Legszívesebben felsikoltottam volna az elém táruló jelenet látványára. De nem tettem, mert tudtam, az a szerelmem vesztét okozta volna. Azt a pusztulást, melyet teljes értékben megérdemelt volna, és mégsem. Ő támadott először, neki kell vállalnia a következményeket, viszont az anyukám buzdította erre. Mielőtt megérkeztem volna, csak a hangokat hallottam, mégis egész biztos voltam benne, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. A tündérek uszítanak, harcra buzdítanak, és egyszerűen lehetetlen ellenállni neki, főleg ha ősi ellenségünk ez az édes, karcsú lény. El fog a szégyen, ha belegondolok, félig én is hozzájuk tartozok. Eddig ilyet nem is éreztem, talán azért, mert fel sem fogtam igazán. Régebben sosem gondoltam a tündérekre, de megsejthettem volna. Hiába próbáltak embernek nevelni, mindkét szülőm megpróbált egy kicsit befolyásolni. Anya mindig veszélyes, csábító teremtményeknek mondta a tündéreket, és a hangjából csakúgy sütött a büszkeség. Sok jót mesélt róluk, mert már kiismert annyira, hogy tudja: az apukám nagy befolyással volt rám, és a szívem már túl lágy lett, ahhoz, hogy a másik oldalt pártoljam. Ezért is viselkedett velem olyan kedvesen. Próbált maga mellé csábítgatni, de én néha megláttam benne a rosszat. Ahogy mindig témát váltott, mikor apáról volt szó, hogy az arca mindig megkeményedett, és néha az undor jeleit is felfedeztem rajta. Egész biztosan élete egyik legnagyobb hibájának tartotta apát. De akkor mért jött össze vele? Ezt se én, se Eduardo nem értette.
- Vére olyan savó lesz, hogy elpusztít mindannyiótokat, majd elkapjuk a hálónkkal és hozzánk fog csatlakozni, vagy éppen felemelni minket. – Hallottam az anyám gúnyos szavait, de fogalmam sem volt róla, mégis mit akar elérni ezzel, és milyen hálóról beszél. Ebbe engem nem avattak be, de Eduardo nyilvánvalóan tudta és dühösen rámorrant Cintiára. Ez volt az anyám neve.
- Nem!
Még innen is hallottam, ahogy tündéranyám kacag egy jót.
- Benne tündér vér folyik! – kiáltotta kárörvendően, és ez tény: tényleg tündér vagyok. Félig-meddig. De ismét csak nem értettem, mit akar ezzel mondani. Mért volt olyan fontos ezt kijelenteni? Vagy ezzel most a halálomra céloz, hogy a saját vérem meg akar ölni? Hogy a testem megöli saját magát?
A következő mondatot már végképp nem értettem.
- Én vagyok az anyja, és rám hasonlít.
Mármint egy teljes percig nem. Azt hirtelen leesett nekem. Ő most arra célzott, hogy én is ugyanolyan gonosz vagyok, mint ő! És… ráadásul… istenem az apám!
Egy tündér „beleszeretett” egy vámpírba.
Majd a lánya is…
Vagy csak megjátssza?
Az ajkaimat még egy „ne!” szócska sem tudta elhagyni, a vámpír gyorsan és rettentő dühösen rátámadt az anyámra. Azt, hogy a felháborodottságtól, vagy csupán a sértéstől, nem tudtam, viszont a drága tündéranyukám annál jobban. Számított a támadásra, talán még csalódott is volna Eduardo nem gerjed éktelen haragra.
A többi tündér is pontosan ugyanazt tette, mint a „kedves” rokonom. Kóstolgatták, ízlelgették a másikat, míg az rájuk nem támadt. Mert ezek a szárnyas lények sosem támadnak először. Talán ezért is hiszik róluk többen, hogy jók, mint a vámpírokról. Míg az én fajtám támad, véd és nem tűri a becstelenséget, addig a másik – melyet nem akarok el ismerni magaménak – a sötétben suttog emberek fülébe, háborít és viszályt szít, s ha ők támadnak, csupán önvédelemből. A kétszínűség mesterfoka.
Az anyám szeme ekkor rám villant és rám mosolygott, ami egy normál embernek teljesen irracionálisnak és megdöbbentőnek tűnhetett. A mosolya oly lágy és kedves volt, mintha ő maga lenne a jónak a megtestesülése. Még a harcban is becsületes és csodálatos fénye sosem huny ki. Ez azonban mind hazugság. A tündérek a megtévesztések mesterei, és szinte lehetetlen nekik nem aranyosan és kedvesen mosolyogni. Azonban, aki elég okos – mely én nem volt egészen eddig -, az észreveszi e tekintet mögött a kárörvendést és a rosszakarást. A harc iránti szenvedélyüket. Mert ezért olyan fényesen ragyogóak közben. A viszály élteti őket, és ha megtörténik az, amit akartak, fényesebben és tisztábban ragyognak, mint valaha. Ezt sokáig képtelen voltam felfogni, csak most látszott meg igazán, miről is beszélt nekem Eduardo.
„- A tündérek ocsmányok – torzult el undorodva szerelmem arca. – Ők a világ legszebb teremtményei és akkor néznek ki a legjobban, ha legocsmányabb… undorítóbb dolgot művelik. Harc közben, mintha szentek lennének, de a szívük – nevetett fel gúnyosan Eduardo – a szívükről inkább ne is beszéljünk, mert nem létezik.
- De… de az anyám…
Ekkor teljes testével felém fordult. A falnak lökött és lefogta mind a két kezemet. Az arcáról tisztán levehető volt a gyűlölet, és ettől meglódult a szívem, mert tudtam, hiába gyűlöli ezeket a bizonyos lényeket, rám ez nem irányul, és soha nem is fog. A szeretetében oly biztos voltam ott és akkor, mint még soha.
- Meg akart ölni! És meg egyszer meg fogja tenni! Egészen addig próbálkozik… egészen addig, amíg meg nem döglesz.
A szememből már folyó könnyekből már patak keletkezhetett, oly gyorsasággal potyogtak a földre. A lelkembe mart az igazság. Az igazság, hogy az anyukám képes lenne megölni, és már megpróbálta. Az egyetlen vigaszt Eduardo szemében találtam, ahogy észrevettem benne az aggódás szikráit. Nem csak azért gyűlölte a tündéreket, mert azok, amik: azért is, mert közülük egy megpróbált megölni, és az a saját anyukám volt.
- Én…
- Jegyezd már meg! – kiáltott rám dühösen, aztán a világ egyik legszebb bókját mondta nekem. – Jegyezd meg, vámpír!
Felzokogtam, de most már a boldogságtól. A sok gyűlölet közepette is képes volt arra, hogy meglássa bennem a jót. Egynek tekintet a fajtájából, és nem érdekelte mi a másik felem. Nem, mert tudta, hogy ki vagyok a lelkem mélyén.
Egy vámpír.
Az emberek védelmezője.
- Szeretlek!
A tekintete ellágyult, a szorítása gyengülni kezdett.
- Én is téged, Lisa.
Ez a pár szó a világot jelentette számomra…”
A szívem ismét ellágyult az emlék hatására, ezért is dühödtem fel az anyám álszent mosolyától. Pont úgy, mint egy igazi vámpír.
Egy igazi vámpír.
Most el kell hessegetnem a boldogságomat jó messzire. Nem hagyhatom, hogy baja essen a szeretteimnek. S ez olyan tipikus gondolat volt, mint minden kalandfilmben, mégis teljesen komolyan gondoltam. Nem csak azért, mert a szívem törne össze, ha meghalna, hanem azért mert láttam, és tudtam: a tündérek csak táncolnak az ellenséggel. Úgy gyilkolnak, hogy még csak komolyan se lehet venni őket.
- Nem!
A szemfogaim ekkor nyúltak meg.
A fájdalomtól pedig felsikoltottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése