Egy vadmacska elárulása

A városon hamar pusztítás ment végbe. Egy vad tigris mindenkire rátámadt. Emberre, állatra egyaránt. Teljesen beszámíthatatlan. Ilyet még senki sem látott. Nem tudták honnan jött és miért ilyen karcsú, és gyönyörű. Az emberek elaléltak a látványától, akárhányszor csak meglátták, és talán azt hitték volna, az istenek rakták a földjükre, hogy védelmezze őket, ha a szívüket nem a rettegés fogta volna el.

A lény miután a kellő káoszt hagyott maga után, elfutott. Olyan messze, amilyen messze csak tudott. Nem hagyott lábnyomot, és úgy suhant a földön, mintha csak egy szellem, egy árny lenne.

A tigris hátán fekete csíkok húzódtak, az alapszíne narancssárga volt. A szemei zöld színben villogtak. És egy elhagyatott tisztásnál tért lenyugvóra.

Éjszaka volt, mikor egy vörös hajú szépséggé alakult át. A teste tökéletes volt, és egy tigrismintás ruha volt rajta. A szeme hirtelen kipattant, mikor észrevette, hogy figyelik. Vicsorogni és morogni kezdett. Négykézlábra ereszkedett, és felordított.

- Ki vagy te? Megöllek – morogta. – Megöllek.

Arra viszont senki sem számított, hogy mikor meglátta a megfigyelőjét, átváltozik és megtámadja, majd ugyanilyen gyorsan visszaváltozik. A zöld szemeiben pedig meglehetett látni a bizonytalanság szikráit. Rettentően félt a másiktól, és hiába volt agresszív, meglátszódtak rajta az emberség jelei.

És én ekkor szerettem belé.

- Gyere! Gyere! – kiáltottam izgatottan, mikor megláttam az egyik sziklást. Meleg barna színe volt, és valahol a közelében egy barlang húzódott meg.

Nem tudtam oda szabad-e menni, de nem érdekelt. Már egy jó ideje vártam erre a pillanatra. A megfelelőre, mikor végleg kitálalom neki a szívemet, s az agyam oly sok gondolattól volt tele, hogy azt sem tudtam, mit tegyek. Azóta vártam erre, mióta rám talált egy eldugott kis tisztásnál, és kitartott mellettem.

- Mi az? – kérdezte, és ezt igen aranyosnak találtam nála. Amikor ilyen mogorva és elgondolkodó tekintetet vág, pedig tudtam, hogy nincs semmi oka panaszra. Kapott egy nőt, aki szereti és érte visszafogja az állatias pusztító énjét, s ez mindennél többet ért. Igaz, számomra elég nehéz volt ezt végig vinni. Mindig éreztem a nyomást a szívemben, a lelkemben, ami ki akart törni. Egy démon voltam, aki a gyilkolásnak élt, semmi másnak. Most azonban ennek mindörökre vége. Helyette, hagyom, hogy magával ragadjon az izgatottság varázsa. A dühömet pedig már tökéletesen vissza tudom fogni. Elég csak ordításban kiadnom magamat, és arra koncentrálni.

Megfogtam kedvesem, Jordan kezét és magammal húztam a barlangba. Bár nem nagyon értettem, mért nem olyan lelkes, mint én. Régebben mindig az ő ötlete volt ilyen helyekre járni. Amikor még nem nagyon tudtam visszafogni magamat.

- Mi van, tigris? – Imádtam, amikor így hívott. Ez is több önbizalmat adott nekem, miközben tovább evickéltem a szerelem rózsaszín folyójában.

- Ne legyél már ilyen morcos! Hiszen két éve, hogy együtt járunk! – kiáltottam boldogan, és hagytam kiszabadulni az állatot. Egy hirtelen mozdulattal a falnak szorítottam, és előkotorásztam az egyik zsebemből a gyűrűt. Igaz, tudtam, hogy ez nem valami szokványos dolog. Általában a fiú szokta megkérni a lányt, nem fordítva. Mi azonban sosem voltunk egy szokványos páros. Bennem születésem óta egy tigris élt, és hagyott az irányítani. Ő pedig mindig is egy biológus és egy tudós volt. Ám engem ez nem érdekelt, ahogy őt sem az én múltam. Csak a jelenben éltünk.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte és egy kicsit elbizonytalanodtam. Eddig észre se vettem, hogy ennyire ellenséges kedvében van.

- Talán nem szeretsz? – vágtam vissza, de persze csak ugrottam, és gyorsan közbe szóltam. – Összeházasodunk? Együtt töltjük az életünket az örökkévalóságig? – Hátrébb léptem és felé mutattam a kis gyűrűt, mialatt a sajátomat az ujjamra húztam.

Jordan bólintott, én pedig a szorosan megöleltem.

- Majd szülök neked gyerekeket? De vajon… - akartam megtudakolni, hogy vajon ő is örökölni fogja a képességeimet? Ám inkább mégsem tettem fel a kérdést. Ezekkel később is foglalkozhatunk.

- És ők is olyan szörnyetegek lesznek, mint te?

Hirtelen elengedtem Jordant és döbbenten néztem rá. Nem értettem, hogy miről beszél.  Egyszerűen nem bírtam megszólalni a sokktól, ami most ért.

- Bocsáss meg! Édesem… - szólt hozzám mézes-mázosan, pontosan úgy, ahogy egy dühös állathoz szokás. Csoda, hogy nem mondta „cicc-cicc.”

-  Mit akarsz tőlem? El akarsz hagyni? – A félelmet most először láttam meg az arcán, és csak most tudatosult bennem, mit is jelent ez az egész. A gúnyos megjegyzései, a komorság, mely egy éve volt az arcán.

- Nyugalom, nem bántalak…

Ez egy állatnak néz!

- Rendben van. Váljunk el. Szakítsunk.

- Édesem…

Nem akartam még egyszer hallani a nyugtató szavait. Kifutottam a barlangból, és éreztem, hogy a ruhám szétszakadt az átváltozás közben.

Mire hazaértem – még mindig tigris alakban -, már egy csomó gépfegyveres ember várt rám. Nem értettem semmit sem. Direkt mindig az erdő mélyén éltünk, hogy ne keltsünk feltűnést, ha esetleg mégis elszabadulna bennem a lény. Most meg hirtelen ezekre érek haza…

Szóval gyorsan berohantam a házba mindent felborítva. A tappancsaim alig értek a földhöz úgy suhantam be és tettem tönkre mindent. A legrosszabb pedig az volt, hogy most tökéletesen önmagam voltam. Annyira jól elsajátítottam az önuralom tudományát.

- Édesem, cicc-cicc – Hallottam meg magam mögött a szeretett férfi hangját és vadul izzó szemeimet rá emeltem. – Cicc-cicc…

Lőtt egyet a fegyverrel, majd még egyet. Mindenhonnan céloztam, de én csak egyet éreztem. Mégpedig azt, hogy az egyik mancsomon lévő ujjat egy gyűrű díszítette. És ez fájt, ám teljesen feldühített. El akartak kapni, de én nem hagytam. Az agyamban valami elpattant.

- Halj már meg, te macska! – suttogta Jordan.

Rátámadtam. Még csak fel tudott ébredni, mikor a fogaim már a húsában voltak és feltépték. És míg eddig fájt valami, mindig fájt, éreztem a varázslatot a bőrömben. Ahogy az emberi, normál agyam hamar elszáll, s átveszi a helyét a bosszú.

Felmorrantam. A gondolataim a semmibe vesztek. Csupán éreztem, szagoltam, és nagyon, de nagyon…

…Éhes voltam.

Mert ó igen. Végre visszatértem.

Alehandra Jeans, visszatért.

A pusztítás pedig nagyobb, mint valaha.

Közben pedig észre se vettem, hogy a talpammal félre vertem egy papírdarabot…

"Lassan két éve volt egy tartós párkapcsolatban. Egyre szebb és veszélyesebb lett. Hiába mondta, hogy minden rendben, könnyű szerrel át lehetett látni rajta. Hatalmas dühkitörései voltak, éjszakánként felüvöltött, vagy éppen morgott, mely csak azt bizonyítja, mily elvetemült is ez a lény. Az embert akár el is kápráztathatta volna, mint régen, ha nem tudják róla, hogy egy szörnyeteg.

Szörnyeteg volt, szörnyeteg lesz, és most is egy szörnyeteg.

Egyszerűen el fog az undor, ha csak arra gondolok, hogyan ért hozzám, és az a mocskos, gyilkolástól véres szája, mely az évek alatt rám tapadt, hozzám ért, s a nyelve a számban kutakodott.

Azt hiszem meg kell ölnöm. A kísérlet véget ért, és ő megbukott."