Álomból valóság

(16-os/18-as karika)

Egy lépcsőn sétálva általában nem esik le az embernek, hogy álmodik. Csupán nézi a körülötte lévő mocskot, játszadozik a hajával és közben a szívét elfogja a rettegés, és mikor meglátja a sötét lovagot, „na akkor!”, akkor bizony rájön, hogy ez nem lehet valóság. Olyan egyszerűen nem létezik, hogy egy férfi ilyen tökéletlen és piszkos legyen. Kifújja a cigit a szájából, és belenyomja az ujjába a tüzet, majd a földre dobja a csikket. Olyan természetességgel, mintha minden nap ezt csinálná. Majd megtámaszkodik egy fekete kancán, a szeme sötéten csillog, és olyan rumos színű, hogy abba az ember beleszédül. Nem a külseje teszi azzá, aki. Ha csak egy csöppet is bátortalanabb lenne, az embernek nem a pimasz jutna eszébe róla, hanem a visszataszító. Ő mégis olyan könnyedén magáénak tudta és tökéletesítette ennek a testnek a mozgását, hogy az már szinte a lehetetlennel volt határos. Tüsszentett egyet, majd a nadrágjába törölte és megnyalta a száját és szippantott egyet a levegőből, mikor én az utolsó lépcsőfoknál megálltam. Rám nézett és elmosolyodott, majd ellökte magát a lótól és felém közelített. Pont mikor belém hasított a csalódás, hogy ez csak egy álom. Ez az ember tökéletesen úgy viselkedett, mintha igazi lenne, mégis álombeli. Én pedig vonzódtam hozzá. Elöntött az a tipikus álombeli bátorság, de a félelem is. Hátráltam egy lépést és a fenekemre estem.

Még csak megszólalni is képtelen voltam. Ha akartam volna, se ment volna.

- Még a saját álmodban is félsz, bebe – mondta undorodva, majd a kezét felém nyújtotta. – Gyere! Megmutatom neked az életemet – morrant rám és felhúzott a földről. Ám amint álló helyzetben voltam, magához húzott és füstösen, alkoholos szájjal megcsókolt, amitől én is megrészegedtem. Lassan viszonoztam és végig simítottam a karján.

A férfi felnevetett.

- Nem akarlak, bebe. Csupán azt akarom, hogy értsd. A világegyetemet. A mindenséget. Ezt tudom csak nyújtani neked, bebe. Egy álomba több nem fér. A valóságban megtalálod, majd a te kakasodat. Addig itt ne reméld, bebe!

Bólintottam, de a szívemet elöntötte a szomorúság, ő pedig nevetve megcsókolta a fejem búbját.

- Bebe, a világot nyújtom neked. Ez fontos.

És magával sodort az ár. Csillagrendszereket, értékrendeket láttam meg, csomó olyan dolgot, amit a valóságban talán sosem tapasztaltam volna meg. Aztán már csak arra ébredtem, hogy nem csupán ezt akarja tőlem. Nekem akarja adni a testét, hacsak egy napra is, és ő az enyémet akarja elvenni. De ez csak egy álom, igaz? Itt bármit szabad.

A férfi lassan lehúzta rólam a pólómat és a pántjait, én pedig csak néztem őt.

- Egyébként, hogy hívnak?

Talán nem kellett volna megkérdeznem. Név nélkül egyszerűbb lenne elfelejteni.

A vetkőztetőm jókedvűen felnevetett.

- Alehandro, bebe. Alehand. Te pedig Naomi vagy, bebe.

Végig csókolta a pucér felsőtestemet, majd lassan lecsókolta rólam a melltartót is, és védtelenül a mellem elé tettem a kezemet, hogy ne láthassa, bár nem tudom minek. Úgy sem történik meg ez igazából.

- Te nem vetkőzöl? – kérdeztem, ám ő csak a fejét ingatta.

- Nem kell, ahhoz ketten is pucérnak lenni. Elég vagy te.

Elsírtam magamat. Mégsem akarja nekem adni magát. Megmutatta nekem a világot, ennek az egésznek az értelmét, ám ő ezért a mindenért árat kér. Méghozzá magasat. Úgy akar meg… megerőszakolni, hogy ő még csak a pólóját vagy a nadrágját sem vette le! Mintha még csak annyira sem lennék fontos neki, hogy egyformán csupaszok legyünk. Hogy tényleg egyesülésnek lehessen nevezni ezt. Nem pedig megerőszakolásnak, vagy kurválkodásnak.

- Engedj el. Engedj el! – Mikor már a bugyimat is lehúzta rólam és arra is egy intim csókot akart nyomni, löktem egyet rajta. – Hagyj békén!

A férfi lefogta a kezemet és a tekintete rám villant. Most először nem csak a rumos színt láttam benne, hanem a vad érzelmeket is.

- Mi a baj, bebe?

Már maga a kérdés is fenyegetően hatott, hiába próbálta egy maszk, egy álca alá rejteni.

- Te… te meg akarsz erőszakolni! Még csak… még csak pucér sem vagy… - sírtam el magamat hisztérikusan.

- Bebe…

Megpróbáltam hátrálni de magához rántott és megcsókolt ott. És olyan tüzet éreztem, mint még soha. Ami egész biztosan nem lehet álom. A megalázás mellett pedig elfogott a rettegés. Mi van, ha most tényleg elveszítem a szüzességemet?

Mégis hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, miközben fájdalmasan az égnek kiáltottam. Már nem éreztem semmi jót, csak a megalázottság végtelen érzését.

Ne!

Ezután szinte minden nap vele álmodtam. De azután az eset után sokkal kedvesebb volt és csak a világot mutatta meg nekem. Nem akart egyszer sem közösülni velem, de mégis ijesztő volt. Mint egy mindig kísértő visszatérő valósághű álom.

Ám az egyik nap, valami több történt. Ébren voltam, egy kávézóban üldögéltem, mikor elém ült egy férfi.

- Ugye nem zavarok?

Felpattantam a székről ijedtemben. Hisz ez a férfi pontosan úgy néz ki, mint Alehandro! A vészriasztóm rögtön bekapcsolt és gyorsan elfutottam. Minden egyes nap. Míg végül oda nem merészkedtem hozzá.

- Hogy hívnak?

- Alex. Alex Alehand Raymond. De mért menekültél el előlem folyton? – kérdezte, miközben vele szemben ültem és kezdtem lenyugodni. Ő egész normális volt az álombeli férfivel szemben. És nem szólított bebének. Még csak a hangstílusa sem volt ugyanaz.

- Csak… csak folyton az álmomban kísértesz már évek óta. – pirultam volna el, ha nem fog el a bátorság. Gyönyörűnek éreztem magam. Nem megalázottnak.

- Tényleg? Én viszont egyszer sem álmodtam rólad.

Kiábrándító. Főleg, hogy ő erőszakolt meg engem. Vele volt az első és az utolsó is.

- Kár – húztam el a számat, majd ragyogóan elmosolyodtam, ezzel megpecsételve a sorsomat. – És akkor ez most egy randi? Egyébként Naomi vagyok.

- Igen.

Ettől olyan boldog lettem, hogy még jobban megpecsételtem a sorsomat és egy gyors csókot nyomtam a srác ajkaira. Na most ki a gonosz csábító? Úgy tűnik álmomban én vagyok a megalázott, alárendelt. Ébren pedig ilyen pasikat csábítok el.

- Bocsánat – mosolyogtam titokzatosan. Ő közelebb hajolt hozzám. A szemében vágy égett.

- Semmi baj. – Ezzel erősen magához rántott és megcsókolt, majd eltuszkolt egy vécé ajtóhoz.

A végén lihegve tértünk magunkhoz a vécében és még mindig fájt mindenem, de ezt sosem hagytam volna ki. S közben az emlékek is megözönlöttek az álmomról. Azt pedig bátran állíthattam, hogy csak most vesztettem el a szüzességemet.

Alex ekkor megcsókolt és csibészesen elmosolyodott.

- Szólhattál volna, hogy szűz vagy.

A szívem hevesen dobogott. Már másodszor veszi el a szüzességemet, csak most saját elhatározásomból és végtelen szenvedélyben, ráadásul egyikünk se vette le nagyon a ruháját, de se baj. Így volt a jó.

- Mért? Talán baj?

Megrázta a fejét és elégedetten mosolygott.

- Nem. Dehogy. Csak akkor nem a vécében tettelek volna a magamévá, hanem egy csinos kis hotelszobában.

- Mit számít? Az álmomban már úgy is a magadévá tettél. És elhiheted, ez sokkal jobb volt, mint álmomban. Úgyhogy nyugi, édes – csókoltam szájon. – Szeretlek.

Ő vadul viszonozta a csókomat, és azt felelte: „Én is téged.” A boldogság hullámai pedig gyorsan maguk alá söpörtek.

- Még egy menet?

- Hát persze!

Az álmomban az eddigi komoly férfi most rám nézett és egy szempillantásra Alexre változott, majd nagy bocsánatkérésbe kezdett és a kegyelmemért könyörgött. Végül azt mondta, hogy szeret, én pedig önként neki adtam magamat.

A valóságban pedig…

- Szia, édes – csókolta meg a nyakamat a pasim. – Imádom, amikor ilyen kéjesen vakargatod magadat.

- Én is szeretlek – motyogtam, majd megfordultam és rávetettem magamat…

Az álmomban pedig kétségek gyötörtek.

- Szerinted elvesz engem Alex? Elveszel feleségül?

- Bebe, bebe… Csöppet se félj! Láttad már a mindenséget, hát emlékezz rájuk. A jelekre. Szeret téged a fiú és el fog venni. – mondta.

De három hónap múlva sem történt semmi, én pedig kezdtem feladni. Odaálltam elé és kérdőre vontam, pontosabban szakítani akartam vele.

- Szakítunk - jelentettem ki fájó szívvel. – Érted? Szakítunk - sírtam el magamat a végére. Mert eldöntöttem, vagy mindent, vagy semmit. Se többet, se kevesebbet.

Alex szemeibe riadalom költözött, majd irdatlan düh, amilyet még nem is láttam.

- Mégis, hogy képzeled? Ennek a kapcsolatnak nem lesz vége!

- De igen – bólogattam sírós képpel, ami nem tette valami meggyőzővé a szavaimat. De hát ilyen az élet. Kegyetlen.

- Mi a francért? Mi a jó büdös francért? Mit akarsz tőlem? Ugorjak le a hídról? Megteszem! Aztán szépen felállok és visszamegyek hozzád, ha ez kell a te csökevényes agyadnak. Vagy talán hazudtál? – kérdezte bizonytalanul, majd rám ordított. – Szeretőd van??

Még jobban sírtam most már.

- Csak te! – kiáltottam az arcába, ő pedig ledöbbent. Gondolom azért, mert ezt csakúgy a képébe ordítottam, mintha ez lenne a világ legsiralmasabb dolga.

- Nem tudom, mit tegyek… Nem tudom, mit akarsz… Csak egy sima barátot? Alkalmi szex-partnert? Megteszem, csak ne…

- Jajj istenem! – most már rendesen zokogtam és rávetettem magamat, majd a vállát kezdtem ütlegelni – Csak a férjemet akarom! Én. Férjet. Akarok. Csak azt! Csak azt…

Óvatosan letolt magáról, ami jobban fájt, mint az összes többi dolog, amit eddig tett.

- Én…

- Eddig ezt mért nem mondtad?

- Neked…

- Szóval neked nem jó egy szerető? Te úgy általánosságban egy férjet szeretnél? Az utcasarkról szerezzek egy férfit, akivel összeházasodhatsz?

Ettől még jobban bőgtem.

- Nem! Én…

- Mit akarsz?

Döbbentem néztem rá. Olyan nyugodt volt. Olyan átkozottul nyugodt.

- Kit akarsz? Melyik utcasarki férfit?

Felnevettem volna, ha nem lennék ilyen siralmas állapotban. Hisz mégis milyen kérdés ez?

- Én…

- Kit? Kit akarsz?

- Öhm… én…

- Mondj egy embert és el fog venni, ígérem.

Kezdett talán egy halvány remény pislákolni.

- Biztos? – sikeresen visszanyeltem a könnyeimet.

- Igen, max. vissza kéne mondanom Santa De Ricoba való helyfoglalásomat, visszavinni azt az átkozott gyűrűt a boltba, amit már vagy egy hónapja magamnál tartogatok. – vont vállat, miközben elképedve néztem rá. – És miután összeházasodtatok, agyon kéne vernem a férfit, aki elvesz téged. De se baj! Legalább egy kis ideig érezni fogod, hogy milyen valakinek a feleségének lenned.  De a hitves ágy tiltott zóna, tudod, ha még véletlenül is a tudomásomra jut, hogy lefeküdtetek, lelövetem. Levadászom. Ennyi. – mondta lazán életem egyik legromantikusabb szavait.

- Te szeretsz engem.

Haragosan rám pillantott.

- Már az első nap után tudtad. Megmondtam neked, asszony.

- De hát én nem is tudtam… Ennyi idő múlva is… Hogyhogy nem untál rám? – kérdeztem csodálkozva.

- Ezzel most ne foglalkozzunk! Csak mondd el, kit akarsz!

- Téged – feleltem magától értetődő egyszerűséggel. – Téged akarlak, te tökkelütött. Mégis ki mást? Tiéd a szívem, te hülye.

- Ez nem volt szép.

- Bocs, csak meglepődtem ezen a hülye kérdésen. Basszuskulcs mégis kit akarnék, ha előttem áll a világ egyik legtökéletesebb és tökéletlenebb férfija?

- Talán a másik legtökéletesebbet.

- De hülye vagy. A másik legtökéletesebb az álmaim férfija. Az, aki már előtted megtalált engem. És, aki pontosan úgy néz ki, mint te, azokkal a rumos szemeivel.

- Kedves.

- Szeretlek, imádlak, mégis mit vársz ezek után? Basszuskulcs én itt tele aggódtam magamat meg sírtam, miközben te még arra sem tudtál rájönni, hogy ki a fenét akarok férjemül. Mert én nem akarok senkit, te… te csodálatos. Én egyedül azt akarom, hogy hivatalosan is az én rabszolgám legyél.

Ezután a férfi magához rántott és megcsókolt.

- Tönkre vágtad a romantikus megkérést, de hozzám jönnél feleségül?

Erre ragyogóan rámosolyogtam és azt mondtam.

- Hát persze!

"Az egyik egy gombolyagot tartott, a másik pedig abból egy végeláthatatlanul hosszú darabot, óvatosan, gyengéden, nehogy elszakadjon, s felmutatta a dühös istennek. S az első számú nőszemély oda lépett a levágott darabot tartóhoz. Atroposz halk, vészjósló, s fura módon kedves, szeretetteljes hangon, mintha csak mosolyogna, annyit mondott:

- Vigyázz!"

Részlet a könyvből, Isteni erők 1.: Kiválasztás