Összeférhetetlen 8. részlet

Cintia

Most először ismét éreztem. A sokévnyi vakságtól felnyílt a szemem, amint a lányom szeme kifordult a tengelyéből. Először még nem akartam felfogni és rátámadtam, de a kezem átsiklott rajta. És fogalmam sem volt mivé fog átváltozni, csakis miattam. Talán, ha én nem támadok a párjára, mindez nem történt volna meg. Vagy mégis? Egyikünk se tudta, mi történt volna, akkor mikor feláldozza magát a világ érdekében. A tündérek retteg tőle. Féltek, hogy valami sokkal hatalmasabb és pusztítóbb lényt hoznak létre, vagy éppen jobbat. Mindent megváltoztatott volna ez az egy, apró dolog.

Néha azt kívánom, bár sose született volna meg Elisabeth. Igen, Elisabeth, mert ez volt az igazi neve. A tündéri, még is mindenki Lisának hívta.

Ó, bár sose szerettem volna bele egy vámpírba! James mindig olyan kedves volt, ismert engem, és jobbá tett, gyengébbé. De én buta, szerelmesen azt hittem, hogy erősebb leszek ettől az érzéstől. Még csak nem is sejtettem, hogy egy igazi tünde sose lesz szerelmes, különben elpusztul. A világ törvényei nem hagyták, hogy belőlünk valami más legyen, mint aminek születtünk.

Buta módon azt hittem Lisa is rögtön meg fog halni. Mivel szerelemben fogant, ezért el kéne gyengülnie, és meghalnia. Így lett volna normális. Ő mégis sokkal erősebb lett, és már akkor is rám hasonlított.

Az első komoly vitánk így keletkezett az apjával. Már elhidegültünk egymástól úgy-ahogy, mert nem hagyhattam magamat meghalni. Én nem voltam olyan önfeláldozó, mint a lányom. Bennem mindig is ott volt az önzőség, és talán soha nem is fog eltűnni onnan.

„- Ez nem lehet igaz! Nem lehet a gyermekem egy nyomorult tündér – nézett rám undorodva. Teljesen elvesztette az önkontrollját, mikor meglátta az én kicsikém apró szárnyait. Csupán azt nem vette észre, hogy nem voltak borotvaélesek a végei. Olyan kis ártalmatlanok voltak, mint egy lepkeszárnyai, és olyan szépek, mint a virágszirmai. Mégis tudtam, ha most hozzáérnék, azonnal meghalnának. Gyengécske gyermek volt, mégis iszonyú erős. A csodálatomat pedig rögtön felváltotta a düh, mikor meghallottam a párom hangját, és megláttam az undorodó tekintetét.

- Hát pedig az, vámpír! – nyomtam meg az utolsó szót, mintha egy szitokszó lenne. – Rám hasonlít, és rám is fog örökké!

- Szeretlek! – fogta meg a kezemet James ellágyulva. Hiába utálta a tudatot, hogy a lánya egy tündér lesz, a szerelme még mindig nem szűnt meg teljesen. És utáltam. Istenem, utáltam az érzés, hogy még mindig szeret! Bárcsak ne tenné, hogy könnyebben meggyűlölhessem és életben maradhassak.

- Nem! – kiáltottam rá utálkozva és elhúztam a kezét. – Ez a gyerek meg dögöljön meg! – Ezt akartam. Ezt kívántam. Ha most meghalna, legalább fájdalom mentesen tenné. Egyikünk se szeretné, ahogy talán ő sem ismerné meg a szerelmet, és így nem halna bele a szeretetbe. Gyűlöltem még a gondolatát is, hogy talán mély érzelmeket táplálna mások iránt. A tündérek mindig is sekélyesen döntöttek, és ez mentette meg az életüket. Sose szeress, sose akarj jót, és sokáig élhetsz! Viszály, gyűlölet, háború, ez az, ami éltet bennünket. Ez az, ami minket jellemez, máskülönben meghalunk.

James a gyermekemre pillantott. Egyszerűbb volt csak a sajátomnak nevezni, mint egy közös babának. Az túl családias, attól túlságosan el tudok gyengülni. Talán nem is kéne arra gondolnom, hogy ez a gyönyörűség az én lányom. Mert még így tudtam, hogy nem teljesen tündér, és ez fogja megölni.

James azonban rögtön megszerette, amint megpillantott a jellegzetes, csöppet sötét barna szemeit. Ez volt szinte az egyetlen olyan pont rajta, ami nem ragyogott a kicsin. Ez is volt az, amiből egyből rá lehetett jönni, hogy nem teljesen a fajtámból való, vagy még csak nem fejlődött ki eléggé.

- Tündér lesz – jelentette ki a vámpír szeretetteljesen, és akkor még csak nem is tudtuk, hogy mekkorát tévedtünk. – És én szeretem. Az első… a második jó tündér – pillantott rám kedvesen.

Istenem, hát nem érti, hogy a szeretetébe bele halunk!? De ezt mégsem mondhattam ki. Minél előbb meggyűlöl, annál tovább élek, és annál hamarabb erősödök meg.

- Hát érdekes – mondtam gúnyosan, miközben kiterjesztettem ragyogó szárnyaimat. – Vajon akkor is szeretni fogod-e, mikor a barátaid fülébe suttog? Mikor viszályt szít, ott hol azt hitted sose lehet? Mikor az ő kardja lesz, ami a szívedbe szúr? Mert ő tündér, édesem – vágtam a képébe a hazugságot. Azt mégsem mondhattam, hogy valamennyire, de vámpír is. – És mi nem vagyunk jók. Vadak, veszélyesek, talán még ellenállhatatlanok is, de jók? Ugyan már! Nevetve fog megölni. Egy gyilkos lesz, akit te védeni fogsz. És akkor leszek én a legboldogabb. Mert ő lesz a világ legtökéletesebb tündére, és fel fogja emelni a fajunkat. A tündér, aki kiirtotta a vámpírokat! A tündér, aki miatt kirobbant a harmadik világháború! Ott lesz az elnököknél, ott lesz a vezéreknél, édes testét fogja minden egyes férfi kóstolgatni, és miatta… miatta fog újabb és újabb háború kitörni. Barátokat, szerelmeseket fog szétválasztani. Nézz rá! Nézz csak rá! – erősködtem kárörvendve, és bár belül, majd elsorvadtam, mikor James ránézett, egy részem nagyon örült neki. Egy részem, mely az igaz tündérekhez tartozott. – Olyan kis ártatlanul néz ki. Látod azt a hibát rajta? Látod azt az ocsmány szemét? A ti büdös, ***** jó fajtátokat ez fogja a vesztébe vinni. Azt hiszik, hogy ember, vagy éppen vámpír. És, mikor az ágyukban fog fetrengeni, a döbbenetükből még csak fel sem fognak tudni ocsúdni, már meghaltak. Istenem, igen! – örültem meg hirtelen. A saját, hamis szóáradatom már annyira megával ragadt, hogy kezdtem visszatérni a régi önmagamhoz. – Kipusztítja az egész fajotokat!

És talán ettől a naptól kezdve hullt le a szeméről a lepel. Rájött, hogy ki vagyok, és mi az én igazi természetem. Mi az, ami a tündéreket leginkább jellemzi. Ami minden egyes tündérben ugyanaz.

Az alattomosság.

James mégis képtelen volt nem szeretni a… a gyermekünket.

És talán még nem engem is szeretett.

Lisáról meg hamarosan eltűnt a tündérszárny, a ragyogás, és úgy nézett ki, mint egy ember.

A vámpírság sosem látszott meg rajta.

Mégis, a szíve mélyén, nem volt más, mint egy…

…mint egy vámpír.”

- Elisabeth! – kiáltottam meg félelemmel teli hangon, de nem csak tőle féltem, hanem a halálától is. Hiába én is okozhattam volna az, a fájdalom egy elkerülhetetlen dolog lett volna. Sosem szűntem meg szeretni, és talán ezért is neveltem egy embernek. Egy olyan lénynek, ahogy ki is nézett. Igaz, még mindig olyan gyönyörű volt, mint egy ember, rengeteg hibája volt az arcának, mégis könnyűszerrel elmehetett volna egy modellnek. Ő a világ egy tökéletes példánya volt. Szépséges, akár egy tündér, és jóságos, mint egy vámpír. És pont olyan naiv, mint amilyen az emberek szoktak lenni, vagy éppen az apja. Igaz, rá igen kevés dologban hasonlított. Sokkal jobb volt nála és ezért gyűlöltem meg. Pontosan ezért próbáltam megölni. Engem talán mindig az mentett meg, hogy a fajtámból adódóan a megtévesztés mestere voltam. Ha ez a képesség sincs meg bennem, már rég halott lennék, bár sosem lehet tudni, azt is lehetséges, hogy úgy még jobb is lett volna a lányomnak. Vagy nem. Egészen addig, amíg a szerelmével nem találkozott a vámpírok sem fogadták be. A tündérek pedig egyenesen irtóztak tőle. Csupán egy legenda volt számukra a lány.

Elisabeth egész biztosan elpusztult volna az emberek között. Azok a lényeket még csak behatárolni sem lehettek. Senki sem értette volna meg a lányom szépségét és varázsát, ahogy a néhanapján előtörő hihetetlen gyorsaságát. Ez volt az egyetlen, ami a vámpírokhoz hasonlított. Az-az otromba, udvariatlan gyorsaság, melyben semmi kecsesség nem volt.  Az embereknek furcsa lett volna ez a kettősség. Nem értette volna, hogy ő mért különlegesebb, mint a többi, de talán minden ugyanígy történt volna. Nem lehet tudni.

Azt hiszem James még bízott is bennem, hogy betartom az ígéretemet, különben nem ölte volna meg magát. Ha én meghaltam volna, a medál sem lesz meg, és néha azon gondolkodom: Mi lett volna, ha akkor semmi sem történt volna? Ha minden ugyanúgy lett volna, mint eddig? Lisa lehet lassan meghalt volna, az egész harc nem kezdődik el, és mindenki békességben él. De én mért is akarom ezt? Mért nem tudok igazi tündér lenni?

Lisa pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen a szentélybe. S észre sem vettem közben, de elsírtam magamat. Nem tudtam mért akar oda menni a lányom, hisz ott meg is halhat!

Gyorsan elraktam a gyermekem szerelmének fogait egy kis üvegcsébe, majd én is beléptem a szentélybe.

- Lisa, várj! – kiáltottam utána kétségbeesve, de nem várt meg. Ismét felrikoltott azon az éles hangján, majd futásnak eredt.

Nagyon féltem. Azzal, hogy most ide betolakodtunk felkelthetjük az istennő figyelmét. Abból pedig nem sül ki semmi jó, ha a tündérkirálynő, és a vámpírok istenét feldühítjük. Ráadásul, amikor legutóbb megjelent nálunk a vezetőnk az istenek nevében, valamit megváltoztatott rajtunk. Egyikünk se tudja mit, legalábbis nekem senki sem mondta meg, de tudom: nekem is közöm van ehhez az egészhez.

Megdördült az ég, és láttam az ablakból ahogy egy fekete és egy vörös-rózsaszínes villám becsapódik egymásba fonódva, majd nagyot robban a földben.

Már nem mertem megszólalni, csak álltam, és bámultam ki az ablakon.

Ó, egek, hát eljött ez a nap is…