Összeférhetetlen 3. részlet

Senki sem léphet be e helyre következmények nélkül…
Neve nincs, emléke van, és egy árvalélek sem tudja, mi vár itt rá.

Halk susogásokat hallottam a fák mögül. Manókat, szellemeket, koboldokat, kik rólam beszéltek, és engem néztek.

- Bolond lény…

- Halálába rohan…

Nem foglalkoztam velük. Én is pontosan tudtam, hogy merre tartok, és mit kell tennem. Nem volt szükségem a figyelmeztetésükre. Hiába kezdtem én is egyre jobban attól rettegni: ez az egész egy nagy őrültség. A ködtől egyre kevesebbet láttam, csak a messzeségben vörös, sárga, barna, és fehér szempárokat, akik engem bámultak, néha-néha összenéztek, és egyre közelebb értek hozzám. Próbáltam közben megnyugtatni magamat. Végül is félig vámpír vagyok. Ugyanolyan gyors és ügyes, mint a fajtársaim. A látásomnak is olyannak kéne lennie, mint a borotva. Vagy éppen sas? Nem tudom. A gondolataim össze-vissza cikáznak, és egyik se tud megnyugtatni. A barátomra lenne szükségem, de ő nincs itt. Egy repülőn hagytam, mikor kiugrottam belőle. Mégis, egész biztos vagyok, hogy utánam ment, és pontosan ettől félek. Sosem lehet tudni, hova érkezik a vámpír, ha kiugrik egy repülőgépből. Ugyanoda, ahova én? Esetleg már sokkal előrébb tart? És csak az én látásom lesz itt rosszabb, vagy minden lénynek?

A karomra néztem, hogy meglássam a már jellegzetes vöröst és kéket, ahogy egymásba fonódnak és világítva harcolnak egymással, de most nem láttam egyiket sem, miközben a karom iszonyatosan sajgott. Mintha a köd ölelte volna körbe, és most iszonyatos erővel szorítja.

Egy falba ütköztem. A fájdalom az egész testemben növekedett, ahogy próbáltam a láthatatlan akadályon áttörni. Majdhogynem az egész életem lepörgött a szemem előtt.

„- Mi a baj, apa? – néztem nagy szemekkel az apukámra, miközben ő a csillagokat nézte. Elsírtam magamat. – Már nem szereted anyát?

Apa erre keserűen felnevetett, s innen túl mindig valami másra emlékeztem, de most mintha az elmék kristálytisztán az elmémben lett volna. Olyan érzésem támadt, mintha apa tényleg itt állna mellettem. A kezembe adott akkor egy fekete medált, mely szénből volt, mint a grafitceruza. A közepén pedig egy apró, vörös gyémánt csillogott. A nyakamba akasztottam az ékszert és kíváncsian az apukámra pillantottam.

Egy teljes percig nem is mondott semmit, rám se nézett, majd hirtelen megszólalt.

- Nézz rá! – parancsolt rám, és láttam, ahogy a szeméből egy könnycsepp buggyan ki, majd lassan végig folyik az arcán.

Hallgattam rá, és megnéztem a nyakamban lévő ékszert. Az eddig kékszínű gyémántba most vörös és halványpiros szín költözött, a feketeszén pedig fémesen ragyogott egy pillanatra az éjszakában, majd kihunyt.

Felsikkantottam.

- Mi ez? – kérdeztem félelem vegyes izgalommal. Apa hozzáért a medálhoz és ismét a saját, eredeti színét vette fel.

- A szükség idején ismét meg fog változni. Ha elveszted visszamegy az eredeti helyére. A Vádér szentélybe, mely a névtelenben rejtőzik, és a csontok megmutatják neked az utadat – beszéltem hozzám elmélyültem. Igaz, én nem ezt kérdeztem, de figyelmesen hallgattam. Akkor még szinte semmit sem értettem abból, amit mond. Mégis milyen Vádér templom? Mért változott meg a színe? És milyen csontokról beszél? A névtelenben meg mégis hogyan találjam meg? Egyáltalán minek akarnám megtalálni? Ez, és még több gondolat cikázott át az agyamban.

- Apa! – kiáltottam fel ijedten, mikor megláttam, hogy egy kés van a másik kezében, s azzal megvágja a kezét, melyből vörös és egy kis kék vér folyik. Majd a kezét a medálomhoz nyomta.

Halálra rémülve hátraugrottam. Az apám megőrült!

Egy hatalmas fénnyel világító hullócsillag zuhant le valahol, s mint egy robbanás, mindent elborított egy pillanatra ez a határtalan fény.

- Mit csinálsz, James? – Hallottam meg anya dühös hangját…”

Az emlék hatására megtorpantam, majd egy újabb férkőzött az elmémbe.

„Megint este volt. A medált anya elvettem tőle, mert szerinte a sátán ékszere, és csak megfertőzne a gonoszságával, amit nem értettem. Hisz apa csak nem adná nekem a gonosz nyakláncát? Vagy a kék vére azt jelentette, hogy megfertőzte az ördög? Anya csupán annyival magyarázta az egészet, hogy apa egy kicsit beteg és ezért ilyen a vére. Akkor pedig még olyan kicsi voltam, hogy nyomban elhittem neki. Egyszerűen muszáj volt.

Az erkélyen álltam, az óta a nap óta alig mertem ide kimenni, de most összeszedtem minden bátorságomat, és kimentem.

Alighogy ideértem, mögöttem kicsapódott az ajtó. Erre az emlékre még sosem emlékeztem egyébként.

Apát láttam meg. A szeme vörösen világított. A szájából rózsaszín vér folyt, és teljesen el volt torzulva az arca. A kezében egy tőrt tartott, amelyre azt hiszem latin betűkkel egy szöveg volt írva. Sosem tudtam meg, hogy mit is jelentett az, de nem is lett volna időm megtudni. A szívem hangosan dobogott, de ezt gyorsan izgatottság váltotta fel, mikor megpillantottam a medált. De… de mi van, ha ez a bizonyítéka, hogy ő tényleg az ördög teremtménye? És most engem is meg akar fertőzni?

Még sosem láttam ilyen gyorsnak az apámat. Alig pislantottam egyet, már közvetlenül előttem állt.

- Ugye… ugye nem… - dadogtam félelmemben. Ugye nem akarsz bántani? Akartam kérdezni, de nem tudtam, mert a torkomból egy hatalmas sikítást tört ki. Apa nem hagyva, hogy befejezhessem a kérdésemet, felemelte a tőrt. Azt hittem meg akar ölni, de nem.

Ő saját magának vágta el a torkát.

- Nem!! – sikoltottam, miközben a könnyek patakként folytak a szememből. – Ne!

De apa ezzel nem törődött. Erősen átölelt, és láttam, sőt éreztem, ahogy a medálom magába szívja a vérét.

- Ne! – szipogtam kétségbeesve, és az egész testem remegett. Apa egy pillanatra elhúzódott tőlem. A szeme már kezdett normális színbe váltani, mikor a tőrt még mélyebbre szúrta a torkán. Annyira, mélyre, hogy szinte már átszakította a nyakát. – Apu!

Láttam, ahogy a tőrön lévő szöveg fényesen világítani kezd. Erősen fehéren, majd vörösen, és kéken.

Ekkor az apukám megcsavarja a torkában kést. Fájdalmasan felüvölt és rám borul, átölel. Már alig van erő benne. De én ezt nem bírtam. Nem tudtam elviselni, amit tett, és amit én láttam. Félelmem lelöktem magamról.

- Ne! Apu, ne! – sírtam és leguggoltam hozzá, majd hangos zokogásban törtem ki, miközben remegni kezdett.

Ebben a pillanatban jelent meg anya, apa szeme meg rám villant, majd ismét felüvöltött és porrá vált. A hamvai pedig felém kúsztak, fel a bőrömön, mintha belém akarnának költözni.

Halálra vált sikoly hagyta el ajkaimat. Anya magához ölelt és bevittem engem a szobába, miközben csak sikoltoztam és sikoltoztam. Egy italt nyomott a kezembe, és egy ismeretlen szöveget kezdett mormolni.

Másnap már nem emlékeztem abból a napból semmire. A medál sem volt a nyakamban, egy hét elteltével megtudtam, hogy az apukám meghalt. Még csak észre sem vettem, hogy anya nem azért néz vizslató szemekkel, mert aggódik értem, hanem mert attól fél, hogy egy nap eszembe jut apa halála és a medál. A medál, melyet a szükség idején elő kell vennem…”

Csak most vettem észre, hogy már át is jutottam a láthatatlan falon. Az emlékek melyek eszembe jutottak, oly mértéktelen erővel magukba szippantottak, hogy azt sem tudtam mi történik a való világban.

Ekkor megláttam a szentélyt, és rögtön tudtam, hogy mit kell tennem, és mi ennek a templomnak a neve.

A Vádér templom.

És olyan gyorsan futottam felé, amilyen gyorsan csak tudtam…