Tükröm, tükröm...

Mondd meg nékem: Ki a legeszesebb-e vidéken?

Katherina sosem értette azokat az embereket, akik hagyták magukat megbabonázni. Vagy egyáltalán elhitték a mesét a boszorkányról. A gyönyörű szőke haját, sötét tekintetét, visszatükröződő fehér ruháját, könnyed lépteit és dallamos nevetését. Mert végül is ilyen nő nem létezik. Ez lopás a számára oly utált meséből: a Hófehérkéből.

Természetesen elismerte, hogy léteznek gyönyörű, szemet kápráztató nők a világon. Annyira még Katherina sem lehetett naiv, hogy azt higyje mindenki olyan csúnya, mint ő. Eddig természetesen nyugtatgatta magát, hogy mindenkiben meg vannak a hibák. Ugyanolyanok, mint ő. De ez bizony hazugság volt. Soha nem látott olyan tépett hajú, sebes arcú lányt, mint amilyen ő maga volt. Biztosan azért, mert a többiek nem vakargatták szét a fejükön a pattanást annyira, hogy már csak egy fekete folt maradjon ott.

A ruházata sem volt sokkal szebb.  Szerette volna azt hinni, hogy a nadrágja kiemeli a vékony csípőjét, a pólója pedig a mellét, de a valóság ekkor folyton közbe szólt. Azt mondta: Hé! Te ott! Szerinted, ha annyira jó ruhákat hordanál és csinos lennél nem lenne pasid?

Válaszul mindig kifestette magát egy csöppet. A hang azonban továbbra sem hagyta békén. Egészen addíg, amíg be nem adta a derekét. És utána mindig arra gondolt: Tudom, hogy soha nem leszek igazán szép, és az ocsmány arcom mindenkit elkerget, de nem lehetne, hogy egy kicsit jól érezzem magam? Furcsa, de ilyenkor a hang mindig bűntudatosan visszavonulót fújt, és mintha lassan azt búgta volna a fülébe: Bocsáss meg, kérlek szépen... Ő pedig megbocsátott, mert tudta, hogy sem a kritikus hang a fejében, sem ő nem tehetett arról, hogy ilyennek született. Először fura feje volt, majd pattanása, utána unatkozni kezdett, és...

És ekkor tátott szájjal nézett előre.

 Az nem lehet, hogy ez igaz legyen, olyan nincs...

Az elé táruló látványtól egyszerűen elállt a lélegzete. Nem számított már semmi sem. Se az ő minimális önbizalma, se a szkeptizmusa bizonyos dolgok iránt. Csakis egyetlen egy dolog számított. A szőke hajú nő, kinek fehér ruháján kristálytiszta tükrök csillogtak. Az idegen meg csak pörgött és pörgött, míg a tátott szájú lány elé nem ért.

Katherina a boszorkányt látva azt sem tudta, mit tegyen. Pontosan úgy nézett ki az az idegen nő, mint ahogy az emberek beszéltek róla. Gyönyörű szőke haj, karcsú test, fényes ruha, és könnyed léptek.

Aztán eszébe jutottak a keserű szavak, mint:

- A barátom el adta érte a lelkét...

- A barátnőm egy teljes napig nem ébredt fel miatta...

- Hallottad? Miután találkozott vele, a szeme olyan volt, akár egy hulláé, barátocskám...

- Az a nő már többek életét megkeserítette!

A lány ettől nagyon feldühödött. Bár még lett volna esélye elfutni, nem tette. Eldöntötte, hogy ő lesz az aki legyőzi ezt a vén-szipirtyót. Lehet, hogy fiatalosan néz ki, akár egy kis angyal. Az arca is nézhet úgy ki, mint egy babáé. A modellek karcsúságát is örökölhette, de ez most mind nem számított. A legfontosabb az volt, hogy most legyőzze ezt a vén-szipirtyót.

Merészen elé lépett és dacosan a szemébe bámult. Igen! - Örült meg hirtelen. Tudta, hogy a szeme olyan, akár a jég! Ha belenéznek az ember megborzong tőle, és teljesen lefagy az agya.

Hihetetlen mennyire különböznek. - Ámuldozott Katherina. - A boszorkány a gyönyörű, és jeges, ő pedig a tüzes, és ocsmány.

A szőke hajú nő hirtelen elmosolyodott, mintha tudná, mire gondolt a lány.

- Katherina Skywood - ejtette ki mézes-mázosan a nevét. - Nem akarsz-e belenézni a tükörbe?

Ó! Szóval ez lehet a csapda! - gondolta elégedetten Katherina. Ugyanis egészen biztos volt benne, hogy soha az életbe nem fog belenézni abba a bizonyos tükörbe. Minek is nézne? Amúgy is olyan ronda, hogy inkább elkerüli a tükröket, nem pedig belebámul!

- Nem - felelte büszkén, és kihúzta magát. - Maga nekem nem parancsol, banya! - vágta a szemébe az igazságot, és legszívesebben hangosan is leszipirtyózta volna a nőt. Csak az a gond, hogy ez a fejében egyszerűbb volt, mint a valóságban. Az elméjében ugyanis egy vén, ráncos, gonoszságot sugárzó asszony jelent meg, nem pedig egy gyönyörű szőke hajú.

- Tudom, kicsikém - mosolygott bármifajta igazi érzelem nélkül a boszorkány. - És tudod még mit tudok? Tudod, hogy bármit megtennék érted?

- Nem!

- Dehát mért nem? - kérdezte hamisan csengő hangon, majd csalódottságot erőltetett az arcára. - Ugye nem hiszel azoknak a bolondoknak? Ugye nem gondolod... hogy... hogy én rossz vagyok?

Egy könnycsepp csordult ki a boszorkány szeméből. Katherinának pedig fogalma sem volt, mit tegyen. Az elméjéből már eltűnt a "Fuss! Fuss!" hang, és helyét a kíváncsisággal vegyes sajnálat vette át. Mindig erőt tudott meríteni a szép arcúak szomorúságából, mely azt bizonyította, hogy bizony nekik sem könnyű az élet. Lehet gyönyörű, vagy csúnya, attól még szinte minden ugyanaz marad. Tehát pocsék. Bár azért Katherina reménykedett a jóban is. Próbált nem törődni a hiányérzetével. Meg akart felelni a világ elvárásainak. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy ezek igencsak nehéznek, sőt szinte lehetetlennek bizonyultak a számára.

A szőke hajú nő ekkor reményvesztetten a szemébe nézett. Volt benne valami őszinte, ami Katherinát megfogta. Túlságosan hozzáillő volt ez a viselkedés, hiába nem ismerte.

- Kérlek!

A lány értetetlenül nézett rá.

Most mégis vajon mit akarhat?

- Mi van? - kérdezte türelmetlenül. - Mi a bajod?

A boszorkány arca úgy felragyogott, hogy Katherina azt hitte mindjárt megvakul.

- Elmondhatom?

Katherina felsóhajtott.

- Mondd!

- Oké, oké... - csitította vidáman, majd neki kezdett. - Röviden: engem elátkoztak. Hosszan: Boszorkány vagyok, több évreztedig éltem, majd meghaltam. Aztán alkut kötöttem valakivel, így félig... - felsóhajtott. - Kezdtem elenyészni és már csak ezek tartottak életben. A tükrök.

- És mit csináljak?

Oh, nem! Katherina szívét elöntötte a szeretet és minden eddigi óvatosságáról megfeledkezett. Ráadásul a boszorkány mosolya olyan ártatlan volt.

- Én adok - felelte gyermeteg lelkesedéssel - ,te kapsz. Aztán fordítva?

- És mit adsz?

- Azt, amire a legjobban vágysz. Csak nézz magadba, magadra! Megadom azt, amit oly nagyon szeretnél.

- És te mit kapsz?

- Ó, én a lelkemet. Gyere! Fogjunk kezet rá!

- Értem - felelte, és közben magát ostorozta. Mégis milyen válasz az, hogy értem? Hát, hogy lehetett ilyen bolond?

- De előbb nézz a tükörbe!

- Miért?

- Csak nézz!

A boszorkány hirtelen elkapta a kezét és óvatosan megszorította.

- Hát nem tennél  meg mindent a szépségért?

- De, elég sok mindent megtennék...

- Nem akarsz gyönyörű lenni?

- De igen. Az akarok lenni - erősködött Katherina, mire a tükörruhás nő dallamosan felkacagott.

- Hát akkor fogjunk erre kezet.

- Viszont...

- Szóval nem? - provokálta a lányt számítóan. - Inkább nem fogsz kezet rá és örök életedre ronda maradsz, csak mert hiszel egy ostoba pletykának?

Katherina eddig bizonytalan volt, de most büszkesége hihetetlen sebességgel lángra lobbant, félre söpörve minden más érzelmet. Nem fogja hagyni, hogy egy buta pletyka miatt mondjon le egy olyan ajánlatról, ami az ember életében összesen egyszer fordul elő! Vagy éppen soha...

- Döntöttél?

A düh szerencsére hamar tovarepült. Amikor ismét belenézett a boszorkány hideg, és sötét szemébe már egyáltalán nem volt biztos az ötletében.

"Hallottad? Miután találkozott vele, a szeme olyan volt, akár egy hulláé, barátocskám..."

- Igen. Vége - remegett a hangja félelmében, mikor eszébe jutott, mit mondtak neki az emberek.

"Akár egy hulláé."

És, csak mert találkozott vele.

Na, nem!

De már késő volt. Katherina épphogy elnézett róla, a szemével véletlenül a tükörre pillantott, és még csak nem is sejtette, hogy ez lesz a veszte. Hiába gondolt rá alig pár perccel ezelőtt dacosan, büszkeségtől kidagadó mellel, most már mindent megbánt. Sajnálta, hogy bizonyítani akart, ahogy azt is, amint lassan a gondolatai szerteszét foszlottak. Próbált csak egy valamire összpontosítani, de nem ment.

Vége volt.

- Biztos? Biztos, hogy nem adod meg magad? Csak fogadd el, amit adok. Én csupán egy lelket kérek cserébe.

Nem! - akart tiltakozni, de már késő volt. A választási lehetősége egyre csökkent. Nem is volt itt semmiféle döntésről szó. Már csak azt látta, ahogy a tükörben mosolyog, vidám és gyönyörű. Látta azt, akivé válhatott volna.

Ahogy arra is rájött, mi az, ami a rondaságnál is rosszabb.

Az érzés nélküli élet.

Ő azonban mégis azt mondta:

-  Elfogadom az ajándékát. Köszönöm.

Mi? Nem! Nem-nem-nem.

- Én pedig a tiédet - felelte a boszorkány mindenféle érzelem nélkül, és kezet rázott Katherinával, miközben elmosolyodott. A mosolya kezdett megtelni melegséggel, ahogy a szeme sem volt már olyan rideg.

De mi történik? Ő ezt nem akarja!

- Nem!

A nő csavart egyet Katherina karján, majd ellökte magától.

- Az alku már megköttetett. Igazán sajnálom - mondta gúnyosan.  - De te igazán finom lélek voltál, tudod.

Nem!

Ez volt az egyetlen érzelem, amit Katherina érezni tudott. Az-az egy dühös, kétségbeesett szó, mely utoljára hagyta el így a száját. És már most olyan volt, mintha nem is ő, hanem valaki más mondta volna.

Nem...

A hang a fejében kezdett egyre távolibb lenni.

Végül az utolsó érzése az volt, ahogy egy kirakatra bámult és meglátta saját magát. A gyönyörű fekete haját, sima bőrét és karcsú testét. Olyat, amelyet mindig is akart. De boldogság helyett csak apró, halovány elégedettséget érzett, miközben hallotta, ahogy a boszorkány kacagva ott hagyta.

És rájött, hogy a banyának mindvégig ez kellett. Az életre volt szüksége, érzelmekre, melyek benne most nincsenek meg. Ez volt az ő átka, melyet kitudott cselezni, de Katherina képtelen volt rá. Még csak a vágyat sem tudta érezni, nemhogy másoktól elvenni! Sosem gondolta volna, hogy nem is a boszorkány, hanem a tükör lesz az ő veszte, és az eredendő ostobasága, büszkesége.

És ettől sírni támadt volna kedve...

...ha tudott volna érezni.

A boszorkány eközben felemelte a szoknyáját a kunyhójában és a tükörbe bámulva kedvesen megkérdezte:

- Tükröm, tükröm mondd meg nékem: Ki a legeszesebb-e vidéken?

A szőke hajú nő, kit Valerie-nek hívtak nézte, ahogy a saját arca helyett egy fiatalemberét pillantja meg, akit hamarosan elengedni készült. Mert ez a világ rendje. Szerez egy lelket, és cserébe elenged egyet, ki már amúgy is gyengévé, és roncsoltá vált.

A férfi, kinek a nevére sem emlékezett már, ránézett, szemében remény és szomoróság kergette egymást, majd alázatos hangon megszólalt.

- Még, mint te vagy az, úrnőm.

Valerie jóízúen felkacagott. Végre ezt is megtudta tenni. Ismét élettel teli volt, még ha csak egy rövid időre is. Katherina lelke tökéletes volt számára, mert vele láthatólag tovább jól lakhat, és csilloghat-villoghat. Egyszerűen érthetetlen volt annak a lánynak a viszolygása. De ez most nem is fontos. Előbb el kell engednie egy lelket.

- Köszönöm, most már szabadon távozhatsz! És vigyázz magadra! - kérte lágy hangon és megpuszilta a tükröt. A férfi egy szempillantás alatt eltűnt róla, a boszorkány pedig visszaejtette a szoknyáját magára.

Tükröm, tükröm mondd meg nékem: Ki a legeszesebb-e vidéken?

Még, mint te vagy az, úrnőm.

Bár Valerie régebben hagyta, hogy megátkozzák és alkut kötött egy pokoli lénnyel  azóta tanult a hibájából. Újabb és újabb trükköket sajátított el, ezért is került ki mindig győztesen az ilyen párbajokból, mint ami Katherinával is történt. Bár nehéz eset volt a lány, nagyon is megérte. Egész végig a tudatában volt a dolgoknak, csak a teste hagyta cserben, és dobta ki magából a lelkét, melyek hihetetlen erővel bírtak.

- Jó éjszakát, Lelkek!

A tükrös ruhát könnyedén levette magáról, egy szép hálóruhába bújt, miközben élvezte magában a szeretetteljes lelket, mely szinte nyalogatta a hiúságát. A viselkedése nagyban függött azoktól, hogy milyen erős vagy éppen jó embernek kebelezte be a lelkét. Katherina pedig olyan törődést váltott ki belőle, mint még soha. Még a bűntudat is elöntötte őt.

Mégis, ahogy elaludt egyre csak arra gondolt, hogy örökkön-örökké...

Örökkön-örökké ő lesz a legeszesebb-e vidéken.