Barátság minden áron

Gina Jill egy nagyon érdekes lány volt. Népszerű, maga a tökély, és teljes mértékben megbíztam benne és szerettem. A szeme olyan volt, akár a csokoládé, ahogy bőre is ugyanilyen gyönyörű volt. A személyisége pedig maga a csoda, mert az már egészen biztos, hogy ő sokkal jobb, mint én. Jobb, mint amilyen én valaha is lehetek. És, mintha ez nem lenne elég, mindig kiállt mellettem, amikor csak tudott. Kivéve néhány alkalommal. De persze ez természetes, nem?

S nem is tűnt nekem furcsának, hogy az egyik nap nem jött iskolába. Aztán a másik, a harmadik és a negyedik nap se. Az ötödiken úgy szintén, de akkor már a fülembe ültették a bogarat…

Volt egy átok, egy legenda. Lényekről, akik ember húst esznek, szétszaggatják éles fogaikkal és a szemük vörösen izzik. Vadak, veszélyesek, és a gonoszság már teljesen megfertőzte bensőjüket. Egyesek szerint maga a Sátán, az Ördög szállta meg őket, valakik szimpla betegségnek tulajdonítják, és sokan mások a természetfelettihez hasonlítják. Szerintők ők a szörnyek az éjszakában. Miattuk félnek a kisgyerekek éjszakánként, ők minden rémtörténet alapjai.

Egy azonban egészen biztos. Még pedig az, hogy ezt már mindenkinek megtanították kiskorában. Mert sosem lehet tudni, mikor bukkannak fel legközelebb. Még arra is figyelmezettek, hogy ne bízzunk meg senkiben sem. Se a szüleinkben, se a barátainkban, rokonainkban, hisz mindegyikükből egy szörny válhat. A szörnyeket pedig el kell kapni, vagy meg kell ölni. Legtöbbször az öregeknél, babáknál, harminckilenc éves felnőtteknél és tizennégy éveseknél fordul elő ez.

Szóval hamar elhessegettem a rossz gondolataimat, egészen addig, amíg meg nem jelent Gina a színen…

És az én nevem Julia Teen, tizenhét éves vagyok, ahogy a legjobb barátnőm is. Az én családomban is elterjedt ez a mese és még senki sem változott át. Mi egy titkos adalékot iszunk, amely megakadályozza a fertőzést. Ezért sem értettem, hogy mi történt Ginával, mikor ő is ivott már a mágikus italból.

Az első jel meg is volt: az ok nélküli agresszivitás.

- Képzeld, azt hittem, hogy szörnnyé változtál! – nevettem fel, mikor megláttam és elkezdtem neki magyarázni. – Micsoda ostobaság, nem? Még, hogy te egy szörny! Bár ki tudja, lehet az vagy. – viccelődtem.

- Fogd már be! – Nézett rám megvetően és fogalmam sem volt, hogy most mi is történt. Mégis mit mondhattam, ami ennyire felidegesítette? Hisz csak vicceltem a szörnnyé válással kapcsolatban!

- De most mi…

- Úristen! Nem tudnál egy kicsit csöndben maradni?? És én mért nem hiányozhatnék pár napig!? A betegség talán idegen fogalom nálad?

A következő nap verekedést generált és rám is rám támadt.

- Minden rendben van? – puhatolóztam aggódva.

Gina erre megfordult. A szemein látszottak már a tébolyultság jelei, és kezdtem félni tőle.

- Úgy nézek én ki, mint, aki jól van? – kérdezett vissza.

- Hát nem…

- Cseszd meg! – Azt hiszem valami ilyesmit mondott, de már nem vagyok biztos benne, hisz a végét már szinte teljesen elmorogta. Aztán olyan erősen megütött, hogy órákig csak csillagokat láttam tőle…

De csak a harmadik nap vált igazán közveszélyessé. Nemhogy az egész bőre sápadt lett, ahogy a szemei is, és kezdett megőszülni, még mindenkire rá is morgott, míg végül meg is harapott egy embert, és kitépte a karjából a húst.

Pontosan ekkor kezdtem igazán félni.

A barátság mindent megér, de vajon milyen áron? Mi az, ami után az ember azt mondja inkább, hogy kösz nem?

Hát azt hiszem pontosan ez. Így hát nem tehettem semmi mást, minthogy kihívjam a különös esetekben szakértő csoportot. A rendőrség egy különleges egységét. Már, ha tudtam volna a telefonszámukat, és nem csak a sima rendőrségét. Bár nem is kellett semmit sem tennem, mert amint megfogalmazódott bennem a gondolat, már meg is jelentek. És az egész iskolát kiürítették, Gina pedig hangosan felüvöltött. Miután már harmadszorra harapta meg ugyan azt az embert, elkezdett fájdalmasan kiáltozni, és tovább akarta majszolni az embert.

Én pedig még csak megszólalni sem mertem. Hisz mit mondhatna ilyenkor az ember? Attól féltem, hogy még a végén engem is megharap.

Szóval mikor leráncigálták az emberről, én ott maradtam és bűntudatos tekintettel néztem, ahogy elhurcolják.

- Áruló! Áruló! – morgott rám a lány, és egy könnycsepp jelent meg az arcomon. – Ezért megöllek. – fenyegetett meg, s a hangja tele volt igazi gyilkolási vággyal, majd ismét felüvöltött. A többi mondatait pedig már nem is hallottam. Ám egészen biztos voltam benne, hogy most is a meggyilkolásomról és árulásomról beszél.

De hát istenem mit tehettem volna, ha éppen egy embert kezdett majszolni? Talán hagyjam, hogy mindenki mást is megegyen? Ráadásul, mi van, ha engem is megtámadt volna?

Azok emberek pedig honnan tudták, hogy épp őket akarom felhívni? Hogy-hogy ilyen gyorsan itt termettek?

Oly sok kérdés kavargott bennem, és minderre csak akkor kaphattam választ, ha követem őket.

- Én is megyek! – kiáltottam utánuk, és az autó ajtaján kezdtem dörömbölni, mire az egyik lehúzta az ablakot.

- Nem teheti.

- De igen! – erősködtem, miközben belül iszonyatosan féltem. Vajon mit fognak tenni Ginával? – Csak… kérem… hagyj, tudjam meg, hogy hova… hova viszik! – sírtam el magamat.

- Nem.

- Ő az én barátom is! Az enyém! Kérem szépen…

A férfi felsóhajtott és egy kártyát nyomott a kezembe, amibe le volt írva egy cím.

- Itt találkozzunk. Hozz magaddal személyigazolványt és minden fontos adatott!

- És ott lesz…?

- Nem. Előbb ki kell töltenünk az adatokat és titoktartásra szerződtetni téged. Utána megbeszélhetjük a részleteket. És erről senkinek se beszélhetsz! – adta ki az utasítást, majd felhúzta az ablakot és elhajtottak a fekete járművel.

Azt se mondta meg hány órakor…

Erre csak másnap jöttem rá, mikor iskolába mentem és az egész hely tele volt hangzavarral, vagy éppen teljes csönddel. Az osztálytársaim mélyen hallgattak, csupán egy-kettő szólalt meg, azok is mind azt akarták tudni, hogy vajon mi történt. Ám mindenkinek zavaros volt az a nap. Csak veszekedésre, majd a különleges egységre emlékeztek. Kivéve én. Én mindenre pontosan emlékeztem. Ahogy a legjobb barátnőm kitépi a szájával a húst egy másik ember karjából, majd jóízűen és dühösen megeszi. A fájdalmas üvöltésére, ahogy a kiábrándult, mérges morgásaira is. „Áruló! Áruló!” Majd a gyilkos indulattal megfűszerezett utolsó mondataival, ahogy a tébolyult tekintetére is, amiből könnyen kivehető volt, hogy komolyan gondolja, amit mondott. „Ezért megöllek.”

Ez volt a legrosszabb az egészben. Az érzés, hogy tényleg elárultam, hogy tényleg megölne engem és, amint találkozunk, ha rajta múlik meg is teszi. Pedig még csak nem is én hívtam ki őket. Még a telefonszámukat sem tudtam. Ő valahogy mégis megérezte; ha tudom, megtettem volna.

A szüleim aggódó tekintetére értem haza.

Anya lassan felsóhajtott.

- Indulj! – mondta lemondóan, pedig még csak meg se szólaltam. Ám nekem már volt egy sejtésem.

Apára néztem, ő pedig összenézett anyával, majd ismét rám emelték a tekintetüket.

- Minden felnőtt tud róla. És mi készen álltunk erre – közölte velem apa.

- Ráadásul nálunk is történt ilyen. Tizennyolc éves voltam, mikor megharapott egy ilyen lény. Megtisztítottak, elmagyarázták ezt az egészet és elengedtek - folytatta anya.

- De az anyukád tudta, hogy folyamatosan figyelik. Volt már rá példa, hogy egy megharapott is átváltozott. Nem tudták, hogy nála mi fog történni. És aggódunk, hogy téged is megharap és át fogsz változni, előbb vagy utóbb. Tudod, szinte minden családban van közvetítő – váltott témát apa. - Ő szól az egységnek, ha valami gyanúsat észlelnek. Te pedig meséltél róla, ezért szólnom kellett nekik. – Bólintottam, és folytatta. – Most pedig menj! És tessék. – A kezembe dobott egy injekciós tűt. – Ha esetleg megharapna ezt szúrd be magadnak.

- Köszönöm – feleltem és közben megpróbáltam legyűrni magamban az iszonyatos félelmet. Túlságosan is izgatott voltam e miatt az egész miatt. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy mikor láthatom újra Ginát.

- Elviszünk – mondták.

Szóval beszálltunk az autóba, és közben hallgattam a még mindig nem megnyugtató zenét. A szívemet pedig egyre jobban szorította egy érzés. A bűntudat érzete, amit igazán nem kéne éreznem. Hiába én meséltem apának erről az egészről. Előbb-utóbb úgy is elvitték volna. Ő pedig még szerencsés is. Talán mások már nem is akarták volna őt soha többé látni. És az igazat megvallva, én se nagyon akartam. Mert tudom, hogy nekem fájna a legjobban ez az egész. Látni őt szenvedni, ahogy egyre jobban egy szörnyeteggé változik, maga a kínszenvedés.

Olyan sokat éltünk át együtt, most pedig elválaszt minket egy áttörhetetlen akadály. A lény, amivé változni készül. A szörnyeteg, amely iszonyatosan gyűlöl engem. Ő maga, aki pedig nagyot csalódott bennem, aki úgy érzi már el is veszített.

Istenem, hisz én is pontosan ezt érzem! Hogy már elveszítettem őt. Erről pedig se én, se ő nem tehetett. Ez egy betegség, egy ragály, valami, amit nem lehet megmagyarázni, vagy akár meggyógyítani.

Apa ekkor lehúzta az ablakot a kocsiban.

A szüleimre néztem. Még csak köszönésre sem voltam képes nyitni a számat. Inkább csak kipattantam az autóból, majd besétáltam az üzletbe.

Valaki megkopogtatta a vállamat.

- Gyere! – A férfi belém karolt és egy üres terembe vezetett. – Remélem nem hitted azt, hogy képesek vagyunk egy nyilvános helyre vinni azt a lényt.

Már majdnem bólintottam, de aztán végre tudatosult bennem, hogy tényleg egy nyilvános helyen beszéltük meg a találkozót, hiába volt ez a rész egy zárt részleg. Egy emberevő lényt nem lehetne egy üzletbe behurcolni.

Felsóhajtottam.

- Nem tudom. Idegesen voltam. – feleltem, miközben leültem egy székre és az ujjaimmal játszadoztam. Hiába beszéltem múlt időben, még mindig ideges voltam.

- Tessék. Írd alá ezeket, és töltsd ki. – Elém tolt egy lapot, és a kezembe adott egy tollat. – Ezeken a számlaszámodat akarják tudni, vagy a szüleidét. Valamint a telefonszámodat és egyéb fontos adatot. Meg kell tennünk a szükséges lépéseket, ha esetleg eljárna a szád.

- És a szüleim mért beszélhetnek ezekről?

- Az apukád ott volt annál az esetnél, amikor az anyukádat elhurcolták. Ő kezelte.

- Miért?

- Néhány felnőttet elviszünk egy ilyen esetre, hogy tudják, mekkora fontossága van ennek. Ugyanis néhányuknál az emlékezetük egy kicsit megzavarodott miattunk. És újra az emlékezetükbe kell idézniük, hogy a következő generációt figyelmeztethessék. – magyarázta, majd témát váltott. – Szoros a kapcsolatod azzal a lánnyal?

- Igen. – feleltem és felnéztem a férfira. – Ő a legjobb barátnőm. – Egy kicsit megcsuklott a hangom a legjobb szónál, hiszen már azt se tudtam, egyáltalán a barátom-e. Az elvesztését pedig még nem akartam elfogadni.

- Szereted – mosolygott rám, de ez amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt. – Kár. Mert többet nem a barátod.

- De igen.

- Nem! – csapott az asztalra dühösen. – Ez nem olyan, mint a lánymesékben. Nem egy… mese! Itt nincsenek jó szörnyek, meg rossz szörnyek. Nincsen választási lehetőségük. Vagy talán te úgy ismerted a barátnődet, mint aki mindenkit megharap? – Nem válaszoltam, ezért folytatta. – Nem? Gondoltam. Ez nem a Twilight, Nem a Vámpír naplók, vagy bármilyen más tinifilm, vagy sorozat. Ezek a lények embereket esznek, és nem fognak áttérni állathúsra, csak mert nekik olyan az erkölcsük. Teljesen kifordultak magukból. Képtelen arra, hogy visszafogják magukat. A gyűlölet, a gonoszság vezeti őket. Fogd fel, kislány!

Ekkor fogalmam sincs, mi történt velem, de hirtelen elfelejtettem tegezni a férfit, és egy óvatlan pillanatban már ki is csúszott a számon a kérdés.

- Mi történt veled?

- Ki töltötted már a papírt?

Ránéztem a lapra és az utolsó dolgot is aláírtam, melyben titoktartásra kötelez engem.

 - Pazar.

Ezzel elhúzta tőlem a lapot és berakta egy dossziéba.

- Mi történt veled? – kérdeztem rá ismét, és a férfi szemébe néztem.

- Nem engedtem meg, hogy tegezzél, kislány.

Hirtelen elhatározásomban megfogtam a körülbelül harmincas, vagy húszas éveiben járó férfit.

- Mi történt veled? – néztem rá őszinte érdeklődéssel.

A férfi erre csak annyit mondott, hogy „Menjünk!” és elindult a kijárat felé. Azonban mikor észrevette, hogy én nem tartok vele, megtorpant. Ha jól hallottam megfordult és most már rám figyelt.

- A barátnőm volt – válaszolt végre a kérdésemre kifejezéstelenül. - Eltűntem egy hétre, hogy szörnyeket vigyek be a laborba, és mire feleszméltem, már őt láttam ott. Nem vettem észre, hogy egyre furcsább. És mikor ott láttam, bementem hozzá. Természetesen felszerelkezve, és próbáltam valahogy segíteni rajta, de ő nem kért belőle. Rám támadt és megpróbált megenni, de nem tudott. Ennyi elég?

- Nem – feleltem és ránéztem várva a folytatást. Jobb, ha minél előbb meg tudom, mi fog rám várni.

Az ügynök felsóhajtott.

- Elkezdett hörögni „Nem! Nem!” Ennyit értettem a szavaiból, és ismét megpróbálta kiharapni belőlem a húst, de a ruhának köszönhetően nem tudta. De minél többször próbálkozott, annál rosszabb volt. Mind a védőruhám, mind ő egyre elkeseredtebben próbálkozott. – mesélte valahova a messzeségbe nézve. – Felugrottam, hogy minél messzebb legyek tőle. Azt mondtam neki… azt mondtam neki, hogy szeretem.

Éreztem, hogy most fog a legrosszabb következtetni.

- Mit mondott erre? – kérdeztem előre is félve a válaszától.

- Egy pillanatra megláttam benne a régi énjét – Ettől kezdtem egy kicsit megnyugodni. Akkor még se volt olyan rossz? De, akkor mért érzem, hogy ez még nem minden? -, és kárörvendően felnevetett, majd ismét felém közelített. Az ajkain egy gonosz mosoly játszadozott. A szemeiből csak úgy sugárzott a gonoszság, de én nem akartam észrevenni. Azt hittem mondani akar valamit, de e helyett újból rám támadt. Ütögetett és csak annyit mondogatott, hogy adjak neki enni – Keserűen elmosolyodott. – És én majdnem adtam is, de ekkor betoppant még egy ember. – Teljesen elfehéredtem attól, amit meg fogok tudni. – Ő is szerette. Szar érzés rájönni, hogy a barátnőd megcsalt, nem? Bár a te esetedben fiúd. Még szerencse, hogy egy kicsit más kettőnknél a helyzet. De a legrosszabb az volt, hogy elöntött a féltékenység. Én akartam enni adni neki, és megpróbáltam kihurcolni onnan a férfit.

- De?

- Sikerült kivinnem onnan, a lány pedig még jobban megőrült. Kezdett átváltozni, és miután másodszorra is azt mondtam, hogy szeretem, nevetve halt meg.

- Mi van??

- Kinevetett. Vagy őrjöngött, és enni akart, vagy rajtam nevetett. Amikor állat húst dobtam be hozzá, megpróbálta megenni, de nem sikerült neki. Szétdobálta a teremben. És tudod, miután a szerelmem meghalt, még éreztem a jelenlétét. Akár egy démonnak. – magyarázta, és a döbbent tekintetem láttán hozzá tette. – Ezek a Sátán teremtményei, kislány. – Nézett rám sajnálkozva. -  Egy hónap múlva szűnt meg teljesen ez az érzés. – fejezte be a történetet komoran.

– Egy hét, vagy öt nap múlva láthatod a lényt. De ne számíts túl sok jóra!

Ezzel ott hagyott engem a teremben.

Öt nap múlva be is bizonyosodott mennyire igaza volt. Igaz, még meg se érkeztünk csak láttam, ahogy leparkol az autó a házunk előtt és kiszáll belőle a már ismert férfi, plusz egy nő. Ezen egy kicsit csodálkoztam is. Hisz mégis ki gondolta volna, hogy egy nő is dolgozik ebben a szakmában? Mert én nem, az biztos.

- Julia! – kiáltott rám anya, majd kedvesen elmosolyodott, hogy megnyugtasson. – Gyere!

Gyorsan oda mentem hozzá, miközben megpróbáltam nem a torkomban érezni a szívemet, s nem hagyni, hogy teljesen felemésszen a félelem.

- Már ismerem a lányt – mosolygott a már ismert férfi, akinek még csak a nevét sem sikerült meg tudnom. Azonban ez nem akadályozott meg abban, hogy mikor megláttam, rögtön a karjaiba ne vessem magamat. Szerencsére a férfi teljesen megértett engem. Tudta min megyek keresztül, hogy mennyire félek, mi fog történni, amikor meglátom.

Vajon engem is meg akar enni? Ki fog nevetni, mikor szóba hozom a barátságunkat? Az ügynök minden bizonnyal azt hitte ez fog történni, bennem még is maradt egy kis remény.

De mikor már egy védőruhában voltam és ott álltam az ajtó előtt, ismét el fogott a rettegés.

- Nem! – kiáltottam. – Nem akarok bemenni – néztem az egyetlen emberre, akit ismertem. – Mi is a neved?

- John Do.

- Oké, John, kérlek, ne hagyj bemenni! – kérleltem és nem igazán akart leesni, hogy csak viccelt a nevével kapcsolatban. Természetesen egy kicsit a tudatában voltam annak, hogy ez egy vicc, mégis csak a végén nevettem el magamat.

- Örülök, hogy megnevettettelek. – nézett rám gyengéden, majd a vállamra tette a kezét. – De be kell menned. Ha idáig már eljutottál ne fordulj vissza!

Nem feleltem. Csupán mélyen a szemébe néztem. Próbáltam meggyőzni az igazamról. Hisz minek lenne jó az nekem, ha velem is ugyanaz történik, mint vele?

Az ajkamba haraptam.

- De…

- Le kell ezt zárnod. Mert tudom, hogy még mindig él benned a remény. És ez a remény fog megölni halálod napjáig, mert nem tudtad meg, hogy mi történhetett volna – magyarázta komolyan. – Julia! Tedd meg ezt érte. Tedd meg. Ő a barátod volt. Mondd csak mit mondott mikor elhurcolták? Mert tudom, hogy ennek is biztos valami köze van az egészhez.

A bűntudat ismét kezdett elönteni.

- Áruló. – A férfi erre felvonta szemöldökét, de mielőtt még megszólalhatott volna, folytattam. – Azt mondta, hogy áruló.

John erre rám mosolygott. Megkönnyebbülten és reménykedve.

- Akkor még van remény. Menj be!

- De…

Ekkor hirtelen kinyitotta az ajtót és belökött rajta.

Én pedig szembe néztem a halálommal. És Gina mintha egész végig csak rám várt volna.

Amint bejutottam a terembe rám vetette magát.

- Szállj le rólam! – Gyorsan lelöktem magamról, ő pedig a sarokba kúszott és pont úgy, mint az iskolában, felüvöltött.

- Jézusom! Úristen! – kiáltottam el magamat, majd az ajtót kezdtem dörömbölni. – Segítség! Segítség!

Valakinek muszáj kiengednie! Nem? De akkor mért nem nyílik már ki az a nyamvadt ajtó??

Még fel sem ébredtem és ismét a földön voltam, miközben Gina engem ütött és megpróbált belém harapni. A gyilkos indulat pedig ismét megvillanni látszott a tekintetén.

„Ezért megöllek.” Jutottak eszembe a szavai és hirtelen már azt sem tudtam, hogy mért is akartam ide jönni.

- Segítség! Segítség! – sikoltoztam és azt hittem ráhányok Ginára. Hisz ez már nem is ő volt! Ez egy szörnyeteg, aki meg akar enni. – Menj innen! – parancsoltam rá kétségbeesetten és jól képen csaptam. Nem bírtam elviselni a jelenlétét. A gyűlöletét, és közben magamat is mélységesen megvetettem.

Még sosem emeltem kezet senkire, az első, akire mégis, az pedig a legjobb barátnőm volt. Ez egyszerűen nevetséges.

Gina hirtelen felüvöltött és a földön kezdett fetrengeni. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. De nem is kellett semmit sem tennem, mert az ajtó rögtön kinyílt és idegen emberek jöttek segíteni rajta, miközben én kisétáltam a teremből.

Három nap múlva valaki csöngetett a házunk ajtaján. Kinéztem a kukucskálón és Johnt pillantottam meg. Azonnal ki is tártam előtte otthonunk kapuit. Viszont egyáltalán nem örültem neki, mert tudtam, sejtettem, hogy valami rossz hírrel érkezett.

- Gina hamarosan meg fog halni. – mondta és megremegtem. – Sajnálom. Csak ezt akartam mondani.

Megragadtam a férfi karját.

- Mi az igazi neved?

- Sean.

- Akkor, Sean, – beszéltem hozzá határozottan. - ideje meglátogatnunk a barátnőmet. 

Sean nem kérdezett semmit, hisz úgy, ahogy én, ő is tudta mért akarom meglátogatni. Azért, mert ennyivel tartozom neki. Ráadásul már napok óta tervezgettem, hogy újra meglátogatom, ugyanis én is ugyanolyan durva voltam Ginával, mint ő velem. Még csak esélyt sem adtam neki. Pedig ő, Sean barátnőjével ellentétben még a sarokba is húzódott. Talán nem is akart igazán bántani.

- Tessék! – mutatta meg nekem ismét az ajtót a férfi. – De figyelmeztetlek. Nem fog tetszeni, amit látsz. Már napok óta szenved. Ez a lény pedig vagy teljesen azzá változik, ami: egy emberevővé, vagy meghal. Még nem tudom. De a világ érdekében remélem, inkább meghal. - magyarázta, de a szavai már alig jutottak el hozzám.

Kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe.

- Neee! – sipított a levegőbe egy ismeretlen lény hangja. És még csak nem is hasonlított Ginára. Ahogy a kinézete sem. A szemei vörösen izzottak, a haja tépett volt, a bőre olyan volt, akár a hulláké. A szemei el-elváltoztak. Éhes volt, ez messziről lerítt róla, csak képtelen volt hozzám férkőzni, mivel le volt kötve. Ennyire veszélyes volt másokra.

A falra néztem, ami tele volt karcolásokkal és vérrel.

De már nem féltem, csak fájt az elvesztése. Fájt látnom, hogy mivé válik. Úgyhogy közelebb léptem hozzá és nem foglalkoztam a sipítozásával, ahogy az egyik pillanatban azt mondja: „ne!”, a másikban pedig csak fájdalmasan üvöltözik. A levegőn pedig szinte tapintani lehetett a gonoszság auráját. Bárki, aki belépett ide érezhette. Én pedig egyre jobban kezdtem érteni, hogy miről beszélt Sean, mikor azt mondta, hogy hónapokig érezte a jelenlétét. Ez a valami démonibb és gonoszabb, mint bármi más, és az én barátnőmet fertőzte meg.

Ezt pedig nem hagyhatom! Gondoltam és már előtte guggoltam.

Most nem szólt semmit, csak engem nézett és próbált közelebb férkőzni, ami lehetetlennek bizonyult neki. Vérvörös szemgolyója pedig megfordult a tengelye körül. És furcsa, de még mindig nem éreztem a szokásos félelmet, csak egy kicsit. Ám most már az sem tudott meggyőzni arról, hogy vissza kéne fordulnom. Éreztem, tudtam, hogy van még benne valami jó, és képtelen lettem volna így itt hagyni.

- Nem én hívtam fel őket – mondtam őszintén.

- Hazudsz… - sziszegte gyűlölködve, és még ebből az egy szóból is érezhető volt a gonoszság, ami megfagyasztotta a bensőmet. De én ügyesen felolvasztottam.

- Nem. De megtettem volna. Nem hagyhattam, hogy megölj egy ártatlan gyermeket.

- Nem volt ártatlan. Senki senki sem ártatlan! – jelentette ki, és megint megpróbált kiszabadulni az őt lefogó láncokból. – Senki sem! – hörögte utálatosan, majd sziszegve folytatta a mondani valóját. – Amúgy sem… Inkább örülnöd kellett volna… Az a kis Robert Gibson gyerek… Amúgy is bántott téged, vagy szereted, ha bántanak? – nyögte, miközben kezdett beletörődni, hogy ő már nem tud kiszabadulni a láncaiból.

- Robert? – kérdeztem vissza. Úgy értem, most tényleg arra a gyerekre gondol, aki a szerelmi játszadozásaival az őrületbe kergetett? Már teljesen elfelejtettem, pedig tényleg nagyon fájt nekem. Szerelmes voltam belé. Egészen addig, amíg másnap valaki mással nem láttam és el nem kezdett sértegetni engem. – Az a Robert?

Nem válaszolt a kérdésre, csak megvetően nézett rám, miközben elkezdett mozgolódni annyira, amennyire a láncai engedték.

- Gina! – kiáltottam boldogan és megfogtam mind a két kezét, mire ő megpróbált a bőrömbe vájni az éles körmeivel. Ezért elengedtem és gyorsan elővettem az injekciós tűt, amit apa nekem adott használatra. Azonban én Ginának fogom beadni. És bármennyire is ellenállt a tűnek, belészúrtam, majd gyorsan felálltam és kértem a láncainak a kulcsát. – Tessék! – kiáltottam a barátnőmnek és szabadon engedtem. Már a védőruha sem volt rajtam.

A legjobb barátnőm gyorsabban, mint eddig a földre döntött és megkarmolt, majd belém akart harapni, de én gyorsan hozzászóltam.

-  Te vagy a legjobb barátnőm!

- Nem!

- És szeretlek.

- Nem! – sikoltott rám és megkarmolta a karomat.

- Tudom, hogy ott vagy még – mondtam meggyőzően, és kedvesen rámosolyogtam. – És köszönöm. Köszönöm, hogy elbántál Roberttel. Már nem fáj semmi, de tényleg. Csak nem akarom elveszíteni a legjobb barátnőmet.

- Már nem vagyok az. – sziszegte és leszállt rólam. Ez pedig megkönnyebbüléssel töltött el. Kezd egyre jobban lenni.

- De az vagy – győzködtem. – És harapj belém! Tessék. Megengedem. Egyél belőlem vagy, amit akarsz, de te akkor is a barátom maradsz. Én bízok benned.

Gina ekkor felsikoltott és gyorsan rám támadt. Azt pedig egész biztosra tudtam, hogy a szer miatt kezdett sikoltozni. Kezdi kifejteni a hatását. Bár fogalmam sincs, hogy mi is van benne.

Most én kiáltotta fel fájdalmasan, mert bár nem hittem volna, de…

Gina. Belém. Harapott. Szerencsére csak a karomba. Úgy tűnik nyakra sosem akar harapni, de attól még iszonyatosan fájt.

- Mutassuk meg nekik, hogy te nem vagy egy szörnyeteg! – sikoltottam és szerencsére nem tépte ki a húsomat úgy, mint Robertnek. Helyette arrébb lökött.

- Ne! – üvöltötte ismét a régi hangján és a boldogságtól sírni kezdtem. – Ááá!

Ekkor kinyílt az ajtó, engem pedig elhurcoltak Gina közeléből.

- Megőrültél!? – kiáltott rám Sean. – Teljesen elment az eszed?? Nem mehetsz be hozzá védőruha nélkül! Te nem változhatsz át!

Zavarodottan néztem rá.

- Mért nem?

- Mert csak te tudod a titkomat! – üvöltözött még mindig, de közben az orvosiba vitt engem és beadta a szérumot. Az orvos pedig azt ecsetelte, hogy milyen szerencsés is vagyok, mert nem a harapás nem volt túl mély, így hamar meg fogok gyógyulni. – Csak benned bízhatok. Csak… te értesz meg. Kell valaki, aki ugyanazon ment át, mint én. 

Kedvesen Seanre néztem.

- Majd leszek a gyermeked felesége, rendben?

Erre elnevette magát.

- Gyógyulj meg, Julia – mondta és az ajtóhoz sétált, de félúton megtorpant. – Ugye, többet nem akarod meglátogatni?

- De igen.

Felsóhajtott.

- Majd meglátjuk…

Ehhez képest már holnap eljött értem és kinyitotta nekem az ajtót, hogy beléphessek Ginához. Igaz, egy kicsit féltem, mert most túlságosan is komoly képet vágott. Attól tartottam, ez az egész nem ért semmit.

Ám ekkor Gina a karjaimra rohant és szorosan átölelt.

- Úristen, Julia! Annyira sajnálom! Ugye jól vagy? – Fogta meg a karomat és nézegette a sérülést, de én még mindig nem ébredtem fel a döbbenettől. – Annyira köszönöm, de annyira. – mondta ismét a tipikus „annyira” szót. Ez is rá volt jellemző.

Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

- Jól vagy, Julicska? Minden rendben van?

Hirtelen felnevettem. Úgy tűnik a Julicska volt a varázsszó, mert végre felébredtem az ámulatból.

- Ó istenem, Gina, annyira örülök neked! – Öleltem meg szorosan, majd jobban megnéztem, és még jobban ledöbbentem. A szeme, a bőre, és a haja színe is kezdett visszaváltozni a normális színére. Igaz, a gonoszság aurája még mindig itt volt, de már nem a barátnőmből áradt. Ezek csak lenyomatok voltak, amik hamarosan eltűnnek. – Gyere, menjünk innen!

Erre összeráncolta a szemöldökét.

- Szerinted is ilyen gonosz aurája van ennek? – kérdezte, majd felnevetett. – Ja, tényleg! Hisz belőlem áradt! És tényleg nagyon sajnálom… - ölelt meg még egyszer. – Úgy örülök, hogy visszakaptalak!

- De hát… - Azt akartam mondani, hogy igazából én vesztettem el őt, de közbe szólt.

- Csss! Hagyj, örüljek egy kicsit! És túlléptél már Roberten?

Ezen muszáj volt nevetnem.

- Most mi van? Ez idő alatt nem is meséltél nekem semmi érdekeset, pedig igazán mondhattál volna valami érdekeset is a nyálas baromságokon kívül…

- De hát… - kezdtem felháborodottan.

- Jaj, istenem! – Karolt át, hogy belém fojtja a jogos felháborodottságomat, s közben megláttam Sean kedves, boldog tekintetét.

Integettem neki, ő pedig rám mosolygott. Mind a ketten örültünk

Visszakaptam a legjobb barátnőmet.

Az átok, szörnnyé változás visszafordítható. És talán nem is kell hozzá semmi más, csak a barátság.

A tiszta szeretet titkos alapanyaga. Mind a két fél részéről.

- Hahó, beleszerettél Seanbe? – rángatott ki az elmélkedésemből Gina. – Értem én. Nagyon jó pasi meg minden, de nem öreg egy kicsit hozzád? Hiszen…

Erre felnevettem.

Igen.

Tiszta szeretet, mind a két fél részéről.

Ez kell hozzá.

„Senki sem mondta, hogy a szellemlátóknak csodaszépnek kell lenniük. Olyan csak a filmekben van. Hisz egy különc minek akarná felkelteni mások figyelmét a gyönyörűségével?”

Részlet a könyvből, Isteni erők; Kiválasztás: 1. fejezet