Összeférhetetlen 1. részlet

Este sose lehet vele találkozni. Gyors, és kiszámíthatatlan.

A tündérek és a vámpírok ősi ellenségek.

Az apukám titokzatos módon meghalt…

…és az anyám erről nem akar semmit sem mondani.

Beleszerettem egy vámpírba.

És talán én is az vagyok. Félig-meddig.

A dolgok még a fénynél is gyorsabb sebességgel történtek velem. Alig tudtam elfogadni, hogy a fiú, aki után vágyakozok, nem az, mint akinek látszik. A testemen pedig a változás jelei vehetők észre. Egyre jobban lehet érezni a véremben, ahogy egymással küzdenek. A vámpír és egy másik lény. Talán tündér? Vagy éppen ember? Magam sem tudom.

Az átok kezd beindulni, és én vagyok a főszereplője, miközben az anyukámon is változások észlelhetők. Egyre jobban elzárkózik előlem, és érzem felőle az ellenségesség szikráit. Még az álmomban is óva intenek tőle. A saját apám akar megvédeni a szülőanyámtól. De minek is áltatom magam? Minden oka meg van az aggodalomra. Ahogy nekem is. Nem csak azért, mert a halott apám szelleme kísért, hanem magáért a tényéért is, hogy az anyukám képes lenne bántani.

Eduardo arcára pillantottam. Aranyos, kisfiús vonásai voltak, a szemeiből szokás szerint vagy ezer érzelmet ki lehetett olvasni, mégis egy egyszerű gesztussal ki tudta mutatni a legdominánsabb érzelmét. Azzal, hogy a kezemet szorongatta a repülőn, megmutatta, milyen fontos vagyok neki. Megpróbált megnyugvást adni nekem. És sikerült is neki. A szívem dalolni kezdett tőle, de nem szóltam semmit sem. Ettől még jobban elérzékenyültem. Nem sokat szoktam beszélni, ő mégis elfogadott ezzel együtt is. Nem zavarta, hogy félig az ellenség csapatjában játszok, ahogy az sem, hogy velem kevésbé lehet beszélgetni, mint a többi lánnyal. Egyedül az érdekelte, hogy mi van velem, hogy érzem magamat, és boldog vagyok-e vele.

Elengedtem a kezét és kikapcsoltam az övemet, miközben hangosan felsóhajtottam.

- Itt az ideje repülni – mondtam.

- Lisa…

Megcsókoltam a szerelmemet, és nem foglalkoztam a barna szempárban megbújó aggodalommal. Ő is pontosan olyan jól tudta, mint én, hogy nem lehet lebeszélni. Meg kell halnom ahhoz, hogy ismét egyensúly legyen. A vérem táplálni fogja a békét, a halálom megerősíti a népet, és legalább értelme lesz a pusztulásomnak.

- Már késő, Eduardo – érintettem a kezemet az arcához, majd elfordultam tőle, felkaptam a hátizsákot, kinyitottam a repülő ajtaját. – Már késő.

Kiugrottam. A hajamat felkapta a szél, és elfelejtettem kioldani az ejtőernyőmet. Bár úgy is felesleges lett volna. Egy egyszerű zuhanásba nem tudok meghalni. Igaz, fogalmam sincs a tündér énem mennyit bír ki. A gonosz kis tündér vérem, mely sötétebb bármi másnál. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben, ezek a lények nem a jók, hanem a gonoszak voltak. Alattomosak és éhezőek a háborúra. Az töltötte el őket elégedettséggel, ha megkeseríthették az emberek életét.

A vámpírok pontosan ezért léteztek. Őket a tündérek vére éltette. Erősebbek, okosabbak és ügyesebbek lettek tőle. Tovább bírták emberibb formában, mint az átlag. Este, ha akarták nem változott a szemük vörössé, a bőrük hófehérré, és jobban kordában tudták tartani magukat.

Vérszívóvá egyébként majdhogy nem lehetetlen átváltozni. A legenda szerint csupán az igaz szerelmesek tudják átváltoztatni a másikat. A többség viszont vámpírnak születik. Én is közéjük tartozok, csupán tündér vérrel vegyítve. A világ egyik leglehetetlenebb párosításával. A tündér vér ugyanis marja a vámpírét és a kettő együtt egyszerűen összeférhetetlen.  Sajnálatos módon ilyen még sosem fordult elő, így azt sem tudták, hogy mi legyen velem. Az apukám volt a vámpír törzsfő, az anyukám meg a jó isten tudja micsoda. Elméletileg a tündéknél nincs hierarchia, csupán a tünde királynő és a hercegség. De ők oly annyira eltűntek a föld színéről, hogy már abban sem biztosak, hogy egyáltalán léteztek valaha.

Ezeket amúgy mind a pasimtól és az álmaimból tudtam meg. A vérszívókról Eduardo beszélt, a tündékről is mondott pár szót természetesen, de mikor alvó állapotban voltam, sokkal többet tudtam meg. Ott ugyanis megláthattam a gyönyörű, de kétszínűnek tűnő királynőt és a sznob hercegséget. Innen is tudtam meg ennyi mindent a „fajtámról”.

Ekkor értem földet, és befutottam az erdőbe. Egyre beljebb érve pedig megtapasztalhattam, mit is jelent pontosan a „rengeteg” kifejezés. A fák mind hajbókolva felém hanyatlottak. A köd szinte mindent elborított és véres csontokat lehetett megtalálni a földön, melyet ember szem nem láthatott. Ebben a ködben ugyanis még én is alig láttam valamit. Már pedig, ami a szemem elé tárult, az történelem volt. A tündérek és a vámpírok kegyetlen háborújáról. S ez a hely lesz mostantól a béke helyszíne.

Mert muszáj lesz mindent feladnom, ahhoz, hogy boldog életük legyen azoknak, kiket szeretek…