Más
vagyok, mint a többi, és ezért kirekesztettek. Így szólt a történet.
Más
vagyok, mint a többi, ezért kiválasztottak, felfigyeltek rám.
De mi
van, ha én is ugyanolyan ember vagyok, mint a többiek, és nem akarok semmi mást
csak végre jó lenni, ahogy az összes ember? Legalábbis remélem.
Mert
tudjátok én sosem voltam teljesen jó. Bennem is van hiba bőven, ám ami mégis
jó, amit úgy érzek, helyesen teszem, amellett kiállok a végtelenségig.
És
vajon milyen lenne, ha a saját nevelőapád azt mondaná, hogy szüntesd meg a –
talán – egyetlent, amire büszke vagy magadban? Mintha azt kérnék, ne legyél az,
amilyen vagy. Szűnjön meg a személyiséged, az éned, az, ami téged irányít. És
csak két lehetőséget ad: Vagy magadban csalódsz, vagy mások fognak – talán –
nem megérteni és nem szeretni.
Ilyenkor
melyik lenne a legjobb megoldás? Ha magamban csalódok már nem leszek ugyanaz,
aki eddig voltam, ott fog bennem forrongani az elhallgatott szó, és senki sem
fog hinni nekem, mikor azt mondom: De hát én meg akartalak védeni. Nem. Engem
is azok közé sorolnának és lehet még azt is elveszíteném, aki eddig bízott
bennem és szeretett. Azt az embert, akiben én feltétlenül megbízok és, akinek
szüksége lett volna rám, de most csalódott bennem. S ezzel fájdalmat okozok nemcsak
magamnak, hanem neki is.
Szokj meg, vagy szökj meg! A bölcs mondat, amit a
családnál nem lehet alkalmazni. Ott, ha ők elszöknek, te teljesen egyedül
leszel, elzárva az élelemtől, italtól, s ha meg te szöksz meg, ugyanaz a
helyzet, csak a szeretteidet nem fogod többé látni, azokat, akik tényleg szeretnek téged.
Viszont
most már elegem lett. Hisz értem én, hogy nem egy ilyen gyereket, avagy
tinédzsert várt. Megértem mindezt, ám amikor kiderült, hogy a lánya vagyok, az
már fájt.
- Nem – mondta. – Nem… Az én lányom nem
egy… őrült! Ő nem az én gyerekem. El kell mennie innen… Mindent összekavar…
Anya
pár hónappal ezelőtt mondta ezt meg, de az óta is bennem élnek az apukáim
szavai. S az óta is még jobban szenvedek. Mióta anya elment egy távoli helyre,
hogy majd milliókkal térjen vissza – mert képes rá, tudom. -, azóta meg akar
változtatni. Eddig csak elviselt, hisz ki vagyok én, hogy csak egy kicsit is
törődjön velem? Egy senki. Most meg hirtelen a lánya lettem, akinek a
gondolkodása rossz, ahogy a természete is, ráadásul lusta.
Kit
érdekel, hogy az egész lakást csipegetve takarítottam ki, mert elromlott a
porszívó, és így már nem maradt idő a fürdőszobával is foglalkoznom? Mindent
egybevéve, már jó ideje tervezgettem ezt, de egy nap, pontosabban most elszakadt
a cérna.
Se
robot, se idióta nem vagyok. Ahogy őrült sem.
Mennyenek a csudába!
Én legalábbis
oda tartok.
- Jó,
akkor elmegyek! – kiáltottam és kinyitottam az ajtót, majd rohantam a
messzeségbe…
És
rögtön vissza akartam fordulni. Éhes voltam és szomorú. A szemeim már
könnyeztek, és bárhova néztem csak a nagy feketeséget és komorságot láttam.
Ráadásul a megnyugtató zene is hiányzott. De már késő volt visszafordulni.
Lekuporodtam egy parknál és álomra hunytam a szememet, miközben attól
rettegtem, hogy meglát engem egy osztálytársam…
Hát nem csodálatos a szerelem?
Én még
sohasem éreztem.
Hát nem csodálatos mikor szeretnek?
Néha
abban sem vagyok biztos, hogy ki áll mellettem, mert mióta anya elment, nem sok
megbecsülést vagy gondoskodást kaptam.
Hát nem fantasztikus a tudat, hogy a
család mindig ott van melletted?
A
család? Mi van? Ez valami vicc akar lenni? Mert lehet, hogy néhány tagja
mellettem áll, de a többi egészen biztos nem engem akart, csak hát nem tehet
róla, hogy szerencsétlenségére egy vérből valók vagyunk és a nevüket viseljük…
Ugye milyen fantasztikus a tudat, hogy mindig van, aki megvédjen?
Ja, hát
igen. Anya talán megvéd, és a barátaim is, na de a többiek? Nem hinném. Inkább
szégyellnének. Bár néha jólesik reménykedni…
Valaki
hozzáért a vállamhoz és hunyorogva felnéztem rá. Fájt a fejem, a hátam, a gyomrom
pedig hangosan korgott. A végkimerülés szélén álltam, pedig még csak egy teljes
napot sem voltam a parkban.
- Anya?
– Gyorsan felpattantam és elbotlottam, miközben megint a sírás környékezett. Nem azért hagyott apánál, hogy aztán a parkba menjek meghalni…
- Mégis
mit csinálsz itt? Az utcára kerültetek, vagy mi?? – kérdezte kétségbeesetten,
és ez alatt az idő alatt én feltápászkodtam a földről.
- Nem.
Csak én! – feleltem dühösen. – Elegem van abból, hogy mindenki…
Ismét
elsírtam magamat.
- Ezt te nem érted. Én csak megvédem
anyát!
- Hát ne tedd! Mit gondolsz mért hagyott itt? Az
se biztos, hogy visszajön! Egy ideje amúgy sem lehet elérni, és nem mondd
semmit…
- Ez nem igaz! Vissza fog jönni!
- Akkor menjél hozzá! Mert az én
lakásomban nem tűröm meg ezt a viselkedést!
- De tudod, hogy nem lehet!
- Akkor…
- Jó, akkor elmegyek!
Emlékeztem
vissza a jelenetre. Mert mióta a testvérem is elment, még jobban elvesztem. Épp
csak nem rég ment el egy kirándulásra, miközben veszekedtünk – vagy inkább apa
sértegetett és fenyegetett engem? -, és elegem volt. Nem nagyon volt semmi, ami
visszatartana az elhatározásomtól, s egy pillanatra elfelejtettem, hogy mit
ígértem anyának. Hogy mért vagyok ott. Azért, hogy megismerjem az apukámat,
megtanuljak olaszul, és ez által még könnyebb legyen az életem, hiszen annyira
szeretem Olaszországot. Az éttermeit, az iskolát és úgy egyébként mindent, ami
olasz. Olasz ruha, olasz étel, olasz emberek.
Anya
amúgy nagyon frusztrált volt engem látva, de szerencsére vissza tudta tartani az
indulatait, mikor meglátta, hogy milyen siralmas állapotban vagyok, főleg hogy
egy parkban aludtam.
-
Gyere, menjünk vissza!
- Nem!
– kiáltottam. – Kérlek, ne! Én… nem bírom. – Azt akartam mondani, hogy gyűlöl
engem, vagy ilyesmit, de már rég rájöttem, hogy nem hinne nekem. – Kérlek!
Menjünk bárhova csak ne oda! Csak ne oda! Nekem
ez fáj!
- Emlékszel, mit ígértél?
- Igen,
de…
Ekkor
megkordult a hasam és szerencsére megkönyörült rajtam. Elvitt egy hotelbe, s
elmondta, hogy majd megkérdezi a testvéremet is, hogy ő mégis hogyan dönt.
Engem ettől elöntött a bűntudat, hogy ott hagytam, ám rögtön ezek után a
megkönnyebbülés is magával sodort.
5
nappal később…
- Csáó!
– köszöntem az egyik srácnak félénken, és kedvesen rámosolyogtam. Egy csöppet
féltem, hogy már nem is vagyunk barátok, mert még abban sem voltam biztos, hogy
barátok vagyunk. Ám ő szerencsére velem ellentétben egész biztos volt benne. Az
egész arca egy szempillantásra alatt megváltozott, mikor meglátott engem.
Kedves, mosolygós és boldog lett. Odalépett hozzám és megkérdezte, hogy mi van
velem.
- Hát…
semmi… Költözködtünk egy kicsit, de itt maradok – feleltem olaszul. – És… öhm…
szükségem lenne egy…
A
mosolya még szélesebb lett a fiúnak, kit Josuenak hívtak, majd barátságosan
átölelt, amitől olyan lettem, akár a folyékony viasz és majdnem megint elsírtam
magamat, pont úgy, mint öt nappal ezelőtt, apánál. Csak most a boldogságtól és
meghatottságtól, hogy milyen természetesen ölelt át. S ezek után elkezdett
nekem vicceket és ilyesmiket mesélni, miközben egyre jobban éreztem magamat.
Hisz nem csak az itteni, új iskolámban lett meg a barátom, hanem elköltöztem
apától és anyánál lakok, ám ugyanúgy Olaszországban.
Pár hét
múlva a Josue nevű barátom a legjobb barátommá vált, így, hogy nem élek együtt
apával, egész jól kijöttünk, bár néha-néha kerültem, csak sajnos nem tudtam
sokáig haragot tartani és néhányszor bűntudatot is éreztem, hogy mi van, ha
félre ismertem és tényleg túlreagáltam a dolgokat? Lehet csak anya hiányzott
neki, hisz azután kezdett minden rosszra fordulni. De mindegy is. Én nem bírok
úgy élni. És az a legjobb az egészben, hogy anya tényleg milliókkal tért haza,
így sokáig nem is kell elutazni, azt a pár hetet meg kibírom, amikor apánál,
vagy anya valamelyik barátjánál vagyok.
- Te
vagy a legjobb barátom.
- Már
vártam mikor mondod.
Hihetetlen,
hogy ez akkor olyan nehéz volt. Hisz csak pár szó! Ráadásul nem is az lett,
amire én számítottam. Hogy rosszul fogja érinteni, vagy ilyesmi. Ugyanis egy
csomó olyan barátja van, akikkel tud rendesen olaszul beszélni, és régebb óta
ismeri őket, mint engem. Mégis a szívében még maradt hely nekem is.
- Olyan
ronda, vagy mint a bűn – vigyorgott rám az egyik nap.
- Héj!
– nevettem fel, és tudtam, hogy egy szép, de furcsa évnek néznünk elébe, ahol
már van egy ember, aki biztosan mellettem áll…
Bár ki
tudja mi lesz, mikor jobban megismer. De se baj.
Mert
néha a kockázat mindent megér.
Persze,
senkinek sem ajánlom, hogy ezekért a bizonyos új kezdetekért kiszökjön egy
parkba. Csak egy a fontos. A bizalom.
A bizalom mindörökké.
"- Istennőm –
súgta először, majd felkiáltott. – Találkozz
az Úrral! Ismerd fel!"
Részlet a könyvből, Isteni erők 1.: Kiválasztás, Bevezető