Mustár

Sosem szerettem a mustárt. Minden rossz dolog akkor történik, mikor meglátom. Persze először azt hittem erre az egészre, hogy egyszerű babona. De mily nagyot is tévedtem!

Ott álltam az egyetlen srác előtt, aki igazán számít nekem. Akit már vagy ezer éve nem láttam – pontosan három, de ki számolja? -, és a szívem vakvágtába kezdett. Nem gondoltam volna, hogy valaha is újra látni fogom ezt a mosolygós figurát, aki oly kedves volt nekem.

Épp eszegetett, mikor odamentem hozzá és leültem mellé. Nagy szemekkel néztem, csodálva a maszatos száját, melyen az a bizonyos volt. Ám most erőt merítettem belőle. Úgy gondoltam ez egy jel, hogy jó is kisülhet az egészből és felesleges ilyen dolgok miatt félnem.

- Szia! – villantottam rá egy kedves mosolyt. – Milyen rég is láttuk egymást, nem igaz?

Lezseren rám nézett és azt mormogta: „Ja.” Ami egy csöppet lelohasztotta a magabiztosságomat. Hisz régen olyan jókat beszélgettünk! Folyton ugratott engem, én pedig folyton nevettem a bugyuta és édes viccein. Igazi barátságnak lehetett ezt mondani. Én azonban beleszerettem, csak ezt ő nem sejtette. Egyenlőre.

- Mit eszel, kicsi szívem? Még mindig szereted a ketchupot? – próbálkoztam rendületlenül.

A szemembe nézett, én pedig mélyen beszívtam a levegőt, próbálva visszafojtani a remegésemet.

A szavai még most is az elmémben égtek. Pedig nem is adtam semmi rá utaló jelet. Ő mégis azonnal rájött miről van szó, és gyorsan véget vetett a reménykedéseimnek. Az egyetlennek, ami a reményt akár csak halványan is belém kovácsolta.

- Nem vagyok szerelmes beléd. Húzz innen!

- De…

Az asztalra csapott az öklével.

- Felnőttem, szivi. Nincs időm kis buta libákra, akiknek nincs jobb dolguk, mint rólam álmodozni. Álmodj a mackódról, vagy arról az istenverte ketchupról, engem meg hagy békén! Leszarom a sok hablatyolásodat – mormogta a végére. – Sosem érdekelt mit hordott itt össze.

Ekkor kapott nagyobb jelentőséget az a bizonyos. Ott volt a száján, csúnyán és kárörvendően, rajtam röhögve.

- De… de te is szereted a ketchupot.

Továbbra is magában mormogott, mintha ott sem lettem volna, csak egy halk susogást hallott volna.

- Sosem szerettem, csak valamivel rá kellett venni a baszásra – motyogta zaklatottan. – Majdnem sikerült is…

- És a mustár…

- Szeretem a mustárt. – vágott közbe idegesen. – Szeretem! Most pedig takarodj! Tűnj innét!

Szeretem a mustárt.

Minden rossz akkor történik, mikor az a bizonyos ott van. A mustár.

Mustár-mustár-mustár.

Ezzel ott hagyott engem és a szememből patakzó könnyeket.

A szerelmem megcsalt a mustárral.

És még csak nem is szeretett.

Nem szerette a ketchupot.

De miért?

Most már úgy bömböltem, mint egy kisbaba.

"Égi háború van és a falról is vér folyik. Emberek lelkei vesznek el a semmiben. Egy Istenre lenne szükség, de e helyett több ezer vad, erőszakos, bosszús és vérengzős olümposziakat kaptak, kik nem vágynak másra, mint a bosszúra..."
Részlet a könyvből, Isteni erők 1.: Kiválasztás