A Pokol

- Jelentést kérek – mondta az egyik ember -, hogy mi történik a Pokolban.

Válasz azonban nem érkezett, mert a halál szaga bűzlött mindenhol. Ez volt ugyanis a Pokolban. Bejutni simán lehetett, a kijutás annál nehezebb volt. Az emberek emberekkel küzdöttek. Kapaszkodtak, amibe csak tudtak, de ez sem ért semmit. A kijutáshoz ölni kellett. Meg kellett nyerni a Sátán elismerését, legalábbis így gondolták. Így hát öltek is. Az egyik férfi megfogta a másik karját és egy éles késsel elkezdte vágni, mint a fát. Közben egy másik a nyakát vagdosta és a szemükben olyan eszeveszett őrület csillogott, hogy azt élő fel nem foghatta volna.

Halál! Halál!

A Pokolból nem lehet kijutni. A lelkek megcsonkultak, megvénültek. Olyan gyengék lettek, mint a nyársfalevél. S mikor elfogyott a fegyver ütni kezdtek. A kémeket is bántalmazták. Lehetetlen volt elszökni ebből az ördögi körből. Hiába könyörögtek, hiába jajveszékeltek. Imáikra nem volt válasz. Az egyik ember azonban úgy felerősödött, hogy képes volt csontostul kitépni az egyik nőnek a karját. Egy kisgyerek pedig lenyúzta valakinek a bőrét, aki akár az anyja is lehetett volna, annyira nem érdekelte ez az egész.

Mi ez, ha nem a Pokoli Pokol?

Egy lány azonban megpróbált más megoldást találni, hiába nem hagyta senki. Egy szőke hétéves kislány az éles fogaival harapta le róla a bőrt. Egy öreg néni a pálcájával verte agyon és szúrta ki az egyik szemét. A testvére pedig a hátát vágta egy éles késsel, míg a nagymamája a lábát próbálta elvágni. Mert nincs nagyobb kínzás, ha az egyik rokonod bánt? A lánynak a rokonai legalábbis úgy gondolták, ezzel biztos elnyerik a Sátán tetszését, s így, majd kiengedik őt.

De akkor már nem engedték volna ki őket régen? Hmm? Erre senki sem gondolt.

- Engedjetek el! – kiáltotta és elővette a telefonját, hogy helyzetjelentést tegyen.

- Mi történt?

A lány belesikított a telefonba, majd fejbe vágta vele a nagymamáját, mert nem tudott tőle tovább menni.

- Elszabadult a Pokol! – akarta mondani, de már csak sikítani tudott.

Hirtelen elesett. A telefon nem volt elég. Erősen az ajkába harapott. Nem akarta, hogy még többen jöjjenek ide kínozni. Élni akart. De már semmire sem tudott gondolni csak a fájdalomra. Szinte már teljesen elnyelte.

A nagymama ismét felemelte a kést és le akart csapni vele.

Az unoka azonban jól hasba rúgta, majd…

Ismét felsikított. Nem bírta már sokáig. Igaz, a kislány és az öreg néni már békén hagyta, de a háta nagyon fájt. Alig tudta elviselni. Patakzottak a könnyek az arcáról.

Ez a Pokol.

Meg akarta látni a fényt az alagút végén.

És meg is látta. Pont az utolsó két fájdalmas vágásnál, mikor már feladta a reményt. Feladta, hogy ennek valaha is vége lehet. Pont akkor megjött a fény és elájult.

Talán most már… Talán végre elérkezett a Mennyország.

Gondolta ezt fájdalmaktól nyöszörögve.

"Hátranéztem és kezdtem hiányolni dédnagymamám idegesítő jelenlétét..."

Részlet a könyvből, Isteni erők 1.: Kiválasztás