"A
világ az enyém" Idézet Melinda Methoc - de leginkább Montez - tollából.
Boldogsággal töltött el, ahogy anyára és az új - de már egy ideje régi
- apámra néztem. Tudtam, hogy én tehetek a boldogságukról és ez büszkeséggel
töltött el. Ha annak idején nem hazudtam volna azt, hogy apa - mármint Bruno -
megütött, akkor talán sose találtak volna egymásra. Csakhogy ez az opció sosem
létezett. Ha én valamit eltervezek az általában úgy is lesz. Az égvilágon senki
sem tud elmenekülni Melinda most már Montez akaratától. Igaz, alig hat év telt
el, de még mindig úgy gondolom, hogy nélkülem nem lett volna teljes a siker.
Ráadásul nemcsak Bruno-t akartam az apámnak, hanem Michael-t is a testvéremnek.
Nagyon jól nézett ki tizenegy évesen, és a varázslatos kék szemei is megfogták.
Mégis a leginkább a jelleme volt rám nagy hatással. Nem is tudom ez első
látásra szerelem, vagy első látásra testvériség lenne. Mindenesetre megkaptam
őt és ez a lényeg. A másik apámtól - akit egészen a leleplezésig igazinak
hittem - megszabadultam. És kaptam helyette egy Robertót, aki nagyon édes,
nagyon kedves és semmit sem erőszakol rám, mert tudja, hogy milyen nehéz ez
nekem. Végül is hány apám is volt, vagy van? Összesen három, és ezt akkor egy
kicsit nehéz volt felfogni. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy mindenki olyan
megértően viselkedett velem, és átsegítettek ezen a furcsa időszakon.
Most pedig tizenhat éves vagyok és végre szerelmes lettem. Joseph
Trinnek hívják a szerencsés fiút, és már alig várom, hogy bemutassam őt
Michaelnek. Nagyon sokat számít a véleménye és ő jó ember ismerő. Joseph egész
biztosan átmegy a próbán, de azt hiszem jobb először a testvéremmel kezdeni, és
utána jöhetnek csak a szüleim. Az anyukám, a nevelő de számomra igazi apám, és
a vér-szerinti apukám. Bár az utóbbival egész biztosan nem lesz nehéz dolgom. Ő
szokott a legtöbb mindent megengedni nekem a végtelen hosszúságú bűntudata
miatt.
- Nyugalom, bébi - simogatja a nyakamat Joseph, miközben a megbeszélt helyre sétálunk. - Biztos tetszeni
fogok az öcsédnek. Ne parázz!
Felsóhajtok. Mért is szeretem őt? Tiszta hülye, és rossz értelemben
is. Már megmondtam neki, hogy Michael nem az öcsém. Ő a lélektársam, de az
utóbbit inkább nem kötöttem az orrára, pedig igaz. Michael olyan, mint egy védőangyal,
akivel szinte mindenről lehet beszélni. Ő volt az, aki kigyógyított az
érintések miatti félelemből. Leginkább azzal, hogy folyton puszikat adott
nekem, de ez most lényegtelen. A legfontosabb az, hogy végre készen álltam egy
párkapcsolatra, és hiába tetszik nekem Joseph, és hiába vagyok belé szerelmes,
néha egész nagyokat tudok csalódni benne.
Az ajkamba harapok.
Nem szeretem, ha bébinek hív, de inkább nem szólok rá. Minek is tenném? A végén
megsértődne, és én nem szeretném megbántani.
Vagy igen?
- Mi a baj, bébi?
Az, hogy bébinek szólítasz.
De ezt nem mondtam el. Istenem, nem is értem, mért szorongok ennyire!
- Semmi - mosolygok rá. - Csak... remélem, hogy tetszeni fogsz
Michaelnek.
- Nyugalom - vigyorog rám, majd a fejével egy asztal felé biccent. - Ő
az?
Arra fordulok, amerre mutat, és elkerekedik a szemem. Ezt szándékosan
csinálja? Mintha még csillogna is a barna haja ott, ahol a napfény éri, de ha
ez nem lenne elég napszemüveget visel.
Napszemüveget az istenért! Azt a fekete, márkás napszemüveget, amire
már mondtam neki, hogy ne hordja, azt persze nem kötöttem az orrára, hogy
miért, de szerintem egyértelmű. Túl jól néz ki így. Már egyébként is az apánkra ütött kinézetben, és semmi kedvem nincs nem testvérként rá gondolni. Ugyan már! Az beteges lenne, és az sem
biztos, hogy anyáéknak tetszeni az. Bár lehet, hogy igen, mert Michaelt jól
ismerték, ahogy engem is, így a kihasználásomnak az esélyei hatalmasat
csökkennek. Viszont zavart, hogy az én kedves - nem igazi - bátyám sosem
hallgat rám. Nem sokszor hordja azt a napszemüveget, de most persze muszáj volt
megtennie. Mi ez, ha nem rossz ómen? Ráadásul egyenesen rám néz, a fejét felém
fordítja és az-az apró félmosoly az őrületbe kerget.
Ez hülye esküszöm!
- Igen, ő az - vágom rá dühösen, és a testvéremhez trappolok, olyan
hangosan, hogy abba szerintem még a föld is beleremegett. - Mégis mit képzelsz,
mit csinálsz?
Először természetesen semmi válasz nem érkezett. Hát persze, hogy nem!
Mert ő úgy döntött, ideje levenni a napszemüvegét, csakhogy megmutassa azt a
gyönyörű kék szemét.
- Szerinted? - kérdez vissza értetlenül, és ezt még mindig nem értem.
Képtelen észre venni saját magát? Vagy csak nincs szeme? - Mégis mit csinálnék? Megismerkedek a
barátoddal.
A szavai egy csöppet lehűtöttek. Úgy tűnik tényleg fogalma sincs róla,
min mentem épp keresztül. Legnagyobb szerencsémre.
De ő a bátyám az istenért is! Mégis mi a bajom?!
Joseph ekkor egy könnyed mozdulattal arrébb hesseget és vigyorogva
kezet fog Michael-lel. És én majdnem a lábára léptem dühömben. Legalább
tökéletesen viselkedne! A jó ég tudja, hogy mit fog mondani a bátyám. Az
mondjuk igaz, hogy leginkább én vagyok itt a kiszámíthatatlan és nem ő.
- Joseph.
Michael egy fürkésző, gyanús pillantást vet a barátomra, majd ő is
bemutatkozik.
- Michael Montez. Mióta ismeri a kishúgomat?
- És ön az enyémet?
- Mi a fene? - szólok közbe hirtelen. Mikor mind a ketten rám néznek,
bűntudatosan felemelem a kezemet, és a testvéremre bámulok. - Bocsánat.
- Oké. Miről beszél? - fordul Joseph-hez.
- Miért magázódtok? - vágok ismét közbe.
- Melinda, fogd be a szádat! - parancsol rám nyugodtan Michael.
- Jó - motyogom zavartan.
- Akkor miről beszél?
Joseph zavartan körül néz a kérdést hallva, majd hirtelen felemeli a
hangját.
- Melindának igaza van! Mért magázódik, ember? És még a humort sem érti?
A testvérem jó pár másodpercig bámulta az előtte álló srácot, majd
sóhajt egy nagyot, és nyújtózkodik.
- Felőlem.
- Átmentem a teszten, Melus! - kiáltja Joseph vidáman és átölel engem.
Csak ne lássa Michael a képemet, csak ne lássa... Mert, ha meglátja
biztos, hogy megbukok a teszten a barátom. Ugyanis utálom, ha Melusnak
szólítanak, igaz, eddig soha nem is szólítottak úgy. De ez most olyan
megalázó...
Hogy lehet a barátom ilyen idióta?
- Engedj el! - sutogom az
ölelkezős majomnak. - Mielőtt bármi más hülyeséget csinálsz.
A srác ekkor elenged és döbbenten néz rám. Láthatólag fogalmam sincs,
mégis mit csinált. De leginkább mégis attól képedt el, amikor a bátyám
elkezdett nagyokat hahotázni. Csak nézett egyikünkről a másikunkra.
- Te elmebeteg vagy - mondja Joseph és ott hagy engem. Én meg csak
bámulok utána, hogy mi a fene? És mért nem érzem, hogy összetört volna a
szívem? Vagy érzem csak nem veszem észre?
- Hát ezt gyorsan letudtuk - néz rám elégedetten Michael. - Gyere! Ülj
le! Rendelek neked valamit.
Még mindig a sokk hatása alatt leülök és sértődötten azt kérdezem az
ifjú Montez-től:
- Az kicsit sem számít, hogy összetörték a szívem?
És, hogy az egész beszélgetés alatt alig tudtam az ex-barátomra nézni,
mert annyira elvarázsolt Michael?
Ezt a gondolatot azt hiszem jobb lesz minél gyorsabban kiűzni a
fejemből.
- Nem törték össze - feleli a fiú, majd kér a pincértől két bundás kenyeret és egy kakaós cappuccino-t, meg egy vaníliásat. Eközben próbálok
nem ellágyulni attól, hogy a kedvencemet kéri.
- Még csak be sem tudtam mutatni a szüleimnek.
- Ne is tedd!
- Miért?
Michael csak néz rám.
- Mert... csalódnának benned?
- Hogy mit mondtál?? - kiáltok fel dühösen. - Én hoztam össze őket!
- Te csak segítettél. Ha én nem vagyok, nem is akarsz bekerülni a
családba.
- Nem igaz!
- De igen. Megkopogtattam a válladat - erősködik még mindig, de olyan
komolyan, hogy kezdek hinni neki.
- Megütötted a vállamat. Csoda, hogy el nem rohantam!
- És szerelmes lettél belém - magyaráz össze-vissza, és a pincérnőre
villant egy barátságos mosolyt, aki átadja nekünk az ételt és az italt.
- Mégis miről beszélsz?
- kérdezem felháborodottan, és nézem, ahogy felveszi a villát, vág egy
darabot a bundás kenyérből, a szájába veszi és jóízűen elrágja. - Te nem vagy
normális!
- Még nem jött el a mi időnk, de hamarosan el fog - feleli nyugodtan
és iszik egy kicsit a vaníliás cappuccino-ból. - Te nem eszel?
- Nem, és ha tudtam volna, hogy elmebeteg vagy, akkor nem akartam
volna bekerülni a családba. Jézusom, ne! - kiáltok fel, mikor hirtelen a
számban landol egy kis szelet bundás kenyér, majd elrágom. - Mért csinálod ezt?
- Mit?
- És még csak nem is... Á, mindegy! - legyintek ingerülten, de mikor a
szemébe nézek, kicsúszik a számon egy árulkodó mondat. - Próbáltalak
elfelejteni, de nem megy.
- Tudom.
- Miért?
Miért tud ennyi mindent?
Michael ekkor mélyen a szemembe néz, és egy nagyon megdöbbentő, mégis
édes dolgot mond.
- Mert én is próbáltalak elfelejteni, de nem ment. Tudod milyen édes
voltál, mikor arról sikoltoztál, hogy megvertek? Majdnem halálra röhögtem
magamat.
- Gonosz vagy - mondom mosolyogva -, de aranyos.
- Te is. És már akkor tudtam, hogy miben mesterkedsz.
- Tényleg?
- Igen, de mikor jobban megismertelek a következményeket is láttam.
Hogy hamarosan igazi Montez leszel.
Savanyúan elmosolyodok.
- Mindig is Mathoc voltam, nem igaz? A Mathoc-ok mindig megkapják azt,
amit akarnak. Feltéve, ha nem bolondok eldobni maguktól.
- Nem - simogatja meg a kezemet
Michael. - Te nem vagy rossz. Csak
akaratos.
Erre önkéntelenül is felnevetek. Most az egyszer nem jól találta ki a
gondolataimat.
- Ugyan már! - mosolygok rá a döbbent tekintetét látva. - Nem úgy
értettem. Csak furcsa volt mindig is, hogy Samuel Mathoc nem is az igazi
apám. Hála az égnek!
- És, Melinda...
- Remélem tudja, hogy a kislány szüzességi és ritka csókok fogadalmat
tett! Ó, ne érj hozzám! Most ne! Szüzességi és ritka csó...
Először nagyon megdöbbenek azon, hogy Joseph visszajött, de aztán
dühösen rászólok.
- Fogd be! És... és szakítunk!
Na ennyit az én nagy szerelmemről...
- Jó - ordítja az ex-barátom és bosszúsan elballag. Valamit még motyog,
de nem igazán értem, hogy mit.
Aztán Michael szemébe nézek, aki úgy fürkész engem, mintha a lelkembe
akarna látni.
- Ez igaz?
Ahogy tovább bámulom azokat a kék szemeket, úgy érzem meg kell
másítanom a régebbi döntésemet. A "ritka csókok" fogadalmat egész
biztosan.
- Dehogy! - mosolygok rá felszabadultan.
- Biztos? - kérdezi, de nem is vár választ.
Megcsókol és ebben a pillanatban csak ez számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése