! Te… miattad nem lehettünk sose együtt!
- Hogy tehetted ezt, Violetta? – kérdezte Osue.
- Én… - nyögte és már ő is sírt. – Mind olyan undorítóak vagytok! Én szerettem őt! De egy szajhát választott – köpte a szavakat. – Egy rohadt szukát. Még csak nem is volt erős. Semmit nem tudott, és erre rád is rávetette a szemét… az a rohadt…
- Miről beszél? – kérdezte Fairy, majd hirtelen felkiáltott. – Te voltál a férjem szeretője! Hogy lehettél ilyen ostoba? Sose beszélt rólad. Nem… szeretett.
- Nem érdekelt, te rohadt szuka! Szerettem a fájdalmat! Szerettem, ahogy megront mindenkit! Imádtam! Imádtam! Ahogy… de te mindent elrontottál! Olyan kis erős voltál, olyan kis cukorfalat. Lassan elnyomtad magadban a tündért, de én hozzád kötöttem… Nem lehettél együtt vele… úgyhogy… De nem gondolkoztam! Én akarom őt! Én akarom az erejét! Neked amúgy is volt erőd! De megrontottam! Meg én!
Eduardo felröhögött, mikor meghallotta ezeket. Ő is undorodott már a vámpíristennőtől.
- Az a sok háború, mind miattad… Megváltoztattad az esszenciájukat, így nem lehetett mindenki jó. Hihetetlen. Sose értettem mért vagyunk ilyen ocsmányak éjszaka, de miattad volt, nem igaz?
- A tündérek nem is voltak megtévesztőek – folytattam én is rádöbbenve az igazságra. – csupán Fairy kettősségét mutatták. És nem is rés volt az anyám, te ölted meg. Úristen! Egy vérszívó megölte az anyámat.
- Én csak elgyengítettem! – lökte le magáról a többieket a vérszívóistennő és dühösen felém sétált. – A te családod mindig olyan gyenge volt! Az-az átkozott jóságuk! De elnyomták magukban, el bizony, csak a te apád…
- Nem ők voltak, hanem mi – jelentette ki Fairy felsőbbrendűen. – Mi akartunk egy félvért. És halj halálok halálával! – Ezzel a tündérkirálynő lelépte a nyakamról a medált és nekicsapta a vérszívónak. – Felismeri a csalókat.
De a nyomás még mindig nem szűnt meg a nyakamon.
Fairy gyorsan idesuhant hozzám és megölelt.
- Nem tehetünk érted semmit.
A fájdalomtól hirtelen Eduardo karjaiba ájultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése