A boldogság tánca

Ezt a novellát eredetileg egy pályázatra szántam és nagy lelkesedéssel belekezdtem, csak aztán észrevettem, hogy lekéstem a beküldési határidőt…

Viszont, ha már megírtam, úgy gondoltam felkarom az oldalra. :)

Jó szórakozást mindenkinek, és jó karácsonyt is kívánok előre a népnek/embereknek! :D

(az oldal egyébként ez:http://irokhaakarok.blogspot.com Nagyon érdekes dolgokat lehet ott olvasni, úgyhogy ajánlom mindenkinek a figyelmébe! :)

Utóirat: Itt most nem lesz regény részlet. )

„Vidámak táncát lejtik

Nevetve haragot esznek

A végén meg nem marad semmi,

Csak a végtelen-végtelen szeretet.”

A templom gyönyörű volt. Énekek hallatszódtak ki belőle, a falai fehérek voltak, és arany csíkok szőtték át, akár egy pókhaló. A padlón egy festmény volt, maga a kárpit is az volt. Egy aranycsengettyűt ábrázolt, s olyan volt, mintha nem csak a rajta mászkáló emberek, hanem ő maga is mozogna. Még a hangját is hallani lehetett, ahogy a halk „hohohó!” szavakat, melyeket a télapó mondd. Minden egyes csengettyűszónál. Ha pedig nem szólal meg, helyette az emberek nevetnek fel egyszerre, mint egy jól megrendezett filmben. Csupán az volt a különbség, hogy ezt senki sem rendezte meg. Minden egyes ember önmagától, ösztönből nevetett fel, mert oly nagyon csiklandozta valami a torkukat, hogy egyszerűen lehetetlen lett volna visszafogni lényük eme vidám, s önfeledt részét.

A legcsodálatosabb mégis az volt, ahogy elpirultak a kacagásuktól, majd újabban törtek ki, csak a saját butaságukon. Végül tovább beszélgettek egymással, majd táncolni kezdtek a csilingelő hangra, s együtt énekeltél a hallelúját.

A boldogság édes íze cikázott át rajtam, eme csodát látva. Olyan jó érzés volt, látni, ahogy mindenki szabad és vidám!

Csupán két család volt rosszkedvű. Az egyikük a dühöt, a másik a boldogtalanságot és csalódást hordozta magában. A szívem pedig elfacsarodott. Minél előbb segítenem kell ezeknek a jó embereknek!

Az első családban két fiúgyermek és nagy testvér volt, a lány. Ám mindegyiket csak örökbe fogadták, nem kötötte össze őket vérségi kötelék. És, hogy ezt honnan tudom? – kuncogtam. – Később erre is visszatérünk.

- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Elűzted a barátnőmet, te pöcs! – kiáltott a lányra fiú, miközben vadul rávicsorgott. Szegény leány szívét pedig bizonytalanság vette körül és keserűség. A fiatalember haja szőke volt, a szeme kék, és igen vékony volt a testalkata. Gilbertnek hívták, és a Rose nevű lányra volt dühös, pedig a barátnőjét még csak nem is szerette. Igazából hálás nagyon hálás volt, de ezt az érzést jó mélyre eltemette magában.

Rose, a vöröses-barna hajú, kövér lány mindentudóan Gilbertre nézett. Próbálta leplezni a sebezhetőségét, amit a fiú is észrevett, de most nem lágyította meg a szívét. Még csak három éve voltak együtt, egy családként, a nevelőszüleik nemrég meghaltak – pontosan egy éve -, de időközben Rose felnőtt, és elváltatta a két kamasz gyereket, rengeteg papírmunka és nehézség árán. De még egyikük sem szokta meg a barát-testvér-szülő váltást, Gilbertnek pedig nagyon tetszett a felelősségteljes Rose, s ettől összezavarodott. Nem tudta, hogy akkor most mit érezzen iránta. Hisz először barátok voltak, majd az „egymást gyűlölő és cukkoló” testvéreket játszottál el, s mire épphogy megszokták volna, a nevelőszüleik betegsége miatt Rose-ból hirtelen anya lett.

- És te meg! Te meg mért bántod őt?? Tönkre tetted az életemet! – nyafogott Bill, a legifjabb családtag, aki hiába volt fiú, rengetegszer elsírja magát, mint például most is. Az arcáról hatalmas buborékként folynak a könnycseppek. És mióta Gilbert kirángatta őt a rossz emberekkel társaságából, a drogozásból, folyamatosan őt hibáztatja mindenért, Rose-t pedig isteníti, mert ő kedves volt vele és nem ítélte el azért, mert „kipróbálja” és „magáévá” teszi az életet, és annak minden dolgát.

- Nem igaz, te pöcs! – kiáltotta Gilbert, akinek az utóbbi időben ez lett a kedvenc szava.

- De igen!

- Nem, te…!

- Elég legyen! Most azonnal hagyjátok abba! Karácsony van, itt ezt nem tehetik meg! – szólt rájuk Rose szigorúan. – És bocsánat a barátnődért, de…

Már majdnem táncoltam egyet a padlón, hogy minden problémát megoldjak, mikor rájöttem: most hagynom kell, hogy minden folyjék a saját medrében.

Nem is kellett csalódnom.

- Ó, Rose, te pöcsisztika! – érzékenyült el Gilbert, mikor meglátta a lány milyen nagy áhítattal nézi a Mikulásról és Jézuskáról készült képeket a falon.

Rose elmosolyodott.

- Na, de Gilbert! – pirított rá gyengéden.

- Bocsánat! – kért elnézést, majd megfogta a lány kezét.

- Elszúrtad az életemet! – szólt közbe Bill jajgatva.

Gilbert nem bírta már tovább. A türelme pont Bill szavai miatt fogytak el, de ahelyett, hogy újabb veszekedésbe kezdett volna, magához rántott Rose-t és keményen megcsókolta. A lány először döbbenten nézett rá, majd mindannyian egyszerre nevették el magukat, ahogyan Bill is.

- Tönkre… - kezdte röhögve Bill.

A többiek nevetve szóltak rá.

- Fogd be!

Ettől elnevettem magamat. Mily jó is ez az édes szeretet! Ahogy a karácsony közelebb hoz minket.

Hoppá! Erről jut eszembe – tűnődtem magamban bolondosan, majd lassan elmosolyodtam. -, valamit elfelejtettem. De se baj! Most, majd bepótolom.

A tekintetemet a második, most már utolsó boldogtalan családra helyeztem. Ismertem én őket. A sötét bőrű, izmos férfi nemrég csalódott a szerelmében és most egyedül van, hiába van egy szépséges kislánya. A magány, mely a szívét nyomja szinte az egész ünnepet el tudná rontani.

És ne legyen a nevem, Hope, ha ezt hagyom!

S a férfi, amint meglátott, a szeme elkerekedett és keserűen felnevetett. Nem akarta elhinni azt, amit lát. Úgy gondolta, most már hallucinál is a fájdalomtól. Pedig nagyon nem. Egy talpig érő fehér színű ruhában közelítettem felé, melyen aranyszínű szívecskék voltak. Színváltó hajam tündöklött a lámpafényében, ahogy a szemem színe is ugyanígy változott, csak a szeretet volt szüntelen, és a vidámság.

Kaján egy „angyal” vagyok, az biztos. Ezernyi szó se elég ahhoz, hogy pontosan leírjon. Táncot lejtek és az, emberek boldogok lesznek, mosolygok és a világ is lágyabb lesz. Meg még oly sok minden. Oly sok! De nincs időm ezen elmélkedni.

- Itt van! Itt van! Jézus-jézus! – kiáltotta a fekete hajú kislány, kinek a tincsei aranyosan begöndörödtek. Olyan volt, mint egy cuki is pulikutya. – Jézus néni…

Megsimogattam a kislány fejét. Még mindig nem jegyezte meg a nevemet. És nem akartam elkeseríteni azzal, hogy „aranyom, Jézuska meghalt.” Természetesen ettől függetlenül ugyanúgy létezik, csakhogy ő egy férfi, én pedig egy női testet öltött érzelem vagyok. Egy lány vagyok, egy nő, s az érzéseim is ugyanolyanok, de férfi is lehettem volna, ha Heavon nem foglalja le.

Ezt a férfit – kinek van egy aranyos kislánya - pedig már kisgyermek kora óta ismerem. Szinte minden karácsonykor találkozunk, bár az elmúlt időben már kevesebbet tudtunk. Azért, mert oly boldog volt és teljes, hogy én már nem fértem bele.

De most újra eszébe jutottam. A kis cukorfalat!

James felkiáltott – így hívták ezt az édes embert.

- Csss! – kiáltottam rá és lágyan megcsókoltam. – Én nem lehetek veled, de van neked egy csodálatos kislányod.

- Destiny! Destiny!  - kiáltotta a kislány a saját nevét izgatottan. – Az a nevem! Az a nevem!

Kacagtam a lelkesedésén egy jót.

- És halála után csatlakozni fog a Vidámakhoz. Hozzánk. Bár fogalmam sincs mik is vagyunk mi – nevettem fel önkéntelenül.

- Tényleg? – kérdezte, és éreztem, ahogy lassacskán, de elönti a remény.

- Igen – mosolyogtam, majd egy vörös hajú nőre mutattam, aki magányosan nézelődött, mégsem volt boldogtalan, inkább csak nyugodt. – És, ha egy nagyon jó barátra vágysz, aki kiszakít a búskomorságból, csak menj oda hozzá! Garantáltan jó lesz – kacsintottam, és utoljára megcsókoltam. – És ne légy szomorú! Én olyan vagyok, mint egy álom. Ő viszont valóságos, de hamarosan csatlakozok hozzád…

- De…

Megfogtam a kezét, majd a döbbenettől felkiáltottam.

- Mi az? – kérdezte értetlenül.

- Édes drágám, olyan bolondos vagyok! Hisz ebből több lesz, de egyelőre css! Csupán annyit mondok: hallgass a szívedre!

Ezzel eltűntem a tömegben, de még láttam, ahogy James a kislányával együtt odamegy Sophie-hoz. Én pedig boldogan megpördültem.

Az emberek felnevettek.

Mert igen!

Én vagyok Hope Happy, s én vagyok az, ki a csengettyűt megcsengeti, ahogy az is, ki felszabadítja az ősi mágiát.

Az ősi szeretet és boldogság mágiáját.

Mert hipp-hopp, pördülj!

A boldogság már tálcán is van tálalva. Kérsz belőle? Ígérem nagyon finom lesz.

Ugye kéred a receptjét is?

És hipp-hipp, pördülök!