Narráció
Az istenek észre sem vették, ahogy a védőburkon kívül a két faj egymásnak támadt. A tündérek teljesen kifordultak magukból. Dühösen, elégtételt követelve akarnak a másikra támadni. Teljesen összezavarodtak az eseményektől. Mégis mit jelentsen az, hogy mi szeretjük egymást? És mégis miért nevezik a királynőnket tündéhez hasonlatosnak? Ez egyszerűen felháborító! Teljességgel lehetetlen. Nem mondhatják azt, hogy nincs királynőjük! Királynőt és istennőt akarnak! Erről az egészről azok az ostoba vámpírok tehetnek. Hah! Még csak igazi istennőjük sincs. Mindig is tudták, hogy vérszívók ezek a fogas csúfságok.
A gyönyörű tündérek vére forrott az indulattól, amit még csak nem is próbáltak eltitkolni. Uszították a vámpírokat, rájuk is támadtak. De a düh elvette az eszüket. Az eddig kecses, könnyed mozdulataik elvésztek a semmiben. Durván, ész nélkül támadtak, és ez lesz a vesztük.
Az egyik vámpír oldalra nézett és a szeme elkerekedett a döbbenettől. Fogalma sem volt mit tegyen. Mégis hova tűntek az istenek?
Egy szőke hajú, kék szemű, babaarcú tündér felnevetett és leszúrta pálcikakardjával.
A leány oldalra nézett és ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg benne, ami a másikban is.
- Eltűnt…
Az ellensége egy brutális támadással megölte, de még meghallotta a szárnyas lény hangját.
Az istenek eltűntek a csatatérről.
Aztán egy szellemalak magával vitte a korcs lány szerelmét is. A vérszívó istennő felsikoltott, majd ő is eltűnt. Végül, mint derült égből villámcsapás kikerült a védőburokból. Akár a Sátán, úgy nézett ki. Nem volt többé se szép, se jó hangú, csak a kín és borzadály vette körül. A tündérek és a vámpírok egyöntetűen akartak hányi az aurájától. És mikor a vérszívó kacagva megölt egy vámpírt, együtt támadtak az istennőre.
Pusztuljon ez a lény! Se nem vámpír, se nem gyönyörű tündér. Nem érdemel semmi mást csak halált.
De hogyan győzzék le?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése