Ha nem vagy képes vámpír maradni, akkor pusztulj!
Mégis mit képzel magáról? Olyan hatalmat adtam neki, amivel szinte bármit megtehet. Istenné emeltem és megosztottam vele az erőmet, de ő kizárt. Muszáj volt visszahúzódnom, mert éreztem a gyűlöletét és a dühét. Képtelen volt megérteni mért szabadultam meg a vámpír énemtől. Nem fogta fel, hogy ezzel akartam visszaváltoztatni a világ egyensúlyát. Nem létezhetnek félvérek. Soha. Ha mégis lesznek a jövőben, azoknak tizennyolc- vagy hat évesen muszáj lesz választania. Erről gondoskodok. Meg élhetünk egymás mellett békében, de nem okozhatunk katasztrófát. Régebben is a gyermek vagy csak az apjára, vagy csak az anyjára ütött. Hogy honnan tudom, fogalmam sincs. Mindenesetre érzem az ereimben.
Amikor meghallottam a hangomat, szinte magamra sem ismertem, mégis tetszett. Nem zavart, mert a helyes döntést hoztam meg. Bár talán a rossz embert – vagy inkább vámpírt? – választottam magam mellé. Szükségem van rá, de ha egyszer nem tudja megérteni, vagy akár elfogadni a tünde lényemet, arról én nem tehetek.
Nem gondoltam rá, és az érzéseire ezzel kapcsolatban. Ahogy arra sem, hogy eddig mindig vámpírnak szólított, most viszont teljes mértékben nincs feljogosultsága hozzá. Vagy azt hiszi, ezzel én is megváltoztam. Egy csöppet igen. De csak erősebb lettem. Ez kellett tennem a világ érdekében.
Most pedig itt állok egyedül. A tündérek és a vámpírok kezdenek megváltozni. Szabad akaratot adtam nekik, hogy maguk döntsenek a sorsukról. Eltüntettem azt a zárat, amely eddig a tündérek szívén volt, és amelyet az anyámnak sikerült magától feloldania.
Most viszont mit tegyek?
Behunytam a szememet. Az erőre összpontosítottam, amelyet megosztottam vele és megpróbáltam még többet adni neki. Ha célba ért, én is tudni fogom, hol rejtőzködik. Az énem egy részét adtam neki, és ezt nem fogja tudni tőlem elvágni. Vagy legalábbis remélem, hogy nem.
Meg is van!
A levegő összesűrűsödött körülöttem, egy kicsit émelyegni kezdett a gyomrom, és megéreztem, hogy most már máshol vagyok.
A szemem kinyílt és a szobájában voltam. Micsoda képzelőerő! Ha már elszökik előlem, valami klassz helyre tegye. Vagy azt akarta, hogy megtaláljam? Mindegy.
- Mit akarsz tőlem? – Oké. Most kezdem utálni a hangomat. Ez most teljesen úgy hangzott, mintha egy nyávogós kislány mondta volna. Legalábbis szerintem.
- Nézz magadra! – pillantott rám undorodva. – A hangod, a tested, a hajad, még a szemed is a rohadt életbe! Undorító vagy.
Egészen eddig szép voltam számára. Hiába volt a kinézetemet átlagos, ő mégis gyönyörűnek talált. Most viszont, mikor a tünde erőnek köszönhetően ragyogni kezd, undorodik. Hát nem nevetséges?
- Ott a tükör – mutatott a fejével a szekrény felé. Kinyitottam és megnéztem magamat.
Elállt a lélegzetem. De komolyan. Nem túlzok: még sosem láttam ilyen gyönyörű nőt, mint én. A hatalom, amely magába szippantott olyan kisugárzást adott nekem, mint még soha. Veszélyesen néztem ki, érzékien, pont úgy, amilyen mindig is akartam lenni. Ám ez még a legmerészebb álmaimat is felül múlta.
- Úristen – suttogtam, hogy kipróbáljam, milyen, ha beszélek. Egyszerűen fantasztikus! És ő tényleg erre mondta, hogy undorító? Hát ez nem normális! Mégis melyik eszement mondaná erre a testre, hogy ronda? Atyaúristen. A régi, hétköznapi Lisát átvette egy szupermodell. Minden megváltozott rajtam kívülről. Lehet, hogy ez zavarta? Ugyanúgy fekete a hajam, barna a szemem, mégis… mégis van benne valami több. – Te normális vagy? – Alig tudtam visszafogni magamat olyan boldog voltam. Erről a testről álmodoztam mindig is.
Istenem, de jó! Ha ezt tudtam volna már előbb… Na jó, nem. Ezt inkább nem szabad neki elmondanom. Akkor még nagyobbat csalódna bennem. De hát… Olyan klasszul nézek ki!
- Mi az, hogy normális vagyok?? Te magadra néztél egyáltalán?
- Gyönyörű vagyok! – kiáltottam rá és egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Igazgyöngyként a földre pottyanva. Eduardo csak bámult azt. A szeme tágra nyílt. – Látod? Tünde vagyok. Jó vagyok.
- Te…
Közelebb léptem hozzá.
- Kellesz nekem.
- Mi…?
- Szükségem van rád, felfogtad? – kérdeztem számon-kérően. – Te meg csakúgy ott hagytál a fenében. Több ezer kiáltozó vámpír és tündér között. Neked adtam magam, a jó… istenedbe!
- Mi? Te választottad a tündérséget.
- Nem – mondtam ellent neki. – Én téged választottalak és a békét. Ha mindketten vámpírok vagyunk, felborul a világ rendje.
- Ott van a tündérkirálynő meg a vámpíristen. Mit akarsz? – A szemei vészjóslóan összehúzódtak.
Felsóhajtottam.
- Erősebbek lettünk náluk. – vettem egy mély levegőt. – Már mi vagyunk az istenek. Ha én nem leszek tünde, akkor legyengítettem volna a fajukat. Az erő örökre elveszett volna a semmiben.
- Nem.
- Tök mindegy. Szeretek tünde lenni, és neked is meg kell szeretned, megértetted? A hatalom, amit adtam, el is tudom venni. Majd átruházom valaki másra, és azzal fogok uralkodni.
- Szeretlek!
- Hűha. Én is téged – forgattam meg a szemeimet. – Ettől függetlenül minden szó, amit mondtam igaz. És mindenképpen ezt az utat választottam volna. Én tünde akarok lenni.
- Annyiszor vámpírnak neveztelek… - mondta, majd keserűen elmosolyodott. – De te sose voltál az, igaz?
Még egy könnycsepp folyt végig az arcomon és nagyon nyeltem.
- Sajnálom, és… igaz. De szeretlek! Hidd el, jó? Nekem muszáj tündének lennem. Vagy tündérnek – Láttam, ahogy az utolsó szótól összerándul, de most már folytatnom kellett. – Ne haragudj! Viszont most, hogy itt vagy, végre egésznek érzem magamat. Nem mar a vérem, mégis itt van. Mert neked adtam egy részemet. Úgy, ahogy a szívemet is.
- Megbocsátok.
A karjaiba vetettem magamat és megcsókoltam.
Nehéz élet vár ránk, de megoldjuk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése