Vizes szerelem

„- Mért? Inkább téged bámuljalak, ahelyett, hogy egy Williamhoz nagyon hasonló srácot nézzek? – kérdeztem vissza.”

Részlet a könyvből, Isteni erők; Kiválasztás, 1. fejezet

Egy részeg tinédzserből álló csoport közeledett egy elhagyatottnak kinéző, titokzatos ház felé. Köztük egy szőke hajú lány volt, ki bizonytalanul nézte a házikót. A lelke mélyén érezte, hogy nem helyes dolog az, amit tenni készülnek, bármi legyen is az.

- Én… azt hiszem…

A barátja ekkor lazán átölelte és egy jó hideg whiskyt nyomott a szájába, kényszerítve, hogy lenyelje az italt. A lány majdnem meg is fulladt tőle, miközben tűrnie kellett a barátja tapogatózásait, és ahogy a fejét paskolta meg, az is felettébb zavaró volt számára.

- Ugyan már! Lazíts már egy kicsit, bébi! – nyugtatta és lassan a lány ellenállása is kezdett megtörni. Leginkább, mert részeg volt és teljesen a másik hazása alá került. A többi ember pedig bíztatta.

Ezután elkezdték kaviccsal dobálni a ház ablakát.

 – Hű! Ez az! Gyerekek, bármilyen banya is éljen ott, most már el fog tűnni! – éljenzett vad indulattal a szőke hajú lány, Johanna barátja.

- Igen! – kiáltozták és elröhögték magukat. Ám egy valamire nem számítottak.

A házban felkapcsolódott a villany.

- Itt ember van! Húzzunk innen! – mondta az egyik srác és tovább röhögcsélve elkezdtek ügyetlenül elfutni, minél messzebb a háztól.

- Ezt még megbánjátok! – hallott meg a lány hátulról egy öreg nőnek a hangját, és megtorpant. Tudni akarta vajon kinek a házát rongálták meg, hogy kinek az arca kísértse egészen öregkoráig. Az agya viszont kezdett eltompulni, miközben az öregasszony tovább üvöltözött. Ám egy mondat megmaradt az emlékezetében. És ebből egyetlen egy szó. Egy olyan, mely örökre megváltoztatta az életét.

- A víz lesz a végzeted. A végzetetek…

És egy esőcsepp hullott a lány vállára, majd a barátaihoz csatlakozva futott tovább…

Most pedig itt vagyok én. A szőke lány pedig nem ment hozzá a barátjához, igaz, mindannyian megváltoztak az után a nap után. A közös titok azonban nem tartotta össze őket, inkább szétszéledtek a világban és keresték a helyüket. Én pedig a szőke hajú leány végterméke lennék. Ő ugyanis az én ük-ük-üknagymamám volt. Örökségül pedig az átkot hagyta rám. Azt, hogy mindig féljek, akárhányszor csak elered az eső, és kerüljem az emberek társaságát, azonban ne túlságosan. Nagyút kelteni ugyanis nagy hiba lenne. Még hozzá hatalmas.

Arra viszont nem számítottam, hogy mikor kinézek az ablakon és az esőt bámulom, megpillantok egy fiút. Csodálatosan fekete haja volt, és fehér bőre, pedig én a barna bőrűeket szoktam kedvelni. Ő valahogy mégis fel tudta kelteni a figyelmemet.

Ahogy az esőben táncolt körbe-körbe, nekem is kedvem támadt csatlakozni hozzá és ünnepelni a vizet, mely éltet minket.

Mindig is szívszorongató érzés volt vágyni arra, hogy egyszer téged is láthassan úszni, ahogy az eső cseppjei megérintik a hajadat. Egyszerűen tudni akartam milyen érzés, de nekem még csak esélyem sem lett volna rá.

A fiú ekkor hirtelen megállt és elsétált, ám az óta a nap óta mindennap láttam kint az esőben. S mikor végre kisütött a nap, ő eltűnt. Nyomát sem láttam sehol, mintha nála pont fordítva történt volna. Míg én a víztől irtózok, ő a nélkül nem tud élni.

- Kicsim, elköltözünk! – mondta nekem az egyik nap anya, mire értetlenül néztem rá.

- Miért?

- Ez a hely túlesős – felelte, majd szomorkásan rám nézett. – Visszaköltözünk oda, ahol ez az egész kezdődött.

Itt nem volt helye vitának. Amilyen gyorsan csak tudtunk elindultunk, miközben én visszafelé néztem. A helyet, a kis mini várost, melyet magunk után hagyunk. De nem is ez volt a lényeg. Én a fiút kerestem ott, aki az esőben táncolt, és, aki ismét felébresztette bennem a vágyat, valami olyan után, amit sosem kaphatok meg.

Fiú helyett azonban csak esőt kaptam. Az ujjaimat pedig az üvegre helyeztem, hátha megérezhetem, ahogy a víz végig folyik az ujjamon, még ha csak a képzeletemben is.

- Hiányzik? – kérdezte anya együtt érzően.

- Sosem éreztem igazán – feleltem sóvárogva és elrántottam az üvegről a kezemet. – És sosem fogom. – Egy könnycsepp csordogált végig az arcomon. Egyedül a saját testnedvem, könnycseppjeimtől nem indult be az átváltozás.

- Olyan, mint a saját könnyed, kicsim – adott leírást az anyukám, pedig ő se tudta jobban, mint én, hogy milyen lehet érezni az esőt. – És tudom, hogy milyen érzés – nevetett fel harsányan. – Egyszer kinyúltam az ablakon, csakhogy eleget tegyek a kíváncsiságomnak – mosolygott nosztalgiázva, majd megrázta a fejét. – De semmi különös, csak víz. Mégis olyan izgalmas volt, olyan tiltott. Viszont gyűlöltem minden egyes cseppjét. Gyűlöltem, mert mi nem így születtünk, számunkra ez egy átok, amiről egy távoli felmenőnk tehet.

- Ja – értettem vele egyet. – Tanulság: Soha ne rongáljunk meg egy épületet. Főleg, ha az a hír járja, hogy egy boszorkány lakik benne. De legalább különlegesek vagyunk, nem?

- Nem – felelte sértődötten az anyukám. – Mégis mit érnénk vele? Csupán hatan voltak. Hat család. És mindenki szétszéledt a világban. Mert hát itt nincsenek különleges víz alatti világok. Csupán mi és a vízfóbiánk.

- Megérkeztünk – szólt közbe apa.

Kiszálltunk az autóból és tovább folytattam a kérdezősködést.

- És te apa?

- Én? – döbbent meg teljesen a váratlan fordulattól. Végül gyengéden elmosolyodott. – Én csak beleszerettem az anyukádba és feleségül vettem.

- De milyen érzés egy… - gyorsan körül néztem, mert féltem hangosan feltenni a kérdést. Nem akartam, hogy esetleg mások is meghallják. – sellő férjének lenni?

Felvonta a szemöldökét, majd vigyorogva anyára nézett.

- Semmi különös. Csak meg kell szokni, hogy néhanapján uszonya van lábak helyett.

Anya erre elvörösödött és apához bújt, majd valamit a fülébe suttogott.

Felsóhajtottam. Nem voltam kíváncsi a felnőtt pornóra. Ugyanis volt egy meglehetősen logikus elképzelésem, hogy ez az uszonya van megjegyzés és anya elpirulása valami nagyon perverz dologra akar utalni.

És alig léptem pár lépést egy idegen fiú kezdett ölelgetni.

- Vizes úristenem! – kiáltottam el magamat.

A fiú jóízűen felnevetett.

- Mióta lett az úristen vizes? – lökött meg gyengéden, de mikor elhúzódtam tőle, leesett neki, hogy fogalmam sincs kicsoda. – Nem emlékszel rám?

Megráztam a fejemet, ő pedig hangosan felsóhajtott.

- Claire, ő Alfonso Trion. Egyike a hat megátkozott családnak. Még kiskorodban találkoztál vele. Sokat játszottatok együtt.

Az anyukám még be sem fejezte a magyarázást, adtam egy pacsit a fiúnak és szorosan megöleltem.

- Bocs, Alfonso – kuncogtam.

- Semmi baj, Claire. És, hogy vagy?    

- Remekül – feleltem és elkezdtem magyarázni neki, miközben betértünk a régi házunkba.

…

- Itt ember van! Húzzunk innen! – kiáltotta egy sötét bőrű, fekete hajú srác, és megpróbálta a szőke hajú lány elhurcolni, de nem sikerült neki. A leány csak kábán nézett ki a fejéből, majd elkuncogta magát. A fiúnak azonban nem maradt sok ideje, elkezdett a társaival együtt futni. Az agyát pedig túlságosan elborította az alkohol, ahhoz, hogy megérezze, mi fog történni. Csupán egy öregasszony kiáltozásait hallotta, de azt se teljesen.

Mintegy végszóra eleredt az eső, s mikor meglátta a legjobb barátja arcán kiülő kifejezést, a szívét, igaz csak halványan, de elfogta a rettegés…

Ez volt Alfonso Trion ük-ük-üknagyapjának a története. A mi családunk ugyanis vele tartotta néha a kapcsolatot. Ami nem csoda, hiszen a szövetségük erősen megmaradt. Mindig segítettek egymásnak, ahol csak tudtak, és nekem is, pont úgy, mint a távoli rokonomnak, ő lett a legjobb barátom. Mintha ez lenne a végzetünk. Az örök barátság. Plusz egy titok, ami a többiekkel ellentétben, összeköt minket.

Hirtelen felébredtem az álmomból. Már napok óta itt élünk, viszont most először láttam meg az árnyat az ablakomnál.

Felálltam és megnéztem, hogy ki lehet az, de nem tudtam kivenni az arcát a sötétségtől. Csupán annyit láttam, hogy egy szem engem néz a távolból. Kezdtem egy kicsit félni is. Először egy srác, aki mindig az esőben táncolt a legutóbbi helyen, ahol laktunk, most egy árny.

Persze régebben is történtek már velem furcsaságok. Mindig álmodtam egy férfiról, akivel a sötétségben táncolok. Ám mielőtt meg tudhattam volna, hogy kicsoda, eleredt az eső, én pedig felébredtem.

De minek is törődök vele egyáltalán?

Becsuktam az ablakot és visszaaludtam. A furcsaságok viszont nem tűntek el. Csakhogy most reggel láttam meg a világ egyik legmegdöbbentőbb jelenetét. Mintha az esőben táncoló fiú alakját pillantottam volna meg, ahogy valahova elsétál.

- Alfonso, - mondtam az egyik nap a barátomnak. – te hiszel a végzetben?

- Nehéz lenne nem hinni benne – felelte -, ha egyszer meg vagyunk átkozva és az én meg a te családod mindig egymásban talált legjobb barátra. Amióta csak létezik ez az átok.

Ismét megláttam egy ismerős ablakot, aki elsétál valamerre, és felpattantam a kanapéról.

- Ahol minden kezdődött – suttogtam, majd a barátom felé fordultam. – Vissza kell mennem oda, ahol minden kezdődött!

- De…

Már nem figyeltem rá. Gyorsan felkaptam a dzsekimet, ha esetleg esni kezdene, majd kirohantam a házunkból.

- Claire, ezt nem szabad! – kiáltott utánam Alfonso kétségbeesetten. – Nem teheted!

- De igenis megtehetem! Tizennyolc éves vagyok! – feleltem visszaordítva. Nem mintha az évem számítottam volna, de akkor is felnőttnek számítottam már. Senki sem mondhatja meg nekem mit csináljak. Egész életemben mindenki azt tette. Az átok, a szüleim. Az egyik miatt folyton költözni kellett, és nem járhattam iskolába, csak magántanulóként. A másik miatt pedig egy csomó miatt eltiltottak. De végezetül is, mindenről az átok tehetett.

Anyáék szerencsések voltak. Megtalálták a szerelmet, így a párja is át tudott változni, de csak akkor, ha akart. És vissza tudta változtatni anyát mindig. Nekem viszont több ideig kellett szenvednem, ha esetleg átváltoztam, ami persze mindennap megtörtént. Valahogy mégis csak fürödnöm kellett. Nem, mintha ez ide tartozott volna, de én csak azért, mert kevésbé vagyok szerencsés, nem fogok folyamatosan otthon ülni. Igaz, hogy azért anyáknak sem szabad mindenhova felelőtlenül járniuk, de őket mégsem üldözte egy idegen srác, aki szeret az esőben táncolni. Ráadásul egy sötét alak sem suhant el soha az ablakuknál

- Nincs is ott semmi! Ne menj, Claire! Kérlek, ne! – Hallottam még Alfonso szavait, melyeket most elfújta a szél.

És tényleg nem volt ott semmi. De akkor hova tűnhetett a fiú?

A szél erre a gondolatra a hajamba kapott és lecsúszott a fejemről a kapucni. Mintha csak figyelmeztetni akarna: Fordulj vissza! Ne tovább!

Viszont melyik bolond ember hallgat egy kis szellőre és nem elégíti ki a kíváncsiságát?

Inkább tovább trappoltam előre.

Erre a szél feldühödött és eleredt az eső, de olyan gyorsan és hirtelen, hogy még csak időm sem volt megvédeni magamat ellene. Ráadásul a szél sem hagyta, mert iszonyatos erővel fújt a képembe.

Nem tudtam mit tenni. Vagy tovább megyek és ott változok, vagy itt. És mivel nincs igazán jó választási lehetőségem sem, megpróbáltam tovább futni, mert mikor eleredt az eső megpillantottam egy öreg, titokzatos házikót…

A nadrágom egy fájdalmasan szét szakadt, a lábam összeugrott és, mint egy fa, úgy kezdtem eldőlni, de egy segítő kar elkapott, és annak gazdája mélyen a szemembe nézett. Ennyit láttam, mielőtt elájultam volna, és csupán annyira gondoltam: Hát tényleg itt van az esős… srác.

Gyengéd simogatásra ébredtem fel, ám mikor kinyitottam a szememet a már jól ismert fiú arca helyett egy vén öregasszony gonosz tekintetét láttam meg, ahogy rajtam nevet.

A víz leszek a végzetetek!

- Ne félj! – csitított a fiú, és ismét az ő arcát láttam. – Anya még nincs itthon.

Gyorsan felültem az ágyon és észrevettem, hogy a hasamtól lefelé csak egy lepedő takar el, és mélyen elpirultam.

- Nyugodj meg! – érintette meg lágyan az arcomat, amit rögtön el is hessegettem magamról.

- Ne érj hozzám! – szóltam rá továbbra is vörös arccal. – Istenem! – temettem az arcomat a kezembe.

Miért nem hallgattam jobban Alfonsóra? Ez a fiú egészen biztosan a boszorkány unokája, én pedig belesétáltam a kelepcébe.

- Hagyom, hogy átöltözz. – mondta, majd zavartan megvakarta a fejét.

- Hagyj is! – csattantam fel, mert zavaromban nem tudtam semmi mást tenni csak dühösnek tűnni. Még véletlenül sem gondoltam bele, hogy most mit fognak tenni velem.

- Jól van – hagyta rám és a bugyira, a cipellőre meg a miniszoknyára mutatott. – Ezek a húgom ruhái és cipői. Nem tudom jók lesznek-e rád, de csak ezt találtam. És… örülök, hogy itt vagy – mosolygott rám melegen, mire kezdtem egy kicsit megenyhülni iránta. Olyan őszintének tűnt, hogy muszáj volt viszonoznom a mosolyát.

- Csak hagyj magamra! – kértem most már kedvesebben.

- Oké. Gyere ki, ha átöltöztél!

- Persze. – suttogtam, miközben ott hagyott engem a hálóban.

Nem telt öt percbe is, és felvettem a csipkés bugyit, meg a fekete miniszoknyát, ami csak egy kicsit szorította a csípőmet. Utána pedig a cipellőt is a lábamra húztam. Azt viszont egyáltalán nem értettem, hogy mért ilyen kedves velem. Hisz látott átváltozni. A boszorkány unokája. És nekünk, semmi közünknek nem kéne lenni egymáshoz, talán csak ellenségként.

- Szép vagy. – mosolygott rám a fiú, és az asztalra mutatott. – Itt az ebédet.

- Már ebédeltem.

- Ne szórakozz! Direkt neked készítettem. – győzködött, és az asztalon lévő ételre néztem. Egy tál húsleves volt ott, plusz csokis süti.

- Meddig nem voltam magamnál? – kérdeztem gyanakodva.

- Tíz percig, mért? – tudakolta, miközben leültem az asztalhoz és úgy néztem az előttem lévő ételre, mintha az ősellenségem lenne.

- Nem szeretem a húslevest.

Persze ettől még ő nem hagyott fel a megetetésemmel. Ami felkeltette bennem a gyanút, hogy meg akar mérgezni. Ráadásul mi van, ha megint átváltozok? Sosem szoktam valami kulturáltan enni.

- De ez most ízleni fog – mosolygott rám ragyogóan. – Csak kóstold meg!

- Te meg akarsz mérgezni – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. – Ráadásul mért pont levessel? Hiszen te láttál, amint átváltoztam.

Felsóhajtott.

- Nem vagyok az ellenséged. Nem tehetek arról, amit anya a családoddal tett.

Hirtelen felugrottam a székről.

- Anya?? – kérdeztem rá még egyszer. Mégis hány éves lehet ez a srác? Hisz eddig azt hittem, hogy körülbelül ugyanannyi, mint én! Erre kiderül, hogy egy több száz éves banyának a fia.

És mit mondanak az ördög fiáról? Hogy ugyanolyan gonosz, mint az apja.

- Kérlek, nyugodj meg! – kérlelt kétségbeesetten és ő is felállt az asztaltól. – Én nem…

Nem vártam meg a magyarázkodását, helyette a képébe öntöttem a húslevest, ami szép lassan végig folyt a ruháján. A bőrénél viszont beszívta a lét.

Hogy mi a jó isten??

- Mi vagy te? – kérdeztem rémülten és az ajtóig hátráltam. – Mi a jó isten vagy te!?

- Claire… - próbált megnyugtatni, és majdnem sikerült is neki. Amint kiejtette a száján a nevemen, olyan érzetem támadt, mintha transzban lennék. Szerencsére jól ellenálltam neki.

De még mielőtt teljesen megnyugodhattam volna, az ajtó villámsebességgel kicsapódott, én pedig a falnak estem.

A víz lesz a végzeted.

Ez az egyetlen mondat jutott eszembe, és az öregasszonynak, aki belépett a házikóba, tökéletesen ugyanolyan hangja volt, mint a képzeletemben. Még az arca is egyezett.

- Mit csinálsz itt, fiam? És mégis kivel ebédeltél? – kérdezte a boszorkány.

- Anya…

Eszembe jutott egy jó ötlet, és megvalósítottam.

Míg a vénboszorkány a fiával volt elfoglalva, én kisurrantam a házból. Olyan gyorsan, hogy még az esőcseppek sem értek hozzám. És mikor végre az otthonomhoz értem, egyenesen Alfonso karjaiba futottam. A többiek pedig körülötte gyülekeztek és aggódva néztek rám.

- Minden rendben van? – kérdezgetett mindenki, amire csak egy bólintással válaszoltam.

Örültem mikor végre mindenki ment a saját dolgára és elmondhattam a barátomnak, mit láttam. Nagyon csodálkozott is, mikor meséltem neki a fiúról és a gondoskodásáról. Viszont nagyon megijedt, mikor megtudta, hogy a bőre képes elszívni a vizet, és hogy a boszorkány is megjelent.

- Ilyet többet ne tegyél! – parancsolt rám. – Azt a fiút pedig kerüld el messziről! Nem tudhatod, hogy mit akarhat. Mindent felbolygattál.

Eme gyönyörű mondattal távozott a szobából. Én viszont képtelen voltam rá hallgatni, főleg hogy esélyem se lett volna. Mert mikor az utcán sétáltam egy kéz megragadott és egy félre eső helyre húzott.

- Állj! – parancsolt rám a banya rekedtes hangján. – A víz a végzeted.

- Igen, de… - vágtam közbe, és fogalmam sincs mért szállt el hirtelen minden értelem a fejemből. Hisz mégis melyik normális ember szól vissza egy olyan boszorkánynak, aki megátkozta az egész családját? – nézze, én sajnálom a házát. Viszont igazán nem tehetek arról, amit egy távoli rokonom tett. Felfogta?

És te vajon felfogtad, hogy mekkora ostobaságot csinálsz? Hasított egy gondolat a fejembe. Nevén nevezve a saját eszem.

Az öregasszony pofon vágott, de olyan erősen, ami a korához képest nagyon meglepő volt. De mégis mit várunk egy olyan nőtől, aki több száz évet megélt, és képes láthatatlanná tenni a saját házát? Hát biztos, hogy nem egy gyenge kezet, amivel még csak ütni sem képes.

- A végzeted. Értsd meg! Kockáztattál, de gyáva vagy, ahogy a felmenőid. Ezért lesz minden rosszabb. – mondta undorodva, majd hirtelen felkiáltott és összeesett a földön, mire egy lány előbukkant a semmiből.

- Mit tettél?? – kiáltott rám dühösen a lány. Vörös haja volt, és miniszoknyát viselt. Olyan fajtát, amilyen tegnap volt rajtam. És, ami egyébként az esős fiú húgáé. – Ha már lopsz, ne ölj!

Erre most én dühödtem fel.

- A te anyád átkozott meg! – szóltam rá haragosan. – És nem tettem semmit sem!

- Bezzeg szájalni van merszed. – morogta undorodva, és az anyjával együtt egy szélfúvás kíséretében eltűnt. Csupán egy fiú alakját láttam meg a semmiből, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcán.

Oda rohantam hozzá.

A boszorkány fia megragadta a kezemet, miközben hatalmas szélvihar keletkezett körülöttünk.

- Antonio vagyok. – mutatkozott be és azt akarja, hogy a kezem hozzáérjen a könnycseppjéhez, amit talán meg is tettem volna, ha nem látom meg a hatalmas viharfelhőt fölöttünk.

- Claire, de… engedj el! – parancsoltam rá kétségbeesetten és, csak akkor vettem észre, hogy a másik keze vizes, és hozzá akarja érinteni az arcomhoz.

- Nem – felelte szomorúan. – Maradj velem! Hagyd…

Kitéptem magamat a szorításából, és amint megláttam, hogy egy esőcsepp hullik le közvetlenül mellettem, a kapucnit a fejemre húztam és elmenekültem. De még láttam, ahogy Antonio arca egy szomorúbb lesz, és még egy könnycsepp folyik végig az arcán…

A düh és a kétségbeesés napokig tombolt bennem. Ám a szomorúság győzött. Olyan nyomorultul éreztem magamat, mint még soha. A boszorkány meghalt, minden bizonnyal, de az átok nem múlt el. A fejemben pedig még mindig a fiú szomorú arca kísértett. Nem akart elengedni. És a bánatától én is bánatos lettem. De ezt senki sem értette. Mindenki úgy gondolta, hogy örülnöm kéne a fejleményeknek, nem pedig szomorúan tengődni-lengődni.

Hat hónap múlva pedig elköltöztünk erről a nyomorúságos helyről. Én pedig ironikus módon a festésből éltem meg. Abból, hogy vízfestékkel festek meg képeket. Legtöbbször annak a fiúnak a képét, aki most már nem csak a fejemben, hanem a képeimen is kísértett. Úgyhogy hamarosan abbahagytam a festészetet, és egy kis boltban kezdtem dolgozni.

Egészen addig a napig, amíg lassan egy év el nem telt, hogy ott hagytam Antoniót. És, amíg meg nem láttam megint az esőben táncolni. Viszont már csak emlékképként. Mégis oly valóságosnak tűnt.

Kiszaladtam az udvarra, de még csak egy esőcsepp sem hullt le.

Anyáék leszaladtak hozzám.

- Mi történt?

Nem válaszoltam. Helyette megint megláttam a fiút, ahogy elfut, és én is elindultam, de előtte még a szüleimre pillantottam.

- Mennem kell!

- De…

- Visszamegyek oda, ahol minden kezdődött! – kiáltottam boldogan, és egy taxira szállva bemondtam az útirányt. Nem is telt pár órába és ismét ott voltam, ahol egy évvel ezelőtt.

Végig szaladtam az ösvényen, és mit sem törődve a legjobb barátommal tovább futottam.

- Claire, várj! Hova mész? – kérdezte és hallottam, ahogy utánam fut, de már nem törődtem vele. Csak egy valakit láttam magam előtt.

Egy esőben táncoló fiút. Fehér volt a bőre, és fekete a haja. A szeme meleg barna volt.

Ledobtam magamról a dzsekimet és boldogan ugrándozva folytattam az utamat, viszont gyorsan ismét sprintbe váltottam. Nem törődtem a már ismerős szélviharral, ami meg akart állítani. Amint megpillantottam a fiút még gyorsabban kezdtem futni. Ő megdöbbenve nézett rám a kékbe kavargó szemeivel, amely néha kék, néha barnává változott.

- Claire… - suttogta bizonytalanul és hátrált egy lépést, majd az égre nézett. A szeme most kék volt, és az eső is eleredt.

- Antonio! – kiáltottam boldogan.

Most először nem érdekelt az eső. Antonio karjaiba vetettem magamat és megcsókoltam.

- Ne sírj! – töröltem le egy könnycseppet az arcáról, majd ragyogóan rámosolyogtam, miközben a hasamban pillangók kezdett szálldosni, és táncolni támadt kedvem az örömtől. – Nem vagyok ellenség. Nem foglak bántani.

- Claire! – hallottam a messzeségből Alfonso kiáltását.

- Claire! – kiáltotta most Antonio boldogan, majd ő is elmosolyodott. – Szeretlek!

Ismét megöleltem, majd hosszan megcsókoltam a zuhogó esőben.

És csak most vettem észre, hogy nem változtam meg.

Mert az átok…

…megtört.

Én is párra találtam.

S suttogva azt mondtam:

- Én is szeretlek.