Hópehely

Tudtátok, hogy minden hópehelynek sajátos neve van? Az egyik Viola, a másik Katalin, a harmadik pedig – kuncogtam – ki nem találjátok, de Hópehely. Egy az apánk, egy az anyánk, és mindannyian egy helyen egyesülünk. Napokat esünk az égben. Nem látjuk a madarak, mert messze elkerülnek. Oly sokan kerülnek minket! – jajdultam fel fájdalmasan. – Ezek a sznob, irigy népségek. A tél a legszebb évszak mindközül. Alighogy megszületsz, már esel is le, s ennyi lenne az életed.

Hópehely azonban ennél sokkal szerencsésebb volt. Gyönyörű alakzatban a többiekkel esett le, és szétterült a hideg kövön. Közben hallotta a gyerekek viháncolását.

- Esik a hó! Esik a hó! – kiáltották. – Anya nézd! Anya nézd!

Ettől Hópehely megijedt. Csupán egy csöppet, de nem zavarta túlságosan a figyelem. A testvéreivel együtt büszke volt a mivoltára. Esett a messzi felhőből, s itt leérkezett. Belenyugodott, hogy ez lesz talán élete legszebb és legutolsó pillanata.

Ezek a piszkos valamik… mormogta az egyik testvérünk, és mindannyiunkon végig suhant ez a gondolat. Össze voltunk kapcsolva, és nem tehettünk ellene semmit.

Jaj, én! Én!

Te ezt nem érted…

Nem figyeltem rájuk. Hópehelyt sosem zavarták az e féle lármák. Ő inkább a csöndben gondolkodó tipús volt. Csöndes és okos. Nagyon sokat tudott e világ lényeiről. Az esőcseppekről, a villámokról, a halakról, a madarakról és az édes embergyermekekről.

Igen, nagyon okos vagyok – suhant végig rajtam a saját gondolatom.

Mindjárt meghalunk te meg magadat dicséred.

Igen, Hópehely…

Csöndet! – szóltam rájuk.

Hópehely ekkor szépen végig nézte, ahogy eltapossák a társait. Ahogy a kemény cipő hatalmas gyorsasággal az örök homályba taszítja őket. De már nem érdekelte. Teljesen elvarázsolódott a látványtól. A szeretettől, a játékosságtól, mely ezeket a lényeket összekötötte. Teljesen ellágyult a gyermekektől, kik oly nagyon élvezték őket.  Hópehely szinte észre sem vette, ahogy egy kislány felemeli a földről, golyóvá gyúrja össze őket, majd neki dobunk minket a barátjának.

- Jujj, de hideg! Huhu – fújt bele a lány a kezébe, majd a barátjára mosolygott, de ez a mosoly azonnal eltűnt, amint meglátta a fiú kezében a hógolyót. – Ne! – nevetett fel jóízűen.

Később Hópehelyt ismét felemelték a földről.

Hópehely, ne gondolkodj már megint harmadik személyben…

Hová viszik?

Miért!?

E szavakra sem figyelt, miközben kivált a társaitól, és a kislány bevitte a házba.

- Anya! – kiáltotta lány, majd haragosabb megismételte. – Anyu!

Gyorsan lerakta Hópehelyt a földre, de ha már ilyen csodálatos napunk van, így folytatom…

- Mi az, kicsim? – kérdezte az anyukája.

- Hó! – mutatott rám a lány izgatottan. – Hó!

- Igen, kicsim.

- Még sosem esett nálunk hó! Istenem! – kiáltotta és rajongva rám és a társaimra nézett. – Olyan csodálatos…

A lány szemében apró könnycseppek jelentek. Az anyukája kedvesen megölelte.

- Igen – értett vele egyet. – Tényleg csodálatos.

Miközben így néztek engem, váltam jéghideg vízzé. A testem egyre csak elolvadozott, és már szinte egybe olvadtam a talajjal.

- Ne! – kiáltotta lány és gyorsan odafutott hozzánk. – Ne!

És tényleg. Az alig hétévesnek kinéző lány szeme láttára váltam vízzé. A kandalló meleg tüzénél, és a karácsonyfa alatt, értem el a végső boldogságot.

- Ó, istenem! Kis hópehely… - Lágyan megérintett engem.

- Kicsim, ez az élet folyamata. De van még ott kint bőven.

Engem ez már nem érdekelt. Mert most meg tudtam valami fontos dolgot. Pont, akkor mikor már szinte teljesen kileheltem magamból az életet. Megtudtam, hogy a lány tudja a nevemet.

Kis Hópehely…

És halálom előtt egy másodperccel én is megtudtam az övét.

- Nyugalom, Natali!

Natali.

Viszlát!

Ó, Hópehely…